Ez a vendéglő, amikor 1977-ben megnyílt Szentendrén, unikum volt. Mint az Unicum, mely pártállami időkben rejtélyes okból ellenzéki italnak számított. Az Aranysárkány is bizonyos értelemben “ellenálló” vendéglő volt, nem annyira politikai, inkább szakmai értelemben. Ellenállt az állami vendéglátó-ipari egyenruhának. “Vendéglátó-ipari egység” helyett vendéglő volt, a szó eredeti értelmében, alapítója, a filmszakmában, művészvilágban régóta ismert Máhr Attila pedig – vendéglős. Olyan igazi. Aki rajong azért, amit csinál, ebben a rajongó gondoskodásban bennfoglaltatik a vendég is (forradalmi változás akkoriban!), és akinek műveltséggel alapozott véleménye és filozófiája van a vendéglátásról. Ez a nagyon egyedi hangulatú vendéglő 1977-ben az akkori szakmai állapotok, az államilag lezüllesztett vendéglátás ellenében, amolyan dafke-intézményként született: megmutatni, miféle lehetett valamikor a magyar vendéglő, milyennek kell majd megint lennie, mi az, hogy privát indíték, mi az, hogy a gazda ott van mindenben és mindenütt. Ennyire szenvedélyes, elkötelezett, saját filozófiáját megvalósító vendéglőst én személy szerint később csupán a solymári Aranykorona gazdájában ismertem meg. A szentendrei vendéglő megnyitása után mámorosan jártunk ide, Vas Istvánnal és Szántó Piroskával (milyen borzasztó: a halotti torukat is itt tartottuk), Karinthyval, idehurcolva külföldi barátainkat is, Heinrich Bölltől Robert Gravesig, akiknek Szentendrével amúgy is, mint a legvidámabb barakk legszebb rezervátumával, elbüszkélkedtünk.
Azóta a festői, hangulatos Szentendre a változatlan csoda és a változó bóvli városa lett. De még a bóvli is “stílben” van tartva, és tudjuk, szükség van rá, csak így tartható el a többi is, mint esztétikai egész. Legutóbb ismét betértem az Aranysárkányba. Nem flancosodott, ugyanaz a kulturáltan vidéki, ízlésesen rusztikus kocsma, mint volt. Csupán az ódon gerendájú óriásprésbe foglalt nyitott konyhát keretezi egy hatalmas barokk arany képkeret: az ellentmondás olyan nagy, hogy már szenzációs. Akárcsak a falra szögezett szép keleti szőnyegeken függő rézedények.
Levesek szerelmeseként sárkányerőlevest ettem, fürjtojással (a levestányér itt mindig olyan forró, hogy hozzányúlni nem szabad!), mellé egy karika csontvelő: sötét és erőteljes ez az erőleves, de a velőhöz nem ízlett igazán az édeskés toast-kenyér. Előételnek a hal-mousse sokféle pácolt hala, kaprosan, egészen nagyszerű. (Ehhez már illett ugyanez a pirítós!) Párom mézes-mázos liba-steaket evett, forró vason sütve, valóban mézzel kenve: finom és rafinált találmány. Én borjújavát választottam jóasszony módra, gyöngyhagymával, gombával és füstölthússal beborítva: ízletes, bár lehet, hogy a gyenge borjúszeletről a füstölthús elhagyható. Édességnek a pilisi túrógombóc eperhabban megmerítve és különösen a mámorító hangzású ópiumpuding eredeti különlegesség. Mindehhez a hatvanféle, jórészt nevesített borból (végre itt tartunk!) a dinasztia ifjabb tagjának ajánlására a Szőke Mátyás-féle 98-as mátraaljai – száraz! – Muscat Ottonelt ittuk: szakmailag analfabéta, de érzékeny borélvezőként csak annyit tudok mondani, hogy felejthetetlen bor. Ismétlésre persze szükség lesz, nehogy mégis elfelejtsem.
Környezet: hangulatosan családi
Kínálat: gazdag és egyéni
Kiszolgálás: sértő, hogy szóba kerülhet
Előételek: 600-1200 forint
Levesek: 350-400 forint
Főételek: 1000-3000 forint
