Szaftos viták
Mintha tényleg nem lennének a Fideszben szakértők, akik az agrártársadalom gondjainak megoldásáról átfogó képet alkottak volna a háttérben, amíg Torgyán József – magyar hangja Éles István – repkedett a tárca élén. Még a kezdeteknél odaengedték a miniszterelnök környezetébe az egykori államtitkárt, Raskó Györgyöt, de olyanokat mondott, amilyeneket nem lehetett a kisgazda miniszter asztalára rakni, vagyis haszontalannak érezte magát és csalódottan visszament a több ezer hektáros multihoz, hogy ott kamatoztassa kapcsolatait és tudását. Azóta titok, hogy kiktől merítenek ötleteket az újabb javaslatokhoz a Miniszterelnöki Hivatalban. Egyelőre a zöldbárók jól összetartanak, tudják, hogy Vonza András nem egykönnyen lepheti meg őket. Akkor lenne igazán nagy bajban a magyar mezőgazdaság, ha Vonza Andrástól kellene eltanulniuk a szakmát a régi motorosoknak. Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy milyen szakmai vita lenne, amikor Nagy Tamás és Vonza érvei feszülnének egymásnak.
Senki ne feledje: a magyar gazdaság egyik legnagyobb ágazatáról van szó. Még mindig több mint egymillió ember sorsa függ attól, hogy milyen szabályok érvényesek a földek művelésére, az állattartásra, a gyümölcstermesztésre, a földvásárlásra. Az elmúlt választásokon a szavazatok legalább tíz százalékát mindig megszerezte az, aki a földre játszott. Aki a szövetkezeti elnökök elkergetését ígérte, aki a szocializmus adósságának törlesztését hirdette azzal, hogy az egykori tulajdonosok visszakapják a földjeiket.
Árulók az udvarban
A Fidesz nem kockáztathatja meg, hogy elveszítse ezt a tíz százalékot, és a csatlakozási tárgyalásokon, a munkaerő szabad áramlása érdekében megkötött alku után nehéz helyzetbe került. Ha nem lép gyorsan, akkor az ellenzék addig folyamatosan hangoztathatja, hogy elárulta a magyar parasztokat a kormány. Torgyán már így fogalmaz. Lépéskényszerben kellett bizonyítani, hogy a zsebszerződések felszámolásával megvédik a falvakat, és még adnak 20 milliárd forintot a családi gazdaságok kialakításához. De nem annyi kellene, hanem 300 milliárd – az ellenzék szerint. Mit tehetünk, várunk. Tavaszra kiderül, hány hektárt szerzett vissza a miniszterek tanácsa a sertéspörkölttel gazdagított kormánydöntéssel. Hány milliárd kellett a családi gazdaságoknak és a Nemzeti Földalapnak? Többen jártak-e rosszul, mint ahányan odafértek a szafthoz?
A Népszava riporterének az ügyvéd így fogalmaz: A miniszterelnök a legalantasabb emberi tulajdonságokra apellál. Orbán üzenete az irigységet, a gyűlölködést hívja elő az emberekből. Az általa vázolt lehetőség egyszerűsítve a következő: jelentsd csak fel a szomszédodat, hogy zsebszerződött! Az osztrákot elzavarjuk, te pedig elővásárlási jogot kapsz a földjére. Régi, rossz időkből ismerős módszer. Aki pedig a külföldiek pénzén lett – papíron – nagybirtokos, csapja be, lopja meg, árulja csak el nyugodtan megbízóját, és tartsa meg az így szerzett földeket – ő ezzel derék ember, akit az állam majd illőn jutalmaz. A jellemtelenség így válhat polgári erénnyé.
Megölte a globalizáció?
Ismét egy kép, amelyre örökké emlékezhetünk, mert minden szónál ékesebben mutatja, hogy mi zajlik körülöttünk. Ma valószínűleg mindenütt a névtelen tüntető holteste látható a civilizált világ napilapjainak címoldalán. A Reuters fotósa, Dylan Martinez megörökítette a G8-csúcs áldozatának halálát. Több fiatalember rátámadt egy csendőrdzsipre: kövekkel dobálták, és vascsövekkel, husángokkal betörték az ablakát. A carabinierik bent üvöltöttek. Egy fiatalember tűzoltó készüléket akart behajítani a kocsiba, amikor a hátsó ablakon át kilőtt egy csendőr. Martinez szerint két lövés érte a fiatalembert. Ezután a kocsi átgázolt a holttesten.
Az első áldozat Göteborgban esett el a globalizáció elleni csatában. Ha nem igazi áldozatokról lenne szó, rávágnám: marhaság. A globalizáció nem vett el tőlük semmit. De kihagyta őket, számukra esélyt sem hagyott, hogy részesülhessenek a javakból. Ez ellen már lehet tiltakozni. De nem is ez az érdekes. Erről már írtak, hogy a tüntetők azt sem tudják, hogy mi ellen tiltakoznak. Most azonban rákaptak a tiltakozás ízére mások is. Ennyi idő kellett, vagyis fél év, hogy a világ terrorista központjaiban leessen a tantusz. Bevadítható tömeg a láthatáron, ellenőrizetlen akciók a világ legerősebb hatalmait irányitó államfők vacsoraasztala körül, ennél még álmodni se lehet jobbat. Nosza egy rakéta, egy kamikáze gép, egy öngyilkos merénylő, bárki, aki megzavarhatja a csendes falatozást.
Vége. Ezt a kockázatot aligha vállalják még egyszer az elnökök. És nincs kivel tárgyalni. Mit kérnek? Ki képviseli őket? Mi a telefonszámuk? Mikor hagynak fel a gyerekek megszédítésével? Hol lehet velük beszélni?
Ha bárki az élükre állna, azonnal eltaposnák. Nem fogadják el a globalizációt, a multik hatalmát, a demokráciát, legalább is ezt a módját, az agyonmanipuláltat, és azt helyesen feltételezik, hogy a demokratikusan megválasztott vezetők viszont őket nem fogadhatják el.
Interneten szervezett bozótharcok. Most itt tartunk. Elkezdődött a harmadik évezred.
Háló van, kapcsolat létrejöhetne, párbeszédre azonban egyelőre még esély sincs.
