– Sikeresnek tekinthető az euró bevezetése?
– Ez attól függ, mit ért siker alatt. Az, hogy az eurót egyáltalán útnak indították, már önmagában szinte kész csoda volt. Gondoljon csak azokra a nehézségekre, amelyeken úrrá kellett lenni annak érdekében, hogy a leendő tagországok teljesítsék a maastrichti konvergencia-kritériumokat, illetve arra a széles körű elutasításra, ami a projektet az Egyesült Államokban, sőt Európában is övezte a közgazdászok részéről. Az euró bevezetése egy teljességgel példa nélkül álló esemény volt a monetáris történelemben. Ez volt az első alkalom, hogy önnálló országok egy csoportja úgy döntött, eldobja nemzeti valutáját egy közös valuta kedvéért. A lépés fontosságát azonban nem csak annak úttörő jellege, hanem egyúttal a részt vevő országok száma is adja. Amint az euró feltűnt a színen, azon nyomban a második legjelentősebb valuta lett a világon. Az átmenet azonban csak 2002 közepén zárul le. Azaz kizárólag akkor lehet majd megmondani, hogy az euró bevezetése sikeres volt-e vagy sem, amikor a bankjegyek és az érmék végül forgalomba kerülnek.
– Elégedett az Európai Központi Bank (ECB) vezetőinek teljesítményével?
Ezt is olvassa el!• Az euró és a vállalatok
– Egyáltalán nem, ők ugyanis abból a dogmatikus hitből indultak ki, hogy a valuta árfolyamának alakulása miatt nem érdemes különösebben aggódni. Éppen ellenkezőleg, az legalább olyan fontos, mint a kamatlábak. Véleményem szerint az ECB-nek közbe kellett volna avatkoznia: meg kellett volna támogatnia az eurót, amikor látta, hogy az súlyosan alulértékeltté válik, és a helyzet azzal fenyeget, hogy mind a nyersanyag-árak, mind a keresetek megugranak. Amikor a G7-országok részéről szeptember 22-én végre megtörtént az intervenció, ők mindössze annyit tettek, hogy némi pénzt (jórészt dollárt) pumpáltak a nemzetközi valutapiacba, de semmi közelebbi nem derült ki pénzügy-politikájuk céljairól. Úgy vélem, be kellett volna jelenteniük, hogy az eurót nem engedik a 85 centes szint alá süllyedni. Igaz, az árfolyam valójában a kormányok felelőssége. Az euró problémái nem kis mértékben a gazdaságpolitika gyengeségeiből és a fiskális hatóságok bizonytalankodásából fakadnak. Az euróövezetnek szüksége van egy, az Egyesült Államok pénzügyminiszterének (Secretary of the Treasury) megfelelő döntéshozóra, aki az ECB-vel karöltve törődne a dollár-euró árfolyam alakulásával. Egyeidejűleg magában Európában is le kell zajlania egy alapvető reformnak, egy afféle növekedés-ösztönző forradalomnak.
– Miért került lejtőre az euró?
– Ennek több oka is van. Először is egy egységes valuta esetén a tranzakciós költségek és a tucatnyi különböző pénznem kezeléséből fakadó problémák eltűnnek. Ennek hatására a rendszer előre meg nem jósolható mértékben likviddé válik, ami gyengíti az eurót. Emellett a frissen egyesített eurokötvény-piac kötvénykibocsátások egész sorát indította el, amit viszont a befektetők nem voltak képesek felszívni az euró leértékelése nélkül. Kivételesen nagy volt az amerikai növekedési ütem is, messze meghaladva azt az amúgy szintén igencsak biztató sebességet, amellyel Európa gazdasága erősödött. Európa késlekedett továbbá a növekedés-ösztönző reformok bevezetésével, márpedig azok éppen ahhoz lettek volna szükségesek, hogy a kontinens képes legyen kihasználni az Új Gazdaság kínálta technológia előnyeit, illetve felkészülhessen a lakosság elöregedése miatt mind kedvezőtlenebbé váló demográfiai viszonyokra. Ugyancsak fontos momentum, hogy az eurónak ma még nincs kézzelfogható megjelenési formája papírpénz vagy érmék képében, azaz továbbra is csupán egy “virtuális” valuta, amit a közvélemény egyelőre nem ért és nem is fogad el teljesen. S végül, feltűnően hiányzott az elmúlt időszakban a közösségből az irányító erő. Az Európai Bizottság bénultan téblábolt, a Miniszterek Tanácsában nem akadt egyetlen igazi vezető sem, az Európai Központi Bank pedig tapasztalatlan volt.
– Mi történhet Európában, ha az euró megreked ezen a szinten?
– Mindez nem jelentene katasztrófát, hiszen – mint ahogyan a német kancellár megjegyezte – ez segít megőrizni Európa versenyképeségét és fokozza a növekedést. A negatív következmény az, hogy megemelkedik az árszínvonal, de ez ma kisebb veszélyt jelent, mint egy esetleges stagnálás.
– Emelnie kellene az ECB-nek a kamatlábakat?
– A kamatlábaknak egy erős, növekedésben lévő gazdaság hatására kell emelkedniük, nem azért, hogy visszafogják a növekedést. Akármilyen szigort követelnek is meg a pénzpiacok, azt nem lehet holmi steril valutaerősítő műveletekkel elérni. Ma az eurónak nagyobb a keletje, mint a dollárnak. Amikor az euró magára talál, az európai és az amerikai kamatlábak kiegyenlítődnek.
– Az eurót ma alacsonyabban jegyzik, mint megérdemelné?
– Alacsonyabban van, mint a hosszú távon várható egyensúlyi árfolyama. Úgy vélem, az eurót hosszú távon egy szinten jegyzik majd a dollárral, de az is lehet, hogy még magasabban.
– Az európai lakosság kellőképpen támogatja a monetáris uniót? Egyáltalán mennyire fontos a közhangulat?
– A közvélemény euróval kapcsolatos álláspontja változik, és feltétlenül negatív hatással volt rá az euró tartós árfolyamesése. Az euró-zóna gazdaságainak többsége – ha nem mindegyikük – az ECB révén ma sokkal jobb monetáris politikával rendelkezik, mint bármikor korábban, amikor még valamennyiüknek megvolt a maga nemzeti valutája. Ez igaz még Németországra is, hiszen a német gazdaságot is jóval versenyképesebbé tette az euró mélyrepülése. Ennek ellenére a német lakosságnak mindössze egyharmada gondolja úgy, hogy az euró javulást hozott az ország helyzetében. Meggyőződésem, hogy a közvélemény hozzáállása megváltozik majd, amint a bankjegyek és a pénzérmék forgalomba kerülnek.
– Ön azt állítja, támogatná a dollár, a jen és az euró monetáris unióját. Miért?
– Én azt mondtam, hogy a három legnagyobb valutaövezet monetáris uniója nagy előrelépést jelentene a világgazdaság szempontjából. Mindazonáltal rendkívül valószínűtlen, hogy valaha is politikai támogatást kapna egy egységes valuta megteremtését célzó monetáris unió. Az Egyesült Államok érthetően ellene van minden olyan reformnak, ami aláásná a XX. század és alighanem a XXI. század eleje legfontosabb valutájának a jelentőségét. Hiszek azonban abban, hogy el lehet érni olyan stabil árfolyam-megállapodásokat, amelyek képesek egy egységes valutával rendelkező monetáris unió számos előnyét felvonultatni. Végtére is a II. világháborút követő növekedési időszakban valamennyi számottevő valuta árfolyamát rögzítették egymáshoz, és ma újra rögzíteni lehetne.
– Ha a három valuta árfolyamát rögzítenék, milyen átváltási rátát kellene megállapítani?
– Ha ez ma történne, semmiképpen sem javasolnám, hogy a jelenlegi átváltási árfolyamokat vegyék alapul, azok ugyanis túlértékelnék a dollárt az euróval szemben. Óriási szerencse lenne, ha az átváltási árfolyamokat sikerülne a 100 jen=1 dollár=1 eurós szintre beállítani, de ez talán nem is csak álom.
– Egy világpénzt az aranyhoz kellene kötni?
– Egy világpénznek olyan egyezményeken kell alapulnia, amelyek garantálják a stabilitását. Az arany az egyetlen jelentős, nem pénz jellegű vagyontárgy, amit a pénzintézetek nemzetközi szinten tartalékként felhalmoztak, sőt általában is a második a dollártartalékok mögött. A központi bankok ma is a világon valaha bányászott arany mintegy negyede fölött rendelkeznek. Ezért az arany a következő évszázadban is szerephez jut a nemzetközi pénzügyi rendszerben. Az az aranyalap azonban, amely az I. világháború előtt létezett – amikor az arany széles körben közkézen forgott érmék formájában -, ma már elképzelhetetlen. Amennyiben az aranyat használnák a jövő világpénzeként, ki kellene dolgozni egy sor intézményi mechanizmust, amelyek szavatolnák, hogy az stabil is marad.
– Ön azt vallja, hogy az árstabilitás döntő fontosságú. Miért?
– Láttuk, milyen pokoli dolgokra volt képes az infláció a hetvenes években, amikor a dollár szárnyaszegetten zuhant lefelé és kétszámjegyű volt a pénzromlás. Az embereket magasabb jövedelemadó-kategóriákba sorolták, anélkül, hogy akár egy fikarcnyit is jobban éltek volna, a gazdaság pedig stagnált. Egyidejűleg veszélybe került a világ legfejlettebb gazdaságának pénzügyi stabilitása, és felrémlett annak a rémképe, hogy az Egyesült Államok holmi banánköztársasággá válik. Ezt a helyzetet a nyolcvanas évek elején szerencsére sikerült orvosolni, magát a korrekciót azonban recesszió követte, valamint a “nagy megtakarítási és hitelválság”. Akármilyen rövid távú előnyök származnak is egy “meglepetésszerű inflációból”, az mindenképpen rossz üzlet, ha a mérleg másik serpenyőjébe az elkerülhetetlen korrekcióval járó veszteségeket tesszük.
A gazdaságot akkor lehet a legkifizetődőbb módon nagyobb növekedésre sarkallni, ha egy erőteljesebben növekedéspárti adó- és költségvetési rendszert dolgozunk ki, ami visszafogottabb jövedelemadó-elvonást, alacsonyabb vállalati nyereségadó-kulcsokat és az oktatási rendszer fejlesztésére irányuló erőfeszítéseket foglal magában.
