Gyarmati Andrea

Vannak olyan történetek, amelyek kezdete a nagyon régmúltba nyúlik, és valahogy átível sok évtizeden. Mindettől még jelentősebb vagy sokatmondóbb lesz az egész.

Változik a világ. Erről már sokszor beszéltünk, és benne változunk mi is.

Vannak olyan történetek, amelyekről utólag azt szoktam érezni, szegényebb lenne az életem, ha nem estek volna meg velem.

Ülök a kocsiban. Szól a rádió. Évek óta rádiózok vezetés közben, igaz, változik a rádióállomás. Változott, ahogy a világ is körülöttem.

1982., nem sokkal a szakvizsgám előtt. Haematológiai osztály, súlyos betegek. Leukémiások. Komoly kezeléseken innen és túl.

A forgalomba nem mehetsz ki jogosítvány nélkül, de gyereket mindenféle tudás nélkül gondozhatsz. Ezért fordulnak elő olyan történetek, mint ez itt.

Évek óta visszatérő téma ez. Tanácsolni könnyű. De, hogy miként működik ez a gyakorlatban, azt én is csak most fogom megtanulni.

Kell, hogy tudd, itt is most is mindaz, amit olvasol az én véleményem, vagy ha úgy tetszik személyes tapasztalataim gyűjteménye. Nem kőbe vésett szabály.

Történet egy késő esti vizitről, ahol a főhős lábbelijén áthajtott egy busz úgy, hogy a balesetet mégis megúszta.

Már több hete futottam. Mindennap. Úgy vagyok összerakva, ha csinálok valamit, azt teljes erőből, tiszta szívvel szoktam.

Az évek teltek, és eljutottunk odáig sajnos, hogy kiderült, se a Jézuska, se a Mikulás, sőt legvégül még a Nyúl sem méltóztatnak ajándékokat venni.

Ezt minden kisgyerek tudja: ezek a „személyek”, mint a Jézuska, Mikulás, sőt a Nyúl is mind azért vannak, hogy az Ő kívánságait lessék, és persze derekasan teljesítsék is.

December 24-e. A fa már feldíszítve. Terítve az asztal. A szoba különböző pontjain rendben állnak az ajándékok. Várjuk a Jézuskát, és családunk többi velünk ünneplő tagját.

Sokáig úgy éreztem, két életem van, és azt nem keverjük, de ez egy élet persze, és hazudnék, ha azt állítanám, nem megható olykor számomra a keveredés.

Talán hároméves lehetett, talán több egy kicsivel, nem emlékszem pontosan, olyan régen történt. Éppen abban a korban volt, amikor minden érdekelte.

Milyen az, amikor az ember edzője a családtagja? Sok butaságot gondolnak róla az emberek, de az érintetteket sosem kérdezik meg.

Életem meghatározója volt, van, lesz az úszás. Gyakorlatilag mindent ennek köszönhetek.

Nézegetem a fotókat. Ömlesztve ülnek a képek egy nagy dobozban, a régi családi dolgok a sportfotókkal együtt. Időutazás.

Hol, hol? Nagyban és egészében, mint tudjuk, a csillagos ég magasságában. Ám hogy ezt meg is tapasztaltam, ahhoz úsznom kellett.

Félsz? – kérdezem a hétéves kisfiút. Dehogy, doktor néni, csak szeretnék veled üzletet kötni. Hmm, és mi lenne az ajánlatod? Szükségem lenne a fecskendőre, sőt több fecskendőre, a munkámhoz kell.

Minap a Harry Potter és a Főnix rendje rész ment a televízióban. Lelkes Potter-rajongó vagyok, úgyhogy belenéztem újra, nemcsak magam miatt. 

Olyan családban nőttem fel, ahol a dolgok nem egészen úgy működtek, mint máshol.

„Kivételesen elfogultságot szeretnék bejelenteni, mert itt nagyon érintve érzem magam”.