Poszt ITT

Kultuszfilm születhet

Túléltünk pár gyengébb kisfilmet, hogy köztük gyöngyszemre leljünk, megnéztük Gárdos Tréfáját, és Nemes Letűnt világát, de a legjobb két sci-fi-szerű utópiafilm volt, Vranik Rolandé és Pater Sparrow-é, ez utóbbi akár még kultfilm is lehet.

Kosztolányi Dezső novellájából készült átdolgozással jelentkezett az idén Gárdos Péter. Az irodalmi matériák filmes feldolgozása közel áll hozzá (lásd: A porcelánbaba). A rutinos rendező nagyot nem vállalt, de azt jól teljesítette: a múlt századi századfordulós papi kollégiumban játszódó és gyerekgyilkossággal végződő történet nem ér fel a Witman fiúk (rendező: Szász János) esztétikai és tartalmi magaslatáig – de ezért nem hibáztathatjuk Gárdost, itt az alapanyag gyöngébb, mint a Csáth Géza-mű.


Kultuszfilm születhet 1


Papterror

A világtól – hermetikusan – elzárt mikrotársadalmak megjelenítése hálás lehetőség, Gárdos él is vele, filmje fő értéke a túlszabályozott lidérces atmoszféra értő megjelenítése. Nóvum továbbá, hogy a kisprózából hiányzó karaktereket a filmesek – Gárdos és Bíró Zsuzsa forgatókönyvíró – megálmodták, más kérdés, hogy mindegyik figura kidolgozottsága megnyerte-e a tetszésünket (nem).

A rendező csatlakozott a fentebb említett film mellett az „iskolai és/vagy gyermekmozik” olyan nagy múltú hagyományához, amiket François Truffaut és az ő Négyszáz csapásától kezdve számtalan alkotás képvisel. A Tréfa természetesen nem mérhető ehhez a klasszikushoz, nem utolsó sorban, hogy a Kosztolányi-novella csattanójára épül, nem véletlenül indult tévéfilmnek a produkció (szerintünk ott a méltó helye). Mindenesetre tisztes, rendes iparos munka, amiben érvényesülnek a gyermek- és az amatőr szereplők kvalitásai.

Furcsafilm Lem módra

Pater Sparrow, azaz Verebes Zoltán azért választott idegen nevet, hogy ne kapcsolják össze édesapjával Verebes Istvánnal. Ez azonban vélhetően fordítva működhet, ugyanis valószínűleg mindenki azt a kérdést teszi fel, hogy miért van ilyen furcsa neve.

Ettől eltekintve a rendezőnek nincs semmi oka a szégyenkezésre az 1 című film akár még kultfilmmé is válhat. Megvan benne minden, ami ehhez kell, de leginkább a mű által létrehozott egyedi világ. A műfaji meghatározás ugyancsak nehéz, ha egyáltalán szükség van rá. Sci-finek lehet talán nevezni, amennyiben Stanisław Lem novellájából indul ki, de ahogyan Lem is filozofikusabb egy átlagos tudományos-fantasztikus írónál, Sparrow sem a technika irányába viszi el a filmet, hanem az emberiségről, emberségről, az ember természetéről tesz föl kérdéseket. A műfajt ő egyébként furcsa kategóriába sorolta.

A történet szerint az értékes ritkaságairól híres könyvesboltban éppen záráshoz készülődnek, amikor egy titokzatos idegen bukkan fel egy könyvritkaságot keresve. Aztán a sok értékes könyv lecserélődik egy addig ismeretlen könyv példányaira. A fehér könyvön mindössze egy szám szerepel: 1. A könyvben csak számok találhatók, de ezek által az emberiség leírható, és talán meg is érthető. A “Valóságvédelmi Hivatal” ezt azonban nem hagyhatja, és megkezdi a nyomozást Phil Pitch különleges ügynök vezetésével.

Az 1 erőssége a kiváló színészi gárda többek közt Mucsi Zoltán, Sinkó László és Mácsai Pál részvételével. A képi világa pedig friss, és fiatalos. A képek jól elkülöníthetően szétválnak. Az aktuális történések, az álomvilág, és a könyvről szóló idézetek alatt megjelenő tévéből kiragadott archív képsorok mind megfelelő arányban váltogatják egymást, így soha nem unatkozik a szem. Nagyon érdeklődve várjuk, hogy mi lesz az 1 utóélete.


Kis és nagy „kicsik”

„Mit lehessen tudni?” alapon délután betámolyogtunk a K5 fantázianevű kísérleti és kisjátékfilmes blokkra, bátorságunkat azonban megbántuk. Fazekas Zoltán Petri György-vers képátirata (Hogy elérjek a…), Hájos Zsolt egypoénos szkeccse (Panel), Hegedűs 2 László „kotyogós kávéfőzős bábozása” (1kávé) és Nagy Anikó Mária beszélő fejes párbeszédfilmje (Apró dolgok) harmatos mozinak bizonyultak, a közönség csendben, zárt sorokban távozott a vetítés végén a teremből, örültek, hogy vége lett. A (kis-) filmek olyan benyomást keltettek, mintha első évesek „filmezés” órájára készültek volna, házi feladatok gyanánt. Szükségünk is volt arra, hogy gyorsan helyre billentsük a kisjátékfilmekbe vetett hitünket, s ezt – szerencsére – Kenyeres Bálint újabb opusa, A repülés története meg is adta. A normandiai tengerparton francia és magyar koprodukcióban született kosztümös (1905-ben játszódó) negyedórás kisfilmje átgondolt, tetszetős alkotás. A víz menti polgárcsalád piknikjén elvesző majd megkerülő, bóklászásakor egy halálos repülőmutatvány szemtanújává váló kislány története – ha nem is olyan erős hatású, mint Kenyeres korábbi, európai filmdíjas és méltán fesztiválkedvenc remeke, a Before Dawn – színészi jelenléteit, nagyszerű képi megvalósítását tekintve kiforrott munka. Joggal lehetett az idei szemle hivatalos nyitófilmje.


Legény a gáton

Nemes Gyula (Egyetleneim) hányatott sorsú dokumentum-játékfilmje – amit, hiába aranyérmesítette a legjobb dokumentumalkotásnak anno egy lengyel fesztiválzsűri, először az előválogató hazai bizottság nem tartott arra érdemesnek, hogy a versenyfilmek közé engedje, aztán mégis áldásukat adták arra, hogy levetítsék (a megmérettetésen kívül), –, a Letűnt világ a Kopaszi-gátról mesél. Illetve a környezet és az ott lakó emberek 1998-2007 közötti állapotáról, merthogy Nemes tíz esztendőn keresztül futott filmezni a gátra, hogy a halálra (bontásra) ítélt bodegák és lakóhajók (inkább lakókalyibák) miliőjét megmentse. Nem irigyeljük, nyilván rengeteg alapanyagból dolgozott, és hogy „pörgős” legyen a végeredmény (a maga módján az lett), rengeteg felvett képet kellett kihagynia. Ezért filmje – dicséretes hangulatábrázolása ellenére – kissé töredezett és a középen kettétörve (a letűnő múlt kontra a modern, európai uniós zászlóval záruló jelen) túlságosan didaktikus. Mentségére legyen mondva, mint megtudtuk, a hűtőjében lefagyasztva tárolt tekercsek képeit kockáról kockára kellett munkatársával újjáélesztenie. „A film rossz. Végül is ezért lett levetítve” – mondta a rendező a filmet követő beszélgetésen, mi azonban bátorítanánk a Csehországban dokumentumfilmezést oktató Nemest, mert számunkra szimpatikus irányban mozog: a dokumentumfilm szerintünk sem azonos azzal, hogy mindenféle (az alkotók által érdekesnek gondolt) figurák beszélnek a kamerába, jó, ha egy dokumentumos anyagnak játékfilmes „stichje” van.


Adás, amiben nincs adás

Kultuszfilm születhet 1

A szombat talán leginkább várt – és egyik legjobb alkotása – a korábbi szemlefődíjas Vranik Roland (Fekete kefe) Adás című alkotása. Az antiutópia-jellegű (bizonyos értelemben: sci-fi-történetben három fivér (Hajduk Károly, Rátóti Zoltán és Terhes Sándor) igyekszik boldogulni egy monitormentes közeljövőbeli tengerparti városban/világban (a hely földrajzilag beazonosíthatatlan, talán a Mediterrán-vidék, a felvételek a romániai Konstanzában készültek). Az alkotók által disztópiaként (negatív jövőkép gyanánt) aposztrofált film egy digitális közegétől megfosztott, kaotikus világba kalauzol, ahogy Vranik mondta, „az alapkonfliktus, hogy elszálltak a televíziók és a komputerek monitorjai, nincs adás.”. A kiindulási helyzetet fűszerezik az emberi kapcsolatok, központban a középső testvér által elkövetett feleséggyilkossággal.

Az Adásból hiányzik a Fekete kefe humora, persze szarkazmusnak nincs híján, a mértani szögletességű miliőben az osztrák Ulrich Siedl Kánikulájához hasonlatos érzelmi véglények vegetálnak, csak sokkal nyomasztóbb módon.

A filmben példásan illeszkedik a tartalom és a forma, amihez kiváló színészi jelenlétek dukálnak. Mi például szívünk szerint díjjal honorálnánk Rátóti Zoltán alakítását.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik