A megdöbbentő felfedezést Atsumu Ohmura, a Svájci Szövetségi Technológiai Intézetben dolgozó földrajztudós tette 1985-ben: bolygónk éghajlatát és a légköri sugárzást érintő vizsgálatai során rájött arra, hogy
Európában „túl sötét van”. A felfedezéshez Ohmura hosszas méréseket végzett a napsugárzásról kontinensünkön, illetve összesítette a különböző megfigyelőállomásokon mért adatokat.
A tudós a hatvanas évektől kezdve vizsgálta a folyamatokat, és úgy találta, hogy a Föld felszínét érő napsugárzás több mint tíz százalékkal csökkent az azt megelőző három évtizedhez viszonyítva. Úgy tűnik tehát, a napfény egyre inkább eltűnőben van.
A média sem harapott rá
A globális elsötétedés azonban még mindig nem tudott utat törni magának a médiában: a televíziók, a rádiók és az újságok, illetve az internetes hírforrások harsognak a globális felmelegedés következményeiről (jóllehet ez egy lassabb folyamat), miközben a globális elhomályosodásról legfeljebb néhány „beavatott” tud. A beavatottak viszont egyre többet tudnak a jelenségről. A kilencvenes években megjelent tanulmányok például egybehangzóan állítják, hogy Ohmurának igaza volt 1985-ben. Azóta ugyanis az összes vizsgálat a Svájcban dolgozó geográfus téziseit igazolta. Kiderült – többek között –, hogy drasztikusan csökkent a fény Írországban, Japánban, az Északi- és a Déli-sarkon. Az egykori Szovjetunió egyes térségeiben 20 százalékkal kevesebb a napsütés, legalábbis ami az 1960 és 1987 közötti folyamatokat illeti.
Egyelőre nem sokan tudják, hogy mi okozza a globális elsötétülést, „beborulást” vagy elhomályosodást (az eredeti angol kifejezés, a „global dimming” inkább a homályt, a borús időt jelzi). A felismerés ugyanis minden más tudományos elmélettel ellentétes volt, talán ezért tudnak róla még ma is kevesen.
A nyolcvanas évekre ugyanis egyértelművé vált, hogy bolygónk egyre inkább melegszik, márpedig ebbe az általános tendenciába nem illett bele a kevesebb napfényről szóló híradás és méréssorozat. A 30 év alatti 10 százalékos csökkenés pedig egyenesen drasztikusnak tűnt, még maga Ohmura is kételkedett először az eredményekben.
A tudós a brit Guardian-nak így nyilatkozott erről: „Meg voltam döbbenve. A különbség olyan nagy volt, hogy nem tudtam elhinni.” De nemcsak Ohmura kételkedett: amikor 1989-ben publikálta eredményeit, a tudományos világ ügyet sem vetett rá.
Ugyanakkor mára kiderült: Ohmura volt az első, aki dokumentálta azt az igencsak drámai folyamatot, amelyet a szakértők ma már globális elhomályosodásnak neveznek. Az adatgyűjtések ugyanis azt mutatják, hogy az utolsó ötven esztendőben a napfény átlagosan 3 százalékos ütemben csökkent minden egyes évtizedben. Ez ugyan túl kicsiny visszaesés ahhoz, hogy szabad szemmel érzékelhető legyen, de életünk sok ágára rendkívüli hatással lehet. Így például a napenergia hasznosításában, a klímaváltozásban, a növények fotoszintézisében, vagyis a földművelésben gyökeres változásokat, többnyire negatív változásokat hozhat magával.
Egyre többen foglalkoznak a problémával
Még számos klímakutatót meg kell győzni arról, hogy valódi veszélyt jelent az elsötétedés. A győzködésben részt vesz Gerald Stanhill is, aki számos tanulmányt publikált a jelenségről kollégájával, az izraeli Bet Daganban működő Volcani Centre munkatársával, Shabtai Cohennel együtt. Stanhill és Cohen 2001-ben tették közzé azt az eredményüket, miszerint a Földön mért napsugárzás 0,23 és 0,32 százalék közötti ütemben csökkent évente, 1958 és 1992 között.
Ez a tanulmány már valóban kezdte felkelteni a tudományos körök érdeklődését, ám az nem várt irányba fordult: sok szakértő a globális „elhomályosítók” ellen foglalt állást. Arra emlékeztettek a szkeptikusok, hogy rossz eszközökkel mérik a sugárzást. Erre egyébként egy pofonegyszerű eszközt használnak (ennek meghibásodása vagy alkalmatlansága tehát nem valószínű). A mérés lényege az, hogy vesznek egy fekete lemezt, és megmérik, hogy az a fele, amelyik a napsugárzásnak van kitéve, mennyivel melegszik fel jobban, mint az az oldal (fonák), amelyet nem ér a Nap.
Ugyanakkor a számításokkal kapcsolatosan egyetlen jogos aggodalom is felmerülhet: nem tudni egészen pontosan, hogy harminc évvel korábban hogyan is végezték a méréseket. Stanhill szerint mindenesetre a globális sötétedés olyan mértékű, hogy azt a nagyságrendileg kisebb mérési hibák nem tehetik egyszerűen semmissé.
Lehetséges-e egyszerre globális felmelegedés és elsötétülés? – A cikk második része >>
