A kelet-európai országok a „minél kisebb állam” elvén alapuló gazdaságpolitikával nem tudnak fölzárkózni az Európai Unió fejlettebb országaihoz – ez egyik figyelmet keltő gondolata (sok egyéb mellett) Pogátsa Zoltán Álomunió – Európai piac állam nélkül című könyvének.
Lázadó gondolatok
A Nyugat-magyarországi Egyetem docense nietzschei bátorsággal száll szembe könyvében az uralkodó hazai korszellemmel. Olyan szellemi környezetben vonja kétségbe a nagyszabású adócsökkentések, és a minél kisebb állam koncepcióját, amelyben a hazai közgazdászok többsége az állam karcsúsítását, s az adók csökkentését tartja a legfontosabb eszköznek a hazai gazdaság beindításához.
Ebben a kérdésben a parlamenti pártok között is példátlanul nagy az egyetértés, amit mi sem mutat meggyőzőbben, mint hogy a szocialista támogatású Bajnai-kormány végrehajtja annak a járulékcsökkentési programnak a felét (5 százalékpontot), amellyel még a Fidesz kampányolt a választások előtt. Az MDF és az SZDSZ szintén élen járnak az adócsökkentési retorikában. Vita legfeljebb abban van a parlamenti pártok között, hogy melyikük csökkentene nagyobbat.
Szintén a korszellemet érhetjük tetten azokban az ismétlődő szófordulatokban, amelyek áthatják a közbeszédet: „túl sok adót fizetnek túl kevesen”, vagy az olyan eposzi jelzőkben, mint a „munkabarát adórendszer”.
Korszerűtlen elmélkedések
Világos tehát, hogy mennyire korszerűtlen elmélkedéseket tartalmaz a könyv, amely többek között azt állítja, Írország példája arra tanít, hogy az adókulcsokat azon országok tudják radikálisan csökkenteni, ahol fiatal a népesség, s nem olyan elöregedett és beteg, mint Magyarországon. S amikor a szerző elismerően fölemlíti az ír közmegegyezést, amely az ország versenyképessége érdekében korlátozta a bérek emelkedését, s az olvasó megkönnyebbülten fölsóhajt, hogy a szerző végre visszatalált a főáramhoz, akkor az egészet elrontja annak megemlítésével, hogy az ír átlagbér az uniós átlagbérnek a 80-90 százaléka, míg a magyar a hetede.
Ugyancsak a korszellem iránti érzéketlenség bizonyítéka, hogy a szerző pozitívan szól az iparűzési adó (ipa) intézményéről, mert a multinacionális cégek így nehezebben bújhatnak ki adófizetési kötelezettségeik alól. Míg Kósa Lajos, a Fidesz népszerű prominense az ipa enyhítéséért kardoskodik, Oszkó Péter pénzügyminiszter pedig még ügyvezető korában beperelte az adómegszüntetésért a magyar államot, reformszövetségi szakértőként pedig 2011-ben vezette volna ki a rendszerből. (A könyv egyébként számos más széles körben elfogadott állítást megkérdőjelez, de tán aktualitásuk okán az adórendszerrel kapcsolatos gondolatok a legérdekesebbek.)
Tigrisek és hozzáadott érték
A szerző – többek között – azon két ország sikerét elemzi könyvében amelyeket a szabadpiaci reformok, az alacsony adók – kicsi állam hívei példaértékűnek, követendőnek tartanak.
Írország sikere Pogátsa szerint főként azon alapult, hogy az amerikai tőke exporthelyettesítő célzattal fektetett be. Nem az alacsony bérszínvonal vonzotta tehát a tőkét – nem is volt a bérszint különösebben alacsony –, hanem a lehetőség, hogy az amerikai cégek megkerülhetik a vámhatárokat az által, hogy az immár unió részeként létező Írországban fektetnek be. Ezt a képzett és angolul beszélő munkaerő tette lehetővé. A leánycégek magas hozzáadott értéket termeltek, viszonylag magas bérszint mellett.
A kelta tigrisével áll szemben Szlovákia példája, ahol a külföldi tőkét az alacsony bérszínvonal vonzotta be, s az alacsony hozzáadott értékű termelés a jellemző (összeszerelő üzemek). Pogátsa szerint a külföldi tőke bevonzásához nem sok köze volt a 2003-as nagy szlovák adóreformnak (egykulcsos adó bevezetése), ugyanis az már korábban is folyamatos volt. A beáramlás növekedési üteme pedig már 2000-ben meglódult, s 2004-ben még egy kicsi visszaesés is tapasztalható a növekedés mértékében – érvel az MTA kutatója.
Csak sprintelni tud a tátrai tigris
A látványos szlovák GDP-növekedési adatok (természetesen a válság előtti időszakban) ugyanakkor csak arra voltak elegendők, hogy a foglalkoztatás arra a szintre térjen vissza, mint a Meciar-korszak utolsó éveiben – állapítja meg a kutató. A GDP növekedése nem tükröződött a reálbérek alakulásában sem, ami nem is csoda, hiszen a többletjövedelem megoszlik a vállalatok, a munkavállalók és az állam között, a GDP nem a gazdagság mérőszáma – próbál oszlatni egy újabb közkeletű tévhitet a szerző.
Nehéz elképzelni, hogyan lesz abból hosszabb távon uniós felzárkózás, ha a „minimálállam” nem fektet be a jövőbe, s csak olyan szinten hajlandó finanszírozni az oktatást, mint Szlovákia – utal a szlovák gazdaságpolitika lehetséges hátrányaira a szerző. Pogátsa szerint ráadásul Magyarországon egy szlovák típusú adóreform nem vezetne a foglalkoztatás növekedéséhez, csak az állami bevételek csökkenéséhez, mert – Szlovákiával ellentétben – aki hazánkban foglalkoztatható, azt jobbára foglalkoztatják is, a foglalkoztatás nem adózási, hanem inkább társadalmi-szociális kérdés – véli Pogátsa.
Nem az adórendszeren múlik
A szerző megállapítja: ha a külföldi tőkevonzó képességet millió főre bontva kiszámítjuk, akkor kiderül, hogy Kelet-Európa tőkevonzó képessége egyáltalán nem kiemelkedő. Kiváló a tőkevonzó képessége viszont Írországnak, Nagy Britanniának, Svédországnak, Hollandiának.
Nem az adó- és jóléti rendszerük a közös jellemzőjük ezeknek az országoknak, hanem a népességhez képest nagy arányú, magasan képzett munkaerő – vonja le a következtetést a kutató. A felzárkózásnak tehát nem az adócsökkentés, a szabadpiaci reformok, a jóléti juttatások szigorításával a munkakínálat növelése, hanem a gazdaság igényeihez igazodó, s megfelelő színvonalon finanszírozott oktatás a kulcsa Pogátsa megközelítésében.
A kutató szerint nem lehetséges a felzárkózás az alacsony adókulcsok-kis állam elve alapján, sikeres fölzárkózás a világon még csak erős, fejlesztő állam közreműködéséével történt eddig.
