Az Észak-Erdély visszacsatolásáról szóló kétrészes sorozatunk első részében ott hagytuk abba, hogy 1940 augusztusában a román hadsereg és a magyar honvédség farkasszemet nézett egymással a határ két oldalán. A román haderő létszámbeli és technikai fölényben volt, de az ország kiszolgáltatott helyzetben, több oldalról fenyegetve, komoly szövetséges nélkül várta a magyar támadást. Hitler sem maradhatott tétlen. Az előzmények megismeréséhez ide kattintva olvassa el szombati cikkünket!
A témáról Illésfalvi Péter és Szabó Péter történészekkel, a Hadtörténeti Intézet munkatársaival Erdélyi bevonulás, 1940 című könyvük kapcsán beszélgettünk.
Két hadsereg támad, egy védekezik
A területi vitát rendezni hivatott kétoldalú román-magyar tárgyalások eredménytelenül zárultak le 1940. augusztus 24-én. Románia katonai fölénye tudatában nem engedett a túlzónak tartott magyar követeléseknek, Magyarország pedig nem fogadhatta el a minimális területi engedményeket és a lakosságcserét (ennek részleteit is sorozatunk előző részében, ide kattintva olvashatja).
Bár Magyarország számára a katonai akció legkedvezőbb időpontja elszállt – ez június 26. lett volna, amikor Besszarábia szovjet bekebelezése sokkolta a román hadvezetést – a magyar vezetés mégis a háború mellett döntött.
Werth Henrik, a vezérkar főnöke már augusztus 23-án kiadta a támadásra vonatkozó irányelveket: az 1. hadsereg feladata a jól kiépített Carol erődvonal áttörése lett volna nyugatról Nagykároly és a Szamos között, majd a 3. hadsereggel egyesülve szét kellett volna verniük a szilágyságban állomásozó román erőket, végül el kellett volna foglalniuk Dést és Kolozsvárt.
Eközben a 2. magyar hadseregnek az Arad-Nagyvárad térséggel szemben a román ellentámadást kellett volna megakadályoznia, majd támadásba lendülnie és elfoglalnia Nagyváradot. A hadműveletben a honvédség teljes létszámmal, 550 ezer fővel vett volna részt – a román hadsereg ekkor 1,5 millió főt számlált, és technikailag is jóval magasabb szinten állt. Hitler közbelépett
A meggyőző román katonai fölény tehát igencsak kérdésessé tette volna az „erdélyi hadjárat” sikerét. Teleki Pál miniszterelnök ugyanakkor hazárdjátékot játszott: tudta, hogy Hitler nem engedheti meg, hogy „hátországában” felfordulást, bizonytalanságot okozzon egy fegyveres konfliktus. Ezért vagy azonnal, vagy remélhetőleg még a hadjárat befulladása előtt közbelép – vélte a magyar vezetés, és augusztus 26-án a határra rendelte a teljes honvédséget, 28. hajnalra pedig kitűzte a támadás időpontját.
Mint az első részben említettük, Románia egyre szorosabb kapcsolatba került a Harmadik Birodalommal, a náciknak szükségük volt az ország olajára, mezőgazdasági terményeire, emberanyagára. A Szovjetunió és Anglia ellen készülődő Hitler nem engedhette meg szövetségesei közt a konfliktust, ami ha emlékeztetünk Bulgária Dobrudzsa iránt támasztott igényére és Besszarábia szovjet megszállására, akár végzetes is lehetett volna a Román Királyság számára. Ismét Bécsben ült össze az olasz-német döntőbíróság Románia kezdeményezésére – emelik ki a történészek.
A külügyminiszter elájult
Az 1940. augusztus 30-án megszületett döntés szerint Magyarország csaknem a teljes, a kétoldalú tárgyalásokon követelt területet megkapta. Visszatért a Partium és Erdély északi része, a Székelyföld, összesen 43 492 négyzetkilométer 2,46 millió lakossal, amelyből 1,344 millió (54,6 százalék) volt magyar, 1,068 millió román (43,5 százalék) és 47 300 fő (1,9 százalék) német.
Teleki kormányfő és Csáky külügyminiszter hazatér a bécsi döntés hírével, később szimpátiatüntetés a német és az olasz nagykövetség előtt:
A hír sokkolta a román vezetést és közvéleményt, több forrás megemlíti, hogy a tárgyalásokon részt vevő Mihail Manoilescu román külügyminiszter eszméletét vesztette, amikor meglátta az új határokat. Alig egy héttel később, szeptember 7-én a Craiova-i tárgyalások eredményeként Románia két dobrudzsai megyét volt kénytelen visszaadni Bulgáriának.
horthy hadparancsa
„Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig! Gödöllő, 1940. évi szeptember 3. napján. Horthy s. k., vitéz Bartha s. k.”
Kis magyar világ Erdélyben
A honvédség bevonulása előre egyeztetett ütemterve szerint zajlott szeptember 5-13. között: napról napra meghatározott területről a román katonaság kivonult, a magyar pedig be. A korábban még háborúra készülő honvédek többsége részt vett a bevonulásban, a 2. hadsereg zöme azonban a délkeleti országrészben maradt, felkészülve egy esetleges román támadásra.
A korabeli filmhíradókat nézve nincs mit hozzátenni a magyar lakosság kitörő lelkesedéséhez, amelyben érdekes módon számos román származású erdélyi is csatlakozott. Érdemes viszont megemlíteni, hogy a székelyek körében a szovjet bevonulásig eltelt négy évet máig „kis magyar világként” emlegetik, utalva ezzel a Trianonig megélt „nagy magyar világra”.
A német kisebbség az első napokban ugyancsak a magyarokkal ünnepelt, horogkeresztes karszalaggal, náci karlendítéssel a magyarok után érkező Wehrmacht csapatokat várta. Amikor tudatosult bennük, hogy ilyen nem lesz, inkább a fagyos, enyhén lenéző módon fordultak az új hatalom felé. Nem csoda, hiszen a náci propaganda sikerrel oltotta beléjük is a felsőbbrendű német nemzeti tudatot.
Németország az abszolút nyertes
Az eufóriát és az újabb sikeres etnikai revíziót leszámítva azért látni kell, hogy a második bécsi döntés a három szereplő közül csak harmadikként szolgálta Magyarország érdekeit – ért egyet Illésfalvi Péter és Szabó Péter. Hazánk kapta a „szebb, de szegényebb”, bár magyar többségű részt, ám nem lehetett elégedett a Dél-Erdélyben maradt magyarok és történelmi városok, kultúrtájak visszaszerzése nélkül.
A több oldalról szorongatott Románia bár területi engedmények árán – aminek visszaszerzéséről soha nem mondott le – megtarthatta a gazdag városokat, ipari központokat, és elkerülte a háborút.
A legtöbbet Németország nyert: megőrizte „hátországa” stabilitását, az anyagi javak és emberi erőforrások érintetlenségét, de elsősorban saját érdekei szerint használhatta ki a jövőben a két elégedetlenkedő felet. Hitler stratégiájának sikere 1940. november 20-án bizonyosodott be végleg, amikor egyazon napon Magyarország és Románia is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, azaz a náci Németország szövetségi rendszeréhez.
Több száz civil áldozat
A bevonulás nem volt zökkenőmentes, de a román, majd a „horthyfasisztákat” mindenáron kegyetlen gyilkosként bemutató magyar kommunista propaganda igencsak eltúlozta a honvédség részéről tapasztalt „kegyetlenkedéseket”. Az alapvető problémát az jelentette, hogy a kivonuló román hatóságoknak be kellett volna gyűjteniük a civil lakosság fegyvereit, amit sok helyen nem tettek meg.
Ezért többször előfordult, hogy házakból, sziklák mögül, templomtornyokból tüzet nyitottak a magyar menetoszlopokra. Egyenruhát nem viselő, felfegyverzett, irreguláris elemek támadása pedig minden időben partizánakciónak minősül, amelyre hadműveleti területen minden hadsereg részéről – a mai napig is – azonnali fegyverhasználat és megtorlás a válasz.
Ez a válasz azonban nem mindig volt „korrekt”, megtörtént, hogy ártatlanok is áldozatul estek. A bevonuló honvédség létszámát tekintve azonban elenyészően kevés, alig száz magyar katona volt érintett ilyen akciókban, és a visszafoglalt több mint ezer település töredékén történt csak elenyésző számú incidens.
Ezért a civil lakossággal szembeni katonai fellépést marginális jelenségnek lehet nevezni – mondják a történészek, de hozzáteszik: nem a kellemetlen események elbagatellizálása a cél, így hát álljanak itt is tények. A legvéresebb esemény Szilágyszippen történt.
A környékről és magából a faluból is többször érte támadás a katonákat, amelyre egy éjszakai razzia volt a válasz: 157 román halt meg, köztük nők és gyerekek. Vizsgálat indult az ügyben, ám senkit nem vontak felelősségre. Súlyos eset történt a Zilah és Felsőegregy közti Ördögkúton, ahol az ortodox templom tornyából géppuskatüzet zúdítottak az átvonuló honvédekre. A felfordulásban román adatok szerint 263-an haltak vagy sebesültek meg, a magyar források 80 halottról tudnak, köztük gyermekekről is. A pópát és családját felkoncolták.
Menekültek Dél-Erdélyből
Nem nevezhető teljes mértékben civilizáltnak a románok kivonulása sem: a katonaság és felfegyverzett civilek több helyen magyarokat raboltak ki, zsaroltak, vagy gyilkoltak meg. Máramarossziget helyőrségének századosa például 300 katonával tüzelőállást foglalt a város szélén, és megüzente: fizessenek 11 millió lej hadisarcot, máskülönben lövetni fog.
A legkomolyabb atrocitások azonban az új határ – vagy nevezzük inkább demarkációs vonalnak – román oldalán rekedt magyar lakosságot érték. Képzeljük el a mindennapokat egy magyar településen a demarkációs vonal mellett, ahol az Észak-Erdélyből kivonuló román katonaság rendezte be új állomáshelyét… – vetik fel a történészek.
A Dél-Erdélyben rekedt magyarok sorsáról még nem készült hiteles, átfogó munka. Annyi azonban bizonyos, hogy tömegesen bocsátották el a magyar nemzetiségű munkavállalókat főleg az állami cégekből, hivatalokból, állásukat az északról érkezett románokkal töltötték fel. Komoly lendületet vett a települések etnikai arányinak mesterséges megváltoztatása, a román betelepítések hatására ekkor lett például román többségű Torda városa.
Némi támpontot a részletek ismertetése nélkül is jelenthet, hogy a bevonulás után több tízezer magyar menekült Dél-Erdélyből magyar földre. Jóval többen, mint ahány román hagyta el Magyarországhoz visszacsatolt otthonát.
Menekültek Dél-Erdélyből:
Ellenségek egy táborban
A második bécsi döntéssel a magyarok túl keveset kaptak, a románok túl sokat veszítettek, ezért a két ország viszonya cseppet sem lett barátságosabb. Továbbra is fel voltak készülve az egymás elleni katonai lépésekre annak ellenére, hogy – mint említettük – immár egy szövetségi rendszerhez tartoztak: 1940. november 20-án a román és a Magyar Királyság is csatlakozott Németország, Olaszország és Japán háromhatalmi egyezményéhez. Miután az ezeréves határ teljes keleti szakasza visszatért Magyarországhoz, megkezdődtek a határvédelmi munkák.
Az Árpád-vonalként ismert erődrendszer a Kárpátok természetes átjáróin alkotott védelmi pontokat az Uzsoki-hágótól az Ojtozi-szorosig. Az eredeti szándék szerint ez egy egységes magyar határvédelmi sáv része lett volna, de adott helyzetben az esetleges román támadás ellen védte volna az országot. Végül a szovjetek elleni legfőbb védvonal szerepét vette át, és bár 1943-ban, a sztálingrádi csata után felgyorsították a kiépítését, teljes egészében soha nem készült el.
Az erdélyi belhatáron tervek szintjénél nem léptek tovább, a nehezen védhető területen nem történtek komoly lépések a határvédelemre. A magyar hadvezetés folyamatosan számolt a román támadás lehetőségével, aminek legfőbb irányát az Olt völgyében, Székelyföld ellen várták.
Támadás déli irányba
A történelmi kényszer aztán elhozta a Dél-Erdély elleni támadást is. 1944. augusztus 20-án a Vörös Hadsereg intenzív támadásba lendült, amelynek hatására Románia 23-án átállt a szövetségesek oldalára. A szovjet gyors kötelékek napokon belül elérték a Kárpátokat, és a Duna völgyében nyomultak előre. Magyarországnak lépnie kellett, hogy a Déli-Kárpátok védelmét kihasználva próbálja feltartóztatni a támadást: ehhez azonban át kellet törnie a román védelmet.
A honvédségnek ehhez nem volt elég ereje, a szeptember 5-én megindított támadás még német segítséggel is csak részeredményeket hozott. Ami ebből a témánkba vág, hogy Erdély teljes területének birtokbavétele csupán a kényszer szülte terv és nem reális lehetőség volt, és ezen mit sem változtat, hogy a propaganda természetesen a revíziós célok újabb teljesülését harsogta.
A folytatás ismert: az 1947-es párizsi békeszerződés nemcsak minden esetben a trianoni határokat állította vissza, hanem Pozsony környékén további három falut a Duna jobb partján – Oroszvár, Horvátjárfalu, Dunacsún -Csehszlovákiának juttatott.
bevonulás erdélybe, 1940
Hetven esztendővel ezelőtt egy reményteli és régóta várt időszak köszöntött be Észak-Erdély és a Székelyföld magyar lakossága számára. (…) A magyar honvédség diadalkapukon és virágszőnyegen vonult be a nemzetiszínekkel fellobogózott Szatmárnémetibe, Nagyváradra, Marosvásárhelyre, Kolozsvárra, valamint a többi visszacsatolt településre. E kötet olvasói a szemtanúk emlékezete, a korabeli hadiokmányok, egy értékelő tanulmány, illetve egykorú sajtóhíradások és helyszíni felvételek által ismerkedhetnek meg a magyarság számára oly fontos eseményről – ismerteti az Erdélyi bevonulás, 1940című könyvet a baróti Tortoma kiadó.
