Barabási: tudható a jövő

Hét évvel ezelőtt jelent meg első regényed a skálafüggetlen hálózatokról. Ez a második mintha egészen másról szólna. Miért kezdted kutatni az emberi viselkedést?

A Behálózva arról szólt, hogyan néznek ki a hálók. A társadalmi hálók, a sejten belüli hálók, az internet, stb. A Villanások a kicsit feljebb teszi a mércét. Ha egy bonyolult rendszert meg akarunk érteni, az egyik fontos kérdés, hogy mi a struktúra, a másik az, hogyan használjuk? A Villanásoknak az volt a célja, hogy túllépjek a ki, kivel kérdésen és a mikorra próbáljak választ adni. Van-e rend az időzítésben? Ezen belül kimondottan az emberi viselkedésre koncentrálunk. Vagyis hogy a cselekvéseink időzítésének vannak-e belső törvényszerűségei?

Ezek szerint vannak, különben nem lenne könyv. Ennyire kiszámíthatóak vagyunk?

A Behálózva nagyon sok rendszerről szólt. Épp olyan súllyal szólt az internetről, a társadalmi hálókról, mint a sejtekről vagy a gazdasági hálókról. A Villanások kicsit jobban koncentrál az emberi viselkedésre, és ennek okai vannak. Az elmúlt 5 évben a Behálózva megírása után valódi robbanás történt az emberi viselkedés mérhetősége terén. Attól, hogy mindnyájan mobiltelefont hordunk, hitelkártyát használunk, internetezünk, akarva akaratlanul rengeteg cselekvési formánk rögzítve van. A mobil tudja pontosan, hogy hol vagyunk, mikor, kivel kommunikálunk, mennyire szoros a kapcsolat, milyen gyakran és milyen hosszasan tart. A hitelkártyánk rögzíti, hogy mit vásárolunk, mi a valódi ízlésünk, hol veszünk valamit. Az e-mail szintén lefedi a társadalmi és a szakmai kapcsolatainkat. És bár sokszor nem vagyunk hajlandóak erre gondolni, az igazság az, hogy ha ezeket az adatokat összerakjuk, akkor az emberi viselkedés majdnem percnyi pontossággal leírható. Vissza lehet építeni azt, hogy mit csináltál az elmúlt három hónapban, ha megfelelően összekombináljuk a már létező adatbázisokat. Tehát hirtelen óriási adatmennyiség jelent meg.

Barabási László (Fotó: Gáti András)

Ez egy tudós számára azért fölöttébb izgalmas, mert ez a tudomány legjelentősebb erőfeszítése. Az elmúlt kétszáz évben ugyanis a tudósok energiájuk 90 százalékát arra fordították, hogy eszközöket építsenek a dolgok mérésére. És rengeteg energiát felemésztett az is, hogy adatokat gyűjtsünk össze. Most az az érdekes, hogy anélkül, hogy mi tudósok bármit csinálnánk, megjelentek az adatok, amelyek nagyon pontosan , objektíven leírják az emberi viselkedést. Az egész társadalom óriási laboratóriummá vált. Amelyben minden egyes komponens viselkedése időben követhető. A társadalom lett a legfontosabb rendszer. Még a sejteket sem lehet annyira pontosan mérni, mint az embereket.

Azt kezdem megérteni, hogy lehet a múltat mérni. De hogy lesz ebből tudományos jóslás?

Alapvetően fizikus vagyok. Tágabb értelemben kutató. A kutatás alapvető filozófiája, hogy egy természeti jelenséget meg lehet figyelni, le lehet mérni, matematikailag írni, meg lehet jósolni, és lehet kontrollálni. Ha a természeti jelenséget kicseréljük emberre, akkor azt látjuk, hogy az embereket meg lehet figyelni, matematikailag le lehet írni, le lehet mérni, megjósolni és kontrollálni. Ez így nagyon ijesztő. Az igazság az, hogy eddig nem csinálhattuk egyiket sem, mert nem volt hozzá adat. Most hirtelen megjelent az adat. Ezzel elvileg megnyílt a lehetőség a jósolhatóságra. Ahhoz ugyanis adat kell. (Van, aki adat nélkül próbálkozik, de az vagy tenyérjós, vagy biznisz tanácsadó). És ha van adat, akkor az a kérdés: mennyi adat teszi tényleg jósolhatóvá az embert? Ha megértjük az adatokat, akkor igenis jósolhatóvá lehet válni. Nagyon is jósolhatóak vagyunk.

Mi mindent lehet megjósolni adatbázis-vizsgálati alapon? Egy-egy ember jövőjét is?

Egyelőre csak azt lehet megjósolni, amit lehet mérni. Reménytelen, hogy megjósoljam, mit fogsz holnap álmodni, mert nem mondtad meg mit álmodtál minden éjjel az elmúlt hat hónapban. Ha lemérném, akkor lehet, hogy kialakulna egy minta, aminek alapján nincs kizárva, hogy azt is meg lehet jósolni, holnap mit fogsz álmodni.

Azt állítod, hogy kiszámíthatóak vagyunk. Tehát nagyon sok minden előre tudható. Mi minden? Mennyire biztosan kiszámítható? Ebben kicsit szkeptikus vagyok.

Tudós szemmel ezt úgy közelítjük meg, hogy választunk egy bizonyos viselkedési mintát, és arra konkrétan mérjük meg a múltat és jósoljuk meg a jövőt. Ez az, amit a Villanásokban teszek. Az egyik ilyen viselkedési minta, amivel foglalkozunk, az, hogy hol vagyunk, hol leszünk holnap, hol leszünk holnapután? Ezt nem azért választottam, mert engem tényleg nagyon érdekel, hogy hol leszel holnapután, hanem azért, mert erre nagyon objektíven mérhető adatok vannak a mobiltelefonon keresztül. Mi pedig ehhez az adatokhoz férhetünk hozzá egy társaságon keresztül. Nem tudjuk az egyén nevét, a telefonszámát, de megtudtuk, hol volt, amikor telefonált. Tudtuk három hónapon keresztül, mit csinált. Feltettük a kérdést, meg tudjuk-e jósolni, hogy hol lesz az illető holnap délután. Ez nagyon konkrét kérdés. A válasz talán elkeserítő. Ugyanis azt találtuk, hogy általában az emberek zöme 93 százalékos pontossággal jósolható.

Azt gondolnánk, hogy csak a rendszeres életet élő emberek viselkedését lehet megjósolni, de hogy lehet megjósolni egy rockénekes, egy taxisofőr viselkedését? Számunkra az volt a megdöbbentő, hogy ebben az adatbázisban mi nem találtunk olyan egyént, akit 80 százaléknál kisebb pontossággal lehetett volna jósolni. Ez csak egy illúzió, hogy egyes ismerősünk spontán és hogy tényleg azt csinál amit akar és nagyon másként viselkedik, mint mi. Alapjában véve a viselkedési minták belénk vannak égve. Senki sem fog megakadályozni abban, hogy pl a Lánchíd alatt csövezzél, de nem fogod megtenni.

De akkor is vannak váratlan események. Mit kezd a tudós a véletlenekkel?

Az percepció kérdése. Ez kétségtelenül van, és ez benne van abban a 7 százalékban. Ha azt kérem, hogy mondj példát arra, mikor tértél el a Te mintádtól, találsz néhány dolgot. Például hogy ottragadtál Párizsban az izlandi hamu miatt. De ha kiszámolod, hogy ez milyen kis százalékát teszi ki a Te idődnek, akkor kiderül, hogy ez nagyon kevés. A sztenderd viselkedések dominálják az életedet. Olyan mértékben, hogy nem is vagy hajlandó elismerni.

Viszont ha olyasmit jósolnak meg a tudósok, amit én magam is tudok, akkor az mire jó nekem? Nem hordoz semmiféle újdonságot.

Én nem azért akarok jósolni, hogy neked újdonságot mondjak, mert számodra nem lehet újdonság, hogy hol leszel holnap délután. Ez nem egy automatikus napló. Nem ez a szándék. Ez sokkal nagyobb társadalmi kérdésként vetődik fel. Például szeretnénk jobb városokat tervezni, ahol nincsenek dugók. Vagy tudni akarod mi lesz a következő vírussal? Meg fogod-e kapni, meg kell-e változtatni az életformád ahhoz, hogy elkerüld ezt a vírust? Ehhez kell megérteni, hogy mennyire vagy reguláris, mennyire vagy jósolható? Semmiképpen sem az a cél, hogy tükröt állítsunk az egyének elé. az egyének soha sem fogják látni ezeknek a jóslásoknak az eredményét.

Az egyik nagyon jó barátom az indianai egyetemen olyan programcsomagokat épít, amivel megjósolják a vírusok terjedését. A H1N1-es vírusra is alkalmazták. Ők tavaly májusban megjósolták, hogy októberben fog megbetegedni a legtöbb ember a vírustól. Ez azért megdöbbentő, mert általában január-februárban van a vírusfertőzés csúcspontja. Ők azt mondták, mire megjelenik a védőoltás a piacon, már nem lesz semmi hatása. Ez így is volt.

Fotó: Gáti András

Egyébként ők repülőgépjáratok adatait, vonatok menetrendjét is felhasználták a kutatásaikhoz. Azt is meg tudták mondani, hogy ha a repülőjáratok 90 százalékát lecsökkented és csak a járatok 10 százalékát hagyod meg, akkor nem mentesz meg egyetlen emberi életet sem. Csak eltolod a megjelenési csúcsot két héttel. Ez lesz az egyetlen hatása. A döntéshozók kérdése ugyanis az volt, érdemes-e bezárni a repülőtereket? A válasz az volt, hogy nem.

Ezért fontos megérteni az emberi viselkedést. Egyre több szolgáltatás, saját biztonságunkat védő rendszer épít arra, hogy megértsék, mit csinálnak az emberek. Ha ezt nem értjük, vagy véletlenszerűnek tekintjük, akkor rossz tanácsot adunk a döntéshozóknak.

Az emberi viselkedést eddig is mérték, csak más eszközökkel. Miért olvasnék fizikustól az emberi viselkedésről? Miért nem egy pszichológustól?

Pontosan azért, mert az eszközök drasztikusan megváltoztak. Az adatok parlagon hevernek. Ahhoz, hogy megértsük azokat, szükség van szociológusra, filozófusra, pszichológusra, de szükség van egy nagyon mély kvantitatív tudásra is. Hogy az adatokat tudjuk kezelni. Kérdés, hogy mi hogyan vonatkoztatunk el sok apró véletlen részlettől és fogjuk meg a lényeget. Nos, megnézzük, melyek azok a viselkedési formák, amelyek az egyének számára elfogadhatók? Azt is, hogy mit csinálnak tipikusan? És hogyan lehet ezeket a normákat összekombinálni? Mi az, ami specifikusan vonatkozik rád? Hogy hova mész haza, az specifikus. Hogy hazamész, az már univerzális. Mi különválasztjuk az univerzálist a specifikustól. Aztán kiszűrjük a specifikus elemeket, hogy megértsük az egész rendszer viselkedését.

Többször említetted, hogy mostanra állnak rendelkezésre nagy adathalmazok. Milyen adatokat vizsgáltok? Mihez fértek hozzá?

Az aranybányánk egy meg nem nevezhető európai mobiltelefon-társaság. Néhány éve kerestek meg. Akkor még csak azt akarták megérteni, hogy néz ki a mobilfelhasználók társadalmi hálója. Ki, kivel beszél, mi ennek a struktúrája? Akkor már ismert volt a csoportom a hálózatkutatás miatt. A Behálózva már megjelent. Ők pedig azt gondolták, tudunk segíteni a megértésben. Szerettek volna olyan szolgáltatásokat kidolgozni, amivel a társadalmi hálóra építenek, amivel segítik a felhasználókat. Rájöttek, hogy a technológiát csak akkor tudják fejleszteni, ha megértik, mi van mögötte. Egy-két évig tényleg a társadalmi hálót próbáltuk megérteni.

Azt tudni kell, hogy mi nem kapunk semmilyen személyiségi jogot sértő adatot. Például se nevet, se telefonszámot sem kapunk. Helyette egy fiktív kóddal látnak el minden felhasználót. Először azt néztük, ki kit hív. De rájöttünk, nemcsak az van meg, hogy ki kit hív, hanem az is, hogy mikor? Ebből származik az egész Villanások mögötti kutatás, az események időzítéséből. Később arra is rájöttünk, az is megvan, hogy hol vagyunk. Ezen adatok rögzítését törvény írja elő például a számlázáshoz. Tízmillió emberre vonatkozóan ismertek adatokat. Mikor összeraktuk a darabokat, kiderült, hogy tízmillió emberről öt évre visszamenőleg tudják, hol voltak, kivel telefonáltak, mennyit beszéltek.

De megkaptuk egy egyetem teljes e-mail hálóját, három hónapon keresztül. Azt, hogy ki, mikor küldött mailt és hogy milyen hosszú volt az? Egy nagy magyar banktól azt kaptuk meg, hogy a brókerek mikor hoztak döntéseket? Mikor vettek, mikor adtak el? Az Origotól megkaptuk egy hónapi teljes látogatottsági adatait. Az érdekes az volt, ahogy ezek az adatok gyűltek, hogy ugyanazt a viselkedési mintát láttuk. Az események, amihez az emberek kötődtek, semmilyen szinten nem voltak véletlenszerűek.

Voltak csomósodások a tevékenységben, de ezek nem megdöbbentőek. Ami megdöbbentő volt, hogy az időintervallumok két egymást követő esemény között egy nagyon pontos matematikai képletet követnek. Egyszerűen leríhatóvá vált, mikor lesz a következő tevékeny időpont.
Kezdtek megjelenni arra vonatkozó jelek, hogy az egyéni viselkedést is olyan belső törvényszerűségek vezetik, amelyek matematikailag nagyon pontosan leírhatók.

Azt mondod, nem kapnak nevet, pontos telefonszámot. De ettől kezdve mégis csak egy lépés, hogy konkrétan egy-egy személyt vizsgáljanak. Elég félelmetes, hogy mások sokkal többet tudhatnak rólam, konkrétan is, mint amennyit én tudok magamról, illetve amennyit tudatni akarok.

Igen. Valahol ez az egyik célja a könyvnek. Megpróbáltam nem besöpörni a szőnyeg alá, hogy mi minden tudható rólunk. És ha ezt tudjuk, mit mond a tudomány? Mit lehet megtudni a jövőnkről? Úgy gondolom, a tudósnak az a feladata, hogy informálja a tömegeket arról, mi az a potenciális jó és rossz, ami a tudományos eredményből születik. Mert ha informáltak vagyunk, akkor sokkal nagyobb mértékben tudunk részt venni a döntéshozatalban.

Felvetődött a kérdés, hogyan kezeljük ezt a megismerhetőséget. Számomra is komoly dilemma volt, amit a könyvben meg is írtam. Az egyik lehetőség, hogy ne csináljunk semmit. Akkor viszont az ilyen kutatások titkosak lesznek, és fogalmunk sem lesz arról, mit lehet ezzel kezdeni. A tudósok erkölcsi kötelessége az, hogy ezekkel foglalkozzanak és ezek határait, akár jó, akár rossz, feltárják az emberek előtt. Mi így járunk el. Minden, amit csinálunk, publikus. Nem próbáljuk szépíteni a valóságot. Azért, hogy a társadalom tudjon dönteni, milyen mértékben akarja megosztani és része lenni ennek az egésznek.

Ez megállíthatatlan folyamat. A kérdés az, ki lesz a titokgazda?

Erre sajnos nincs tiszta válasz. Éppen azért, mert az egész kutatás új. A válaszok nagyon mások különböző társadalmakban. Pillanatnyilag az a biztató, hogy különböző technológiákat használunk, és ezek az adatok szét vannak farigcsálva. Mobilszolgáltató kezében, internetszolgáltató kezében, bank kezében és mindegyik intézmény paranoid módon vigyáz ezekre az adatokra. Mert jól tudja, hogy ha ezt nem tenné vagy ez a percepció alakulna ki róla, akkor a felhasználók a konkurenciához mennének. Viszont ha például az összes e-mail forgalomra vonatkozó adatot kidobnánk, nem lennének új szolgáltatások, nem lenne innováció. Meg kell találni azt a nagyon finom egyensúlyt, hogy mi az amit megtarthatunk, hogyan tartjuk meg és hogy a társadalmi jog megmaradjon, de az egyéni jogok ne sérüljenek. Ezért ennyire bonyolult ez a kérdés.

Amerikában és Európában a törvényi szabályozás szöges ellentéte egymásnak. Amerikában inkább a cégek férhetnek hozzá az emberek adataihoz, a kormányok pedig nem, Európában viszont fordítva. Itt a cégektől féltik a személyes adatokat. Hol van jobb kézben? Ha egyébként mindkét helyen manipulálható.

Nem objektíven jó döntés egyik sem. Mindkettő a félelmet tükrözi. Kormánytól vagy cégektől. Én kicsit rövidlátónak tartom az európai törvénykezést a cégekkel kapcsolatban. Ez nagyon komolyan visszafogja az innovációt. Az európai tudósok nem tudnak az adatokkal dolgozni, nem tudnak eszközöket kifejleszteni, ezért az amerikai cégekre hagyatkoznak az új szolgáltatások kidolgozásában. Nincs univerzális válasz, de pontosan az a célja a Villanásoknak, hogy gondolkozzunk el!

Találjuk meg azt, hogyan lehet megosztani adatokat egy telefon-adatbázisból úgy, hogy egyetlenegy személyiségi jogot sem sért. Erre vannak módszerek. De nem elég a tudósok véleménye. Társadalmi konszenzusra lenne szükség, de félő, hogy ezek vastag vonalakkal íródnak. Hogy nem szabad semmit. Európa nagyon le van maradva a genetikai kutatásban azért, mert néhány vezető európai ország szabályszerűen megtiltott bizonyos kutatási irányokat. Erre az összes nagy európai gyógyszergyár átvitte a kutatásait Amerikába, ahol ez megengedett. Szerintem itt egy kisebbség vezérelte a többséget.

Mi a célod a könyvvel? Hogy minél szélesebb körben tudatosítsa: az emberi viselkedés kiszámíthatósága létező jelenség, a kocka el van vetve?

A célom az volt, hogy megértsük a tudományos izgalmat, ami mögötte van, de elkerülhetetlen, hogy beszéljünk a félelmekről is. Ez nem egy személyiségi jogokról szóló könyv, de nem lehetett úgy megírni ezt a könyvet, hogy erről ne beszélnénk. A célom az volt, hogy arról beszéljek, amihez értek. És amihez értek, az a tudomány.