Belföld

Hajdú: Nem vagyok prostituált

Végre mozikba került a Filmszemle-nyertes új Hajdú Szabolcs-film, a Bibliotheque Pascal. A film rendezőjét arról kérdeztük, mitől szép egy irodalmi kuplerájba eladott szerencsétlen nő története.

A sajtóvetítés után azt mondtad, mint minden korábbi alkotásod, a Bibliothéque Pascal is életrajzi film. Hogyan kapcsolódik ez az eddigi filmjeidhez, különösen a Fehér tenyérhez?

A Bibliothéque Pascal speciálisan életrajzi vonatkozású. Valójában semmi konkrét, biografikus kötődés nincs benne. Semmilyen motívumában nem az, semmilyen terében nem az, ahol játszódik, nem ott nőttem föl – és nem vagyok prostituált sem (nevet), nem jártam végig azt az utat, amit a főhősnő megtett. Viszont az ember folyamatosan gyűjtöget. Ez a dolgom: hogy figyeljek és megjegyezzek mindenféle apróságot. Ilyen szempontból persze a Bibliothéque Pascalban sok minden – mondhatni – valóságos, ebben a filmben nagyon kevés olyan dolog akad, ami a képzelet szüleménye. Mindent valahonnan merítettem. A romániai részekben játszódó, kicsit szakrális miliőhöz számos motívumot újságokból és az utcán járva jegyeztem le, s úgy kerültek be a filmbe. És akármilyen furcsa a filmbeli bordélyház, azért effélét lehet találni a való világban, Berlinben, Londonban és Tokióban. New Yorkban talán már nem, ehhez már prűd.

Az irodalmi bordély ténylegesen létezik?

Nagyon sok ilyesmi típusú, úgynevezett „love hotel” működik, amiket valamilyen irányú profil szerint alakítanak ki. Ha rákeresel erre az interneten, akkor például Tokióban olyan hotelek reklámozzák magukat, ahol egy metrófülkét építenek neked, és ott időzhetsz, vagy egy gyerekszobát. Ezek a „házak” nem feltétlenül irodalmi vonatkozással, de valamilyen specialitással bírnak.

De hogy a filmedben ez az „intézmény” irodalmi „bukéval” rendelkezik, jelentheti-e azt is, hogy szerinted a kultúra perverzió?

Nem, ez a dolog alapvetően a kulturális értékválságra reflektál. Arra, hogyan ürülnek, üresednek ki a dolgok. Hogyan kezdik-kezdjük el használni teljesen átgondolatlanul a kulturális örökséget, és hogy kezd el minden nagyon-nagyon leértékelődni. Almási Tamás filmrendező mondta a szemlén, hogy ma az emberek a televízióban nézik azokat a filmeket, amiket mi a mozira készítettünk, s ez körülbelül olyan, mintha a Dávid-szobrot egy trafikban megvett kis másolatáról ítélnénk meg, azt gondolván róla, hogy láttuk. A kultúra gyakorlatilag kapcsolássá vált: tudom-tudom-tudom, felvettem, igen, ismerem, megnéztem stb., stb. Ugyanígy ebben a filmben is ezt lehet látni, hogy a kultúra árucikké, használati tárggyá válik.




Egy olyan nyomasztó világból, ahol a kultúra (plusz az ember) árucikk – ami egyfelől a filmedben is megjelenik, másfelől meg ezt éljük nap mint nap – a menekülési utat teszi lehetővé a fantázia?

Azt hiszem, mindannyiunk számára ez egy lehetőség. Lehetőség a mindennapi monotonitás, szürkeség, fantáziátlanság kivédésére. És hogy teremtesz valamit, akár az álmaiddal. Kicsit másképp próbálod nézni a dolgokat. Sokszor az olyan embert, aki folyamatosan átszínezi a saját történetét-történelmét, hazudozónak nevezik, én nem így gondolom. Úgy mondanám, ő használja azt a lehetőséget, amivel nem kell hogy fölvágja az ereit. Mert a másik oldalon pedig: ha a fantázia elsorvad az emberben, a valóság agyonnyomja.

Ez azért is érdekes, mert a film keretes szerkezete szerint az elő- és utójátékbeli gyámhatósági gyermekelhelyezési procedúra kiábrándító valósága közé „ékelődik be” a főhősnő meseszerű története, amiről nehéz eldönteni, hogy a fantázia műve vagy tényleg a valóságé, hogy füllenti-e, netán mindez valóban megesett vele.

Szándékosan. A döntés mindenkire rá van bízva. Egy ilyen film esetében az a minimum, hogy a tetszés és nemtetszés terén megossza az embereket, illetve az ehhez való viszonyulást is valószínűleg megosztja. Nevezetesen, hogy mi az, amire az ember azt mondja: márpedig én ehhez a történethez állok közelebb. Vagy pedig a másikhoz. Mondhatják, hagyjuk a fenébe ezt a hülyeséget, amit itt láttunk száztíz percen keresztül, miért nem csináltál inkább egy naturalista-dokumentarista filmet kézi kamerával?

A Bibliothéque Pascal hogyan jutott ki a Berlini Filmszemlére, mi volt ennek a módja?

Ennek van egy eléggé bejáratott koreográfiája. Berlinből idejött két vagy három válogató, akik járják a világot, végignézték az évi magyar filmtermést, kiválasztottak néhány alkotást, ami nekik tetszett, azok kimentek a német fővárosba, ahol megnézte egy másik bizottság, és ők eldöntötték, mi az, ami belőlük a berlini programba bekerülhet.

Feleségedtől, Török-Illyés Orsolyától úgy tudjuk, már dolgozol a következő filmeden. Igaz ez?

Igen, igaz. Februárban voltam Rotterdamban egy koprodukciós fórumon (a világ egyik legnagyobb ilyen összejövetelén), ahová sikerült bejutnunk egy új filmtervvel. Hat-hétszáz tervezet pályázott, harminchármat választottak ki, ezeknek biztosítják a lehetőséget, hogy előadhassanak az európai nagy, kisebb és még kisebb forgalmazóknak, illetve a kis, nagy és még nagyobb gyártóknak, akikkel esetleg partneri kapcsolatra lehet lépni. Négy napon át végig, naponta tizennyolcszor, harmincpercenként az új filmtervünket ismertettem – hát elég érdekes volt.

Bibliotheque Pascal

A primer történéseket tekintve a filmben Mona Paparu egyedül neveli hároméves kislányát. Egy külföldi utazás miatt a gyermeket a nagynénjénél hagyja – akitől a gyámhatóság elveszi. Amikor Mona visszatér, a gyámhatóságon el kell mondania, mivel töltötte külföldön az idejét. Elmeséli hát, mi és hogyan történt vele a liverpooli Bibliotheque Pascal (szex-) bárban, ahol rabként tartott irodalmi hősökkel (például Jeanne D’Arckal, Pinocchióval, Desdemónával) lehet „huncutkodni”.
Olvasói sztorik