A szemét és az idegenek pusztítják a Földet a mozikban

X-akták – Hinni akarok

Fox Mulder (David Duchovny) és Dana Scully (Gillian Anderson) „kalandjai” az urbánus folklór elemeivé növekedtek, a hozzájuk köthető mondások – a klasszikus: „az igazság odaát van” – a közbeszéd részévé lettek. Nemcsak Amerikában, hanem mindenütt a világon – ahol műsorra tűzték a sorozatot.

Chris Carter, a misztikus ügyiratok szériájának kitalálója a tíz esztendővel korábbi mozifilmet (X-akták: A film) íróként jegyzi, most rendez is. A hívek és rajongók jobban jártak, hiszen egy abszolút bennfentes dirigál, és igazgatja a szálakat. Ennek fő sodra arról szól, hogy különös rádiójelek érkeznek hozzánk, amiket kisvártatva a küldőik, igen, az idegenek is követnek, akiknek nagyon gonosz hátsó szándékaik vannak – mondhatni, civilizációnk kipusztítását eredményező invázión törik a fejüket, vagy mit –, vagyis hát elkél az olyan ravasz, tapasztalt nyomozószakértők segítsége és merészsége, mint Mulder és Scully. Egyébként pedig jól jár mindenki, aki szereti az ilyesmit, mert Carter tudja, hogy mit miért tesz – és értően teszi azt.

A második X-akták–film már nem törekszik arra, hogy minél több embert (mindenkit) meggyőzzön, s hogy mindenkit elszórakoztasson. Ez a film – bevallva-bevallatlanul – elsősorban a sorozat köré (ön-) szerveződött több milliós tábornak üzen, miszerint készüljenek, tartsák szárazon a puskaport, az idegenek már a spájzban vannak, a világnak meg mindjárt vége. Hacsak… (És a másik fő szálról meg – miszerint: vajon összejön-e egymással a két ügynökünk? – sokat sejtetően hallgatunk.)

WALL-E

Abszolút magánynak nevezhetjük a kukázó robotlegény egyedüllétét, a szemétteleppé züllesztett Földön kizárólag ő képviseli az intelligenciát – persze, nem most, majd hétszáz év múlva. WALL-E (Watt-takarékos Lánctalpas-kivitelű Limlom- és hulladékkezelő – E-sorozat) pakol és guberál, a szemétből kincseket ment magának – és egyedüli társának egy cirpegő csótánynak: Hello, Dolly-kalóz videokazettát, bűvös kockát stb. Kopott, monoton napjait egy fehéren ragyogó kutató-géplány, EVA (Extraterrasztriális Vegetáció-Analizáló) felbukkanása változtatja meg, aki fontos felfedezést tesz a Földön, amit sürgősen jelentenie kell a távol biztonságában ringatózó emberiségnek. Nyilván WALL-E sem maradhat ki az izgalmakból, pláne, hogy gépszíve egyre hevesebben ver EVA láttán.

A Pixar (a Disney animációs részlege) guruja, Andrew Stanton az Oscart érő Némó nyomában megrendezése után (meg a Toy Story – Játékháború, az Egy bogár élete és a Szörny Rt. forgatókönyvírását követően) olyan nagyszerű animációval rukkolt elő, ami egyszerre találja meg a felnőtteket és a gyerekeket. Előbbieket nem a kikacsintós poénok miatt, hanem a szerelem olyan megjelenítése miatt, ami a legnagyobbakat idézi, mondjuk, Chaplint és a Nagyvárosi fényeket. Utóbbiakat (a kicsiket) pedig a meséjével. Ránk a film első félórája gyakorolt nagyobb hatást, amikor beszédszerű hang alig hallható, mégis a két fémbezárt lélek (WALL-E és EVA) lassan induló kapcsolata a székhez szögezett, mindent elmondott. Pedig mindössze az történik, hogy miképpen lehetne elérni azt, hogy egy kéz a kézhez érjen.

A film másik fele egy izgalmas akcióvá változó rajzolt sci-fi, tanulságokkal, harcokkal, önfeláldozással, dicsőséggel – és olyan mellékszereplőkkel, akik alapvetően nem unszimpatikusak, ám helyettük mégis a film első felében felbukkanó csótány a szerethetőbb. A film végkifejlete természetesen nem melodrámai – tehát ami/aki össze kell, hogy tartozzon, össze is fog –, ám az egész produkció elgondolkodtató. Nem a jövő benne az érdekes, hanem a jelen.