A két ország történészei között az egyik kritikus elemnek a szláv települési folytonosságot tekinthetjük, amelyet a mai professzionális szlovák történetírás magától értetődő kiindulási pontnak tekint, a magyar történetírás viszont folyamatosan megkérdőjelez. A magyar középkorkutatók ugyanis nem látják egyértelműen bizonyíthatónak és bizonyítottnak, hogy a mai szlovák nép a honfoglalás korában itt élt szlávok egyenes leszármazottja. A 13-14-15-16. században folyamatos volt a betelepülés Észak-Magyarországra a szomszédos szláv régiókból, de még a déli szláv területekről is – fogalmaz Szarka László történész, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója a FigyelőNetnek.
V. századi kelta érme, és mai szlovák mása (forrás: wikipedia.org)
Ez nyelvészetileg is kimutatható, és ha hozzátesszük a Csehország, Lengyelország és a mai Ukrajna felőli betelepüléseket, akkor nem biztos, hogy a települési folytonosság kérdésében minden egyszerűen megoldható. A magyar történetírásban ma is jórészt az az álláspont dominál, amelyet Marczali Henrik például a Nagy Képes Történelem oldalain száz évvel ezelőtt tömören így fogalmazott meg: „Szvatopluk örökségének a Morva folyóig terjedő része magyar birtok lett s népének itt maradt töredéke lassanként felszívódott a magyarságban. A mostani felvidéki tótok nagyrészt a XV. századi huszita mozgalmakban bevándorolt cseh utódok s a Szvatopluk morváihoz valószínűleg nem sok közük van.”
Szarka László
Szarka László történész 1953. augusztus 20-án született a Vág völgyi Klobusicében született, ahova szülei a kulákperek idején a Galánta közeli Alsószeliből munkát keresve jutottak. A pozsonyi Komenský Egyetemen szerzett történelem-magyar szakos diplomát 1976-ban. Munkásságát az SZTA Történettudományi Intézetben kezdte Pozsonyban, majd a 1981-től az MTA történettudományi Intézetében dolgozott. 2001–től az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója. Kutatási területei a cseh és szlovák történelem a 19-20. században, a nemzetiségi kérdés Magyarországon és Közép-Európában a 19-20. században, a magyar nemzeti kisebbségek története a 20. században.
Ezt a kétségkívül vitára ingerlő, leegyszerűsítő álláspontot a
történeti magyar állam felbomlásakor ellenünk használták fel a korszak
szlovák politikusai: 1918-ban, amikor a cseh-szlovák államalapításhoz
keresték az érveket, elég volt hivatkozni a felső-magyarországi
szlovákok 15. századi huszita kapcsolataira.
Kettős kereszt
A közvélemény előtt sokkal ismertebb „konfliktusforrás” a mindkét ország címerében megjelenő kettős kereszt. Ennek szlovák részről több olvasatát ismerjük. Az egyik a bizánci keresztény rítushoz kötődik, a szlovák címertani kutatások is ezt próbálják erősíteni. Jóllehet nem ismert egyetlen Nagymorávia korából és területéről származó ábrázolás sem, amelyen egy kettős keresztként értelmezhető jel lenne látható. Több mint valószínű, hogy Cirill és Metód missziós tevékenységében előfordult a bizánci eredetű crux gemina, amit ismerhettek. Ennél több kapcsolatot azonban nem lehet kimutatni a korabeli bizánci kereszténységhez.
A Cirill–metódi tradíció kettős kereszttel való ábrázolásai mind a 18-19. századi történelmi romantika korából származnak, a szlovák nemzeti romantika fontos elemeként a honfoglalás előtti szlovák „nemzeti” különállást, a moráviai kereszténység elsőbbségét voltak hivatva érzékeltetni. A tény azonban az, hogy csak Szent István korában jelenik meg a pénzérméken a kettős kereszt, s a 11. század vége felé Szent László, majd II. Béla idején válik általánosan ismert szimbólumává a bizánci kötődésű kereszténységnek.
A Képes Krónika ábrázolása
Egy további olvasat szerint a hármas halommal ellátott kettős kereszt alapvetően regionális szimbólum, amely a népi hagyományban a Tátra, Mátra és a Fátra hegyvonulatait jelenti, a kettős kereszt pedig a nyitrai részfejedelemséghez, közvetve a cirll-metódi misszióhoz kötődik. Ilyen értelmet adnak a szlovák heraldikusok a Képes Krónikában található egyik iniciálénak, amely a Károly Róbert ellen a rozgonyi csatában alulmaradt felső-magyarországi főúri seregeket ábrázolja. Zászlajuk porban hever, s rajta pedig a kettős kereszt látható.
Közelebb hoz, nem elválaszt
Nyilvánvaló, hogy mindezek nagyon esetleges és nem teljes értékű magyarázatok. Ami egyértelműnek mondható, az az, hogy a kettős keresztnek nincs a honfoglalást megelőző folytonos jelenléte. A honfoglalás előtti, főként heradikai értelemben vett visszavetítése pedig utólagos, nemzeti romatnikus konstrukció. A bizánci rítus terjesztése csupán igen rövid időszakra korlátozódott a morva területen: maga Szvatopluk űzte el a bizánci testvéreket, illetve tiltotta meg a keleti keresztény rítus használatát. Ilyen értelemben a bizánci kettős kereszt folytonossága csak a középkori magyar állam bizánci kapcsolataitól datálható. Ezzel együtt nem szabad elfelejteni, hogy minden európai nemzet szimbólumrendszerében keverednek a mítoszok, a valóságelemek és a kulturális örökség elemei.
Ezeket lebontani, konkrét eseményekhez, uralkodói döntésekhez kötni nem lehet – int mérsékletre és körültekintésre a történész. Ha sikerülne a magyar és a szlovák történeti közgondolkodásban arra kanyarodni, hogy a kettős keresztben a két nép legszorosabb kapcsolatának bizonyítékát lássuk, valószínűleg sokkal közelebb juthatnánk a történelmi valósághoz, mint azzal, hogy a szimbólummal viaskodunk. Másrészt a közös történelemben rejlő értékek is előtérbe kerülnének, ami nélkül nehezen elképzelhető bármifajta történelmi kiengesztelődés, kibékülés.
A nyelvharc élezi az ellentétet
A szlovákság modern polgári nemzetté válásának történelmében természetesen a többi európai nemzethez hasonlóan a 19. század eseményei játszottak meghatározó szerepet. Sajnálatos módon a 19. század magyarországi nemzetiségi politika a magyar nemzetállam megteremtésének bűvöletében csak rövid ideig volt képes felülemelkedni a nemzeti önzésen. A század három nagy korszaka – a reformkor, 1848 és az azt követő megtorlás, majd a dualizmus – három nemzetiségpolitikai törekvést, modellt termelt ki. A reformkor nemzetiségpolitikai értelemben elsősorban a latin és a német nyelvi dominancia magyar nyelvi dominanciára való lecserélését jelentette, alig véve figyelembe a Magyarországon élő többi nemzet nyelvi egyenjogúsítási, emancipációs igényét.
Gyakorlatilag ez a „nyelvharc” alapozta meg az 1848-ban kirobbant politikai, majd katonai szembenállást magyarok és nem magyarok – horvátok, szerbek, románok és szlovákok –között. Ezzel együtt a szlovákok soraiban a szabadságharc idején, az osztrák oldalon állókkal szemben mindvégig nagy többségben voltak azok, akik a honvédség soraiban harcoltak. Politikai értelemben a magyar dominancia igénye olyan egyértelműnek tűnt a korabeli magyar elit számára, hogy – Teleki Lászlóval vagy akár Szemere Bertalannal ellentétben – Kossuth alapvetően csak az emigrációban ismerte fel a nemzetiségi kérdés jelentőségét.
1848-49-et végig a nemzetiségi ellentmondások jellemezték: a politikai elit szintjén csak a végjátékban került előtérbe a románokkal, szerbekkel való megegyezés, míg a soknemzetiségű honvédseregben együtt harcoltak magyarok, szlovákok, németek, rutének. A szlovák nép nagy többsége ezekben a kritikus időkben nem követte még Štúrt, Hurbant és Hodžát, a magyar kormány által üldözött és ezért Kossuthékkal nyíltan szembeszegülő szlovák triumvirátust. A szlovák polgárok, felszabadított jobbágyok többsége a magyar forradalom által felkínált alternatívát fogadta. A szlovák politikai elit azonban ettől már távol kerül, és 1849-ben már az osztrák császárnak közvetlenül alárendelt önálló szlovák fejedelemséget követelt.
Kettős kereszt a szlovák és a magyar címerben
Erre az időre nyúlik vissza a szlovák nemzeti színek kiválasztása is: tudatos választásról van szó. A „szlovák nemzeti ébredés korának” – mi reformkornak mondjuk ugyanezt a történeti periódust – generációi, a szlovák irodalmi nyelvet kodifikáló, a szlovák nemzeti himnuszt megalkotó nemzedék döntötte el, hogy az oroszhoz, a csehez és a déli szlávokhoz, a nagy mintákhoz hasonlóan ők is a piros-fehér-kék trikolórt választják. A szlávság kulturális vállalását erősítették meg ezzel.
—-Megszületik az igény a függetlenségre—-
Az önkényuralom évtizedében, az 1850-es években a Habsburgok nem tudtak mit kezdeni a kisebbségi nemzetekkel, a magyarországi nemzetiségekkel. Jóllehet a megyerendszer megszüntetésével, a kerületi rendszer kialakításával esélyt teremtettek arra, hogy a szlovák többségű kerületekben szlovák személyek kerüljenek a közigazgatásba. A megyei magyar túlsúlyt cseh hivatalnokokkal, a Bach-huszárokkal ellensúlyozták: maga a rendszer azonban rövid időn belül zsákutcának bizonyult. Az osztrák–magyar viszony enyhülését követően pedig szlovák–magyar relációban kibékíthetetlen ellentétek alakultak ki.
1861-ben Turócszentmártonban a felső-magyarországi szlovák politikai elit – köztük a kétnyelvű, hungarus identitású Turóc megyei nemesek, mint az Okolicsányiak, Rakovszkyk és Révayak is – kimondták: a szlovák nemzet nem csupán nyelvében létezik, hanem földrajzi határai is vannak. Ezek alatt a határok alatt részben a Kárpátok fölrajzi határait, másrészt viszont a ma is élesen mutatkozó etnikai határokat értették. Az elszakadást tervezve Masaryk, és a csehszlovák emigráció is 1914-1915-ben még az etnikai határokkal számolt. Az emigrációban meghozott 1915-ös döntés után viszont már a stratégiainak minősülő Duna-Ipoly határ szerepelt az emigráció, majd a békekonferencia területi követelései között.
Elkésett a rendezés
A korabeli szlovák elit 1918-ig tisztában volt azzal, hogy a felső-magyarországi szlovák régió déli peremén létezik egy éles nyelvi határ. Még azzal együtt is, hogy a városokban ekkor már erős magyarosítási folyamatok zajlottak le. Az 1861-ben Turócszentmártonban elfogadott területi autonómiakövetelésekkel az 1861-ben összehívott magyarországi országgyűlés nemzetiségi bizottsága nem tudott mit kezdeni. 1868-ra ugyan megszületett a térség kétségkívül leghaladóbb nemzetiségi törvénye, de Deák Ferenc, Eötvös József a rendkívül összetett, konfliktusos kérdésnek csak a nyelvi, kulturális, egyesületi és vallási részét tudta, akarta szabályozni.
S jött Grünwald Béla, Zólyom megye alispánja, az egyébiránt kiváló történész akadémikus, aki A Felvidék című röpiratában szélsőségesen soviniszta argumentációval érvelt a „felvidék” magyar nemzeti meghódítása és a szlovákok iskolai magyarosítása mellett. Nem véletlen, hogy a szlovákok fülében Grünwald óta a „felvidék” kifejezésnek nincsen éppen jó hangzása. A törvénnyel azok a nemzetiségek – a románok, szerbek és a szászok – jártak viszonylag jól, amelyeknek volt vallási autonómiájuk, ami lényegében lefedte az iskola, a kultúra és a nyelv ügyét is. A szlovákok azonban nem rendelkeztek autonóm nemzeti egyházzal, ezért ezekben a jótéteményekben nem részesültek.
A dualizmus évtizedei alatt aztán beindult a magyarosító államgépezet: előbb felszámolták a szlovák tudományosság és műveltség központi intézményeként Ferenc József által is támogatott Matica Slovenskát, valamint a három szlovák gimnáziumot. A századfordulón pedig a Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején a helynevek úgynevezett törzskönyvezéséről elfogadott 1898. IV. számú törvény alapján több megyében elmagyarosították az ezeréves szláv–szlovák helységnévanyag nagy részét. Hiába tiltakozott még a Magyar Történelmi Társulat is, a magyar közigazgatás ősi szláv földrajzi neveket változtatott meg.
A mostoha haza
A felső-magyarországi szlovák régiót is jelentős mértékben érintette az iparosítási, modernizációs hullám. A városokkal együtt gyorsan fejlődött a vasúti hálózat, s bár jelentős üzemek is létesültek, a szlovák etnikai régióban a gyorsan növekvő lakosság számára kevés volt a munkahely. Ínséges években egész megyék népessége éhezett a Felvidéken. Az állam és a többségi nemzet szolidaritása rendre elmaradt. Mikszáth szerint a mexikói földrengés károsultjainak többet gyűjtött a pesti úri közönség, mint az éhhalált halt északi és keleti szlovákok családjainak.
Ekkor, a 19. század utolsó két évtizedében kezdődött el az a hatalmas, 600-700 ezres amerikai szlovák, rutén kivándorlás északkelet-Magyarországról. Az amerikás szlovákok kint egyszerre több napilapot tartottak fent, míg Magyarországon a kétmilliós szlovák nemzetnek egyetlen szlovák nyelvű napilapja sem volt. Ekkor, a kivándorlók körében alakult ki a „,mostoha haza” képzete és kritikája, s akkor és ott kezdődött a szlovákok magyarországi patriotizmusának meggyengülése. Ez az a pont, amikortól kezdve a szlovák népi rétegek sem azonosultak feltétlenül Magyarországgal, mint hazájukkal.
Út a szakításhoz
A FigyelőNet Szlovákia-sorozatának harmadik részében a Trianonig vezető „elszalasztott lehetőségekről” írunk. Szó lesz a kölcsönös megvetésről, a pozsonyi Szomszédokról és a sztrapacska nyelvéről. És bemutatunk egy kezdeményezést, aminek célja a közös múlt újraértelmezése és a jó szomszédi viszony megteremtése.
