Az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás áldozataiként rendre az aradi 13-ra és Batthyány Lajos grófra gondolunk. Pedig a terror százak, ezrek életét követelte, vagy törte derékba. A bosszúhadjárat már 1849 januárjában megkezdődött.
Nehéz megállapítani, összesen hány embert végeztek ki a megtorlás során – írja Hermann Róbert történész, a korszak szakértője. A hadbíróságok pontos kimutatást vezettek, ám semmiféle “lista” nem maradt fenn sok alkalmi, rögtönítélő törvényszékek vagy az egy-egy császári tiszt parancsára meggyilkoltakról.
Karjait levágták, fogait kiverték
A kivégzések egyik kategóriájában közvetlenül a harci cselekmények után, rögtönítélő eljárással végeztek ki polgári személyeket. Például 1849. március 1-jén Egerben négy maklári földművest. Nyáron a turonyi ütközet után egy főt főbelőttek, egyet lekaszaboltak, Bősárkánynál pedig három helyi lakost lőttek agyon, egyet lekaszaboltak.
Hasonló cselekedeteket az oroszok is elkövettek. Hermann Róbert a dernői összecsapást említi, amikor a cserkeszek szétszórtak egy gömöri gerillacsapatot és 23 foglyot ejtettek. Vezérük, Hoky István rozsnyói pap-tanár kegyelmet kért az üldözőktől, ám azok brutálisan meggyilkolták:
Ugyanezt tették egy Malinák nevű festővel, Ricsovszky pacsai bíróval és a krasznahosszúréti kasznárral is.
Papokat gyilkoltak
Egy másik kategóriát képvisel a hadbírósági ítélet nélkül, rögtönítélő bíróságok általi kivégzések. Ezek főleg Haynau fővezéri kinevezése után sokasodtak meg. Így halt meg például a csákberényi Mannsbarth Antal katolikus plébános és Szikszay János ottani református lelkész.
Bűnük az volt, hogy a kormány rendeletét betartva felolvasták a Függetlenségi Nyilatkozatot, az embereket a haza védelmére hívták fel, valamint azt mondták:
A történész itt hozzáteszi, ilyen alapon a magyar papság legnagyobb részét halálra lehetett volna ítélni.
Az utolsó rögtönítélet áldozata Nagy István, Juta község jegyzője volt 1849. augusztus 21-én. Azért kellett meghalnia, mert “elfelejtette” eltávolítani a templom ajtajáról Noszlopy Gáspár felhívását a Habsburg-erők elleni harcra, és ugyancsak mellőzte a császári-királyi kiáltványok kihirdetését.
Haynau ámokfutása
A harmadik forma, amikor a kivégzést szabályos vizsgálat és hadbírósági ítélet előzte meg. Windisch-Grätz fővezérsége alatt 12 ilyen esetről tudunk. Lázadásért, fegyveres felkelésben való részvételért szabták ki az ítéleteket, de mai ésszel már szinte érthetetlen okból is. Csömy Zsigmond aranyosi molnárt az uralkodó és a kormány szidalmazásáért és fegyverrejtegetésért lőtték agyon. Novák Tivadar nyugalmazott cs. kir. hadnagy azzal érdemelte ki a golyó általi halált, mert „Pesten egy korcsmában több katonát hitszegésre csábítani igyekezett”.
Aztán 1849. május 30-án jött Haynau, aki elődeinél sokkal keményebbnek mutatkozott. Ő már katonákon is elkezdte végrehajtatni a halálos ítéleteket, amelyeket elődei nem hagytak jóvá. Így akasztották fel Pozsonyban Mednyánszky László honvédőrnagyot és Gruber Fülöp századost, akik az 1849 februárjában kapitulált lipótvári várőrséghez tartoztak, s a megadás ellen szavaztak.
Óriási volt a magyarok felháborodása, Klapka György bosszút követelt Görgeihez írott levelében:Az ellenség ilyen vadállati kegyetlensége elkeseríti a hadsereget – s egyhangúan visszatorlásért kiált. … Mednyánszky halála által a magyar hadsereg megszégyeníttetett – meg kell bosszulni – az utat és módot a kormánynak kell meghatároznia.
De nem volt bosszú, a kormány józan maradt. Ludvigh János kormánybiztos így írt Kossuthnak:
Haynau egy oly ember, ki kegyetlenkedésben gyönyört talál. Magok az osztrákok tébolyodott bolondnak tartották. Ő kegyetlenkedési hajlama után ítélve, egyetlen egy fogolynak sem fog megkegyelmezni, hanem valamennyit megöletni.
Haynau térdig gázolt a vérben, mire elérkezett október 6., nagy alakításának napja, de a kivégzések tovább folytatódtak. Nemcsak a nyugati közvélemény, I. Miklós orosz cár is felháborodott a vérfürdőn. Egy időre fel is függesztették az ítéletek végrehajtását, de 1850-ben ismét munkába álltak a hóhérok. Az utolsó személy, akit 1848-49-es tevékenységéért végeztek ki, Potoczky Gyula gerillahadnagy volt: 1850. július 1-jén akasztották fel.
A császári hatóságok nem vezetett statisztikát, a magyar mártírok pontos számát történészek igyekszenek meghatározni. Jelenleg úgy gondolják, 150 főt végeztek ki a forradalom és szabadságharc alatt elkövetett tetteiért, és ezrek szenvedtek hosszabb-rövidebb várfogságot. A külföldi példákkal összehasonlítva a megtorlás nem volt olyan véres, mint több más, európai “felkelés” esetében, ám jól látható a bécsi udvar célja: megfosztani az országot politikai és katonai elitjétől, ami később egy újabb szervezkedés élére állhatna.
