Mert annyira „bírtuk” magát a kontinenseken átívelő, nemzetközi macska-egér gang háborút a macska/egér sztori eredetisége, meg szereplőinek egyénisége miatt. Büszkék is voltunk a film külhoni sikerére, mert magyarként ismerte meg a közönség (igaz koprodukcióban), nemcsak szerzőinek okán, de világlátásából következően is.
Persze, hogy a téma örökéletű. A karakteresre kitalált és rajzolt egér és macska figurák, a kor szelleméből virágzó, jól ismert, de mégis friss megközelítésben születő konfliktusaik, – nem beszélve a jó zenéről, meg a beleágyazott jófajta magyar humorról, – egyaránt rászolgáltak a produkció nemzetközi sikerére.
Tehát minden előzmény adott volt a Szegedi Nemzeti Színház legújabb premierjének sikerérhez. A társulat ugyanis nekiállt színpadra varázsolni az immár negyedszázados mese jó öt évvel ezelőtt született adaptációját. A régi-új történet az eredeti rajzfilm cselekményt csak nagyjából követi, a lényeg azonban (jól-rosszul) megmaradt. Úgymint a minden macska-veszéllyel dacolni képes, ám hitehagyott Grabowski nevezetű titkos egér-ügynök (alias, 007) fontos megbízatása. Ami az egérközösség elnökének a macska maffiózók által elrabolt lányának megmentéséről szól. Számos ellenfelének leggonoszabbika a küldetést mindenképpen megakadályozni akaró vérszomjas Mr. Tájföl macska-gengszter (al)fönök. A cselekménybe bekapcsolódik még sokféle állat, patkányoktól a denevérekig. De szerepelnek még aranyosan ártatlan macska- és egér gyerekek, barátságok, szerelem. Meg még sok ármány, küzdelem, bravúros üldözések, menekülések, árulók, elhagyott cica-papa és inkognitós főfő gengszterfőnök bonyolítja a sűrű események sorát a végső egérgyőzelem bekövetkeztéig.
Igaz, különösen a vége felé, a sorjázó eseményeket a kelleténél több dramaturgiai mellékszál bonyolítja, – ám ezek követése elsősorban a kisebbek számára okoz nehézséget és félhangosan fel-felhangzó gyermeki kérdéseket a nézőtéren.
A felnőtt nézők rutinosan túlteszik magukat a cselekmény kisebb bakugrásain. Ők azok, akik valóban figyelmeznek a darabban elhelyezett aktuálpolitikai kiszólásokra is, közöttük a legtetszetősebbnek bizonyult például az, az életfilozófiai gyökerű felszólítás, mely szerint: „Merjünk kicsik lenni!”
Nem volt csekély Telihay Péter rendezői kihívása a próbák kezdetén a szegedi Macsafogó ügyében. Egy rendszeres musical-előadói rutinnal kevéssé rendelkező, lényegében prózai társulat tagjait kellett a legbonyolultabb zenés-táncos színházi műfaj előadására fellelkesítenie. Egyúttal a különböző prózai-énekes-táncos színészi karaktereket összeválogatva, az adott fő és mellékszereplői képességeket és előadói készségeket addig gyúrni a próbák során, míg egységes produkcióvá nem formálódik az egész.
Lehetett vele gondja elég.
A darab eljátszására, a sokat nyüzsgő tánckar és a többiek térbeli közlekedést jól kiszolgáló, puritánul egyszerű, de kifejező, főként praktikus színpadi díszletteret szerkesztetett.
Mindent összevéve, a mintegy harmincfős énekes, táncos színpadi csapat jórészt összecsiszolódott a premier óráira, – annak ellenére, hogy a szereplők közül néhányan még nem bírták feladatuk valamennyi eszközét. Ugyanakkor az is tény, hogy a színpadon alkalmanként megmutatkozó mozgásbéli és hangterjedelmi szűkösséget és egyenetlenségeket jótékonyan feledtette a társulat harsány igyekezete, a táncosok lelkesedése, máskor pedig Szikora Róbert zenéjének innen-onnan ismerős dallamai.
Az előadás alatt többször felhangzó nézőtéri taps pedig pontosan jelezte a kisebbek, de inkább a felnőtt közönség elégedettségét a látott – hallott egér és macskadalokkal, kórusokkal, bravúros táncokkal.
A jegyzetíró lelkének viszont még maradt egy kötelezettsége. Amellett, hogy elnézést kérve nem listázza sorra a tetszetősen formált szerepek tulajdonosait (megteszik ezt más tollnokok), be kell számolnia a Macskafogó két kedves szereplőjének szívmelengető alakításáról.
Réges-régi társulati tagokról van szó. Mindketten már évtizedekkel ezelőtt gyökereztek ide, a szegedi teátrumba. Folytatólagosan követték a rendre változó ízlésű, önkényű színházi főrendezők, aktuális önkormányzatok, teátrumigazgatók, és rendezésbéli divatok mindenféle kanyarulatát. Tették ezt boldogságban, keserűségben, a színészekre kimért vidéki sorsok sanyarú törvényei szerint.
A közönség így szerette meg őket, mondhatni, városi jelentőségű figurákká lettek. Pedig voltak évek, hogy alig tűntek fel a díszlet-világban. Most pedig, igaz nem először, kiderült, mennyire sokoldalú és jól hasznosítható tehetség rejtőzik bennük, nemcsak epizód szerepek megformálóiként is.
A korosabb nézők számára ők ketten különösen élvezetes Macskafogó arcélt rajzoltak maszkjuk alá. Flórián Antal M.N Taal figurájával hozott több sajátosan lélektani ihletettségű jelkenetet az előadásba. Nem kevésbé vált le a háttérről Jakab Tamás. Az alázatos, minden utasításba kapott disznóságot ellenkezés nélkül végrehajtó, bandabéli „jobbkéz” és az esendővé vált, lányát kereső/sirató apa, Safranek szerepében tette ezt.
Mindketten meghatóan érzékletes, többjelentésű egyéniséget kölcsönöztek figurájuknak. Talán úgy, hogy hozzá adták színész létük minden keserűségét és örömét. Már reflexeikből felsugárzott mindaz, amit a színházi elhívatottság és szakma jelent ma. Meg az is, mennyire ismerősen általános a hatalmasságoknak való kiszolgáltatottság életérzése ma, itt, közöttünk, e hon sok-sok kisembere számára.
Persze, meg másutt is a világban.
Jó érzés volt megtapasztalni a közönségnek ezt a dimenziót is kódoló, nemcsak a felszínes poénok iránti fogékonyságát. A nézők vették a lapot s jól fogadták a darabon túlmutató üzeneteket.
A többször is felhangzó, hangos nézőtéri ováció ezt bizonyította.
