Ha 1927-ben az amerikai légierő kötelékébe tartozó John MacCready nem repüli át léghajóján az Atlanti-óceánt, a napszemüveg karrierje valószínűleg évekkel később kezdődött volna. Miután azonban a kalandvágyó főhadnagy szemeit igencsak megviselte az erős fény a magasban, azzal a kéréssel fordult a Bausch & Lomb céghez, hogy készítsen számára egy napsugaraktól védő, ugyanakkor jó kilátást biztosító elegáns szemüveget.
A cég azonnal felismerte a hatalmas üzleti lehetőséget, és megalkotta a könnyű fémkeretbe foglalt, infravörös és ultraibolya sugarakat kiszűrő zöld lencséjű napszemüveget. A terméket levédette, az Anti-Glare nevű prototípus nevét pedig egy ügyes marketingfogással Ray-Banre (ray – sugár, banish – elűz) változtatta, és a szemüveget 1937 májusában 3,75 dollárért piacra dobta.
A ma 80–300 dollárba kerülő márka ismertségén és hírnevén nagyot lendített, hogy még ugyanebben az évben az amerikai légierő is megbízást adott a Bausch & Lombnak egy speciális, pilóták számára készülő napszemüveg kifejlesztésére. A US Air Force annyira elégedett volt, hogy évtizedekig a Ray-Banre esküdött. Egyebek mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy a termék jellegzetesen amerikai márkává vált, olyannyira, hogy a Time magazin az Amerikai Egyesült Államok védjegyei között tartja számon, akárcsak a Coca-Colát, a Harley Davidsont vagy a Heinz Ketchupot.
A Ray-Ban életében az igazi áttörést a Wayfarer modell megjelenése jelentette 1952-ben. Ennél a férfias fazonú, klasszikus darabnál a gyártó sokkal inkább a robusztus műanyag keretre helyezte a hangsúlyt, mint a lencsére. A dizájn divathullámot gerjesztett, és a magukat vagánynak tartó amerikaiakon kívül olyan hírességek nézték a világot az új szemüvegen keresztül, mint James Dean, Marilyn Monroe, Audrey Hepburn, Bob Dylan vagy John Lennon.
A hetvenes években a diszkó¬őrület az extravagáns modellek virágzásának kedvezett a klasszikus Ray-Ban szemüvegek rovására, s a márka hanyatlását még jobban elősegítette Dior és Yves St. Laurent betörése a napszemüvegpiacra. A cég hiába próbálta felvenni az iramot a konkurenciával, a nyolcvanas évek elejéig nem volt számottevő változás a forgalomban: évente mindössze 18 ezret adtak el. A nyolcvanas évek elején tört meg a jég, amikor a Ray-Ban évente 50 ezer dollár értékben népszerűsítette napszemüvegeit különböző produkciókban: 1982 és 1987 között a márka több mint hatvan filmben és tévéshow-ban jelent meg. Ebben az évtizedben a sztárok újra felfedezték maguknak a Ray-Bant, s Madonnától Michael Jacksonig vagy a U2 zenekar tagjaiig mindenki ezt viselte, Jack Nicholson pedig az Oscar-díjat vette át Wayfarer márkájú szemüvegben. Bálványaik példáját a napfényre és divatra érzékeny tévé- és mozirajongók is követték, s csak 1983-ban több mint 360 ezer napszemüveget kapkodtak el.
Noha ma már elsősorban divatmárkaként él a köztudatban, a sportéletben, például a Forma–1-ben továbbra is jelen kíván lenni. Megteheti, hiszen a minőség garantált: a szemüvegeket acélgolyótesztnek vetik alá, ami azt jelenti, hogy minden egyes elkészített lencse ellenáll akkora erőnek, amekkorát egy 1,6 cm átmérőjű acélgolyó 130 cm-ről való ráejtése okoz. A lencsék ütésállók, törésbiztosak és szilánkmentesek, így pajzsként védik a szemet balesetek közben.
A Ray-Ban hullámzó teljesítménye azonban folytatódni látszik. A kilencvenes éveket ismét a hanyatlás jellemezte, míg mostanság az eredeti Wayfarer újbóli bevezetésével újra felívelőben van a márka, amely jelenleg a Luxottica érdekeltségébe tartozik, mivel a Bausch & Lomb 1999-ben 1,2 milliárd dollárért eladta napszemüvegrészlegét az olasz cégnek.
