A nálunk szerencsésebb történelmű népek őrzik, ápolják, tisztelik egykori uralkodóik síremlékét, sőt nemzeti identitásuk egyik meghatározó elemeként tartják számon – már akiknek megadatott akár egyetlen „nemzeti” király is. A magyaroknak megadatott, mégis elenyésző kivételtől eltekintve az első több mint ötszáz év uralkodóinak sem sírhelye, sem maradványai nem maradtak fenn. Nincs egy kő, nincs egy csont, amely rájuk emlékeztetne. És hogy ez a török dúlásnak, a Habsburg elnyomásnak, vagy a kollektív nemtörődömségnek és felelőtlenségnek köszönhető-e, azt most ne feszegessük…
Bár szinte mindenkiről tudjuk hol nyert végső nyugodalmat, Árpád-házi királyaink közül egyedül egy Szent Istvánnak tulajdonított szarkofág, III. Béla és feleségének maradványai, valamint Salamon síremléke ismert. Élénken él róluk a köztudatban, hogy Székesfehérvárra, az azóta elpusztult, Szent István alapította bazilikába temetkeztek. Ez nem igaz, mint ahogy az sem biztos, hogy ma a Mátyás templomban III. Béla és neje sírja valóban az ő maradványaikat rejti-e. A Magyar Nemzeti Múzeumban jártunk, ahol Dr. Tóth Endre régész, muzeológus, az intézmény munkatársa helyezett el kérdőjeleket egy több mint évszázados meggyőződéssel szemben.
a felháborodást elkerülendő
Tisztában vagyunk vele, hogy cikkünk nem tárgyalja részletesen azt a történelmi korokon átívelő gyalázatos eseménysort és hozzáállást, aminek eredményeként királyink, hercegeink, királynőink, főpapjaink és főuraink földi maradványai ma összekeverve, azonosítatlanul egy acélkriptában hevernek a föld alatt. Lesz folytatás.
Nem volt közös sírhely
Nem sokáig takargatjuk a lényeget, de az érthetőség kedvéért történetünket kicsit távolabbról kell kezdeni. Mégpedig az Árpád-korban dívó temetkezési szokásoktól. A korabeli európai uralkodóházak egy része egyetlen templomot jelölt ki családi temetkezési helyként, gondoljunk a francia Saint Denis székesegyházra, az angol Westminster apátságra, vagy a Waweli székesegyházra.
Az Árpádok azonban inkább a német császárok mintáját követve egy saját maguk által alapított templomot választottak végső nyughelyükül. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a koronázás utáni első teendőik közt szerepelt egy egyházi alapítvány, a jövőbeni sírhelynek kiválasztott templom felépítése.
Szent István ezért emeltette a székesfehérvári bazilikát, ami a kor Európájának egyik legnagyobb temploma volt. A sors azonban úgy hozta, hogy elsőként fiát, Imre herceget temették oda. A régészek egyikük maradványait sem lelték meg csakúgy, mint ahogy utódaikét sem. A teljesség igénye nélkül érdemes egy kicsit fájdítani a szívünket elveszett történelmünkért.
Elveszett uralkodók
Orseolo Péter a pécsi bazilikában – amit nem véletlenül szenteltek Szent Péter nevére – jelölte ki nyughelyét, kézzel fogható emlékei nem maradtak ránk. Aba Sámuelt az Abák ősi szállásterületén Abasáron, vagy annak környékén temették el – régészeti leletet nem találtak (több feltevés Feldebrőt jelöli meg a temetkezés helyéül). I. András az általa alapított tihanyi bencés apátságban nyugszik – gondoljuk mi. Valójában az altemplomban talált, Andrásnak tulajdonított – csupán egy kereszttel jelzett – sírkő alatt az’50-es években talált csontok fekszenek, amelyek akár Andrásé is lehetek.
Béla, vagy Kálmán nyugszik a Mátyás templomban?
„Ő egy olyan királyunk, akinek esetleg a koponyája megvan – fogalmazott Tóth Endre, azaz Tihanyban van egy „vizsgálható Árpád-házi maradvány”. Ennyi. Merthogy utóda, egyben öccse, I. Béla Szekszárdon alapított porait befogadó apátságot, de mind a templom, mind a király maradványai illetve síremléke elpusztult. I. Géza garamszentbenedeki apátsága nem készült el időre, őt ezért Vácott temették el, mára semmi nyoma nem maradt.
Kivétel I András fia, Salamon – 1072-ben az ő uralkodása alatt került magyar kézre Nándorfehérvár, azaz Belgrád – akit unokatestvérei taszítottak le a trónról. Elmenekült, Isztriában halhatott meg, az ő síremléke fennmaradt: Pulában találtak egy márvány síremléket: „Salamon rex Pannoniae”. A győztes testvérpárból egy porszem nem maradt, holott tudjuk, I. Gézát Vácott, Szent Lászlót pedig Nagyváradon temették el.
Történetünk egyik főszereplője, Könyves Kálmán az első, akit Szent István után Székesfehérvárott helyeztek örök nyugalomra 1116-ban. Tudjuk, hogy I. Istvánt 1083-ban avatták szentté: ha Kálmán nem lett volna felszentelt pap, csak a kor szokásait követte volna, akkor is az első magyar szent mellett választotta volna ki nyughelyét.
Hárman maradtak
Nem untatjuk tovább az olvasót: III. Béláig (1172-1196) – róla még lesz szó – féltucatnyi magyar uralkodó temetkezett a fehérvári bazilikába, majd az Árpád-ház kihalásáig, 1301-ig ismét mindenki más nyughelyet választott. Károly Róbert és utódai már csak kezdetben, és csak anyai ágon köthették magukat a honfoglalókhoz, ezért legalább nyugtukban igyekeztek a szent király mellett reprezentálni magukat: Székesfehérvár lett a „vegyesházi” és választott magyar királyok nyughelye. Egyikük maradványai, emléke sem került elő. Szapolyai János volt az utolsó magyar király, akit oda temetkezett, ennyi biztos.
Eltelt 540 év, a Magyar Királyság kivívta helyét Európában sőt, hódítani képes középhatalomként élte mindennapjait. Adott a világnak két szent királyt, kiemelkedett belőle egy német-római császár, cseh király, lengyel király, történelmi vereséget mért a törökre, meghúzták érte a keresztény világ harangjait, és mindebből maradt: egy vitatható eredetű szarkofág (Szent István); két sírkő (Salamon és I. András), valamint III. Béla és feleségének, Antiokhiai (Chatillon) Anna-Ágnes földi maradványai és halotti ékszerei. Bár könnyen lehet, hogy a Mátyás templomban nem is Béla, hanem Könyves Kálmán nyugszik.
Könyves Kálmán és III. Béla
Bélának nyilvánították
Nem részletezzük, de nem is kerülhetjük meg a tényt, hogy a török által porig rombolt fehérvári bazilika újjáépítéséért, a kirabolt sírok és szétszórt maradványok ügyében nemcsak a Habsburg uralom, de a magyar honfiak sem tettek semmit a török kiűzése után. A fel-felbukkanó ékszerek sem hatották meg túlságosan a kortársakat: a fehérvári polgármester felesége például beolvasztatta az aranyat és divatos ékszereket készíttetett magának. Évszázadok után az 1848-as forradalom idején szerezte vissza Magyarország az önrendelkezését, azonnal meg is kezdték a székesfehérvári romok feltárását.
A templom padlója alatt decemberben két egymás mellett lévő, süttői vörösmárványból készült, érintetlen koporsóban egy női és egy férfi csontvázat, rajtuk pedig uralkodói jelvényeket találtak. Egyértelmű volt, hogy királyi párra bukkantak, a források alapján Könyves Kálmán, II. és III. Béla jöhetett szóba. A sírokban két korona, jogar, kard, sarkantyúpár, karperec, melldísz, egy kereszt, egy „hagyományos” , és egy nyitható fejű, belül rekeszes gyűrű volt.
Különböző testi jegyek alapján kijelentették, hogy III. Béla és feleségének maradványait tárták fel, amelyeket először a nemzeti múzeumba vittek. A millennium évében Ferenc József díszes újratemetést rendezett a királyi párnak a Mátyás templom erre a célra kialakított oldalkápolnájában, és mint elődeit említette III. Bélát és Anna királynét.
A sírmelléklet egy része (forrás: Magyar Nemzeti Múzeum)
Kereszt, melltű és gyűrű a bizonyíték
Komolyabb tudományos kutatás nélkül, uralkodói szóval szentesítve a közvélemény immár 160 éve úgy tudja, hogy ők fekszenek a sírban. A sírmellékletek vizsgálata ugyanis először az 1970-es években történt meg, és mára erős kételyeket támasztott a királyi pár személyazonosságát illetően. A három problémás darab a kereszt, a melldísz és az egyik gyűrű. Vajon mit keres egy körmeneteken használt (rúdra tűzhető) kereszt egy királyi sírban? Ez egész Európában példátlan, vagyis mindössze egyetlen esetet ismerünk: a mai Spanyolország területéről került elő királysírból egy arany kereszt. Jelenléte indokolható, Alfonz ugyanis annak segítségével aratott fényes győzelmet a mórok felett.
Ismerünk viszont egy magyar királyt, az egyetlent, aki egyben felszentelt püspök is volt, ő Könyves Kálmán. A kereszt a rajta olvasható INRI felirattal a X. századi Német Császárságot idézi, a XI. században ez a fajta kereszt már „kiment a divatból”. Bár feltételezhető, hogy a halott mellé korábban készült tárgyakat temettek, de itt csaknem egy évszázadról beszélünk: Kálmán 1116-ban, Béla 1196-ban hunyt el.
Ha a sír netán Kálmáné, mind a kereszt jelenléte, mind formája indokolt. Mielőtt továbblépnénk jegyezzük meg, hogy Kálmán neje, Buzilla a szicíliai normann gróf leánya volt, Béla pedig a bizánci Antiokhiából érkezett Chatillon Anna-Ágnest (a magyarok nevezték Annának) vette feleségül. És akkor nézzük a sírban talált melldíszt, amelynek zománcdíszítése egyértelműen dél-itáliai eredetre vall. Ez újabb bizonytalanságot ébreszt.
A modern tudomány sem segít
Béla melletti érként szokás sorolni az egyik gyűrűn látható arab feliratot, amely keleti, ez esetben bizánci eredetet sugall. Csakhogy Szicília a Normann Királyság alatt a terület történelméből adódóan három nyelvet „használt”: a latint a görögöt és az arabot. A két tárgy tehát Dél-Itáliához köthető, és a bizonyítékokat figyelembe véve feltételezhetjük, hogy III. Béla sírjában Könyves Kálmán és felesége nyugszik. Újabb eredményeket várnak a tudósok a kard és a jogar beható vizsgálatától, és igen, modern antropológiai elemzés is várható.
A tudományos tv-adókon nevelkedett korosztály most biztos legyint: minek a tárgyakat bújni, a DNS-vizsgálat majd mindent elrendez. Sajnos nem. A leszármazást az anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS-vizsgálatával tudják kimutatni, ami akár esetünkben is működhetne, hiszen Buzilla rokonságának, a normann dinasztia több tagjának is fennmaradtak érintetlen sírjai. Csakhogy e dinasztia megtelepedett Bizáncban is, és – esetünkben végtelenül szerencsétlen módon – Béla felesége, Chatillon Anna is innen származik. Magyarul: még ha fel is nyithatnánk a normann sírokat, a DNS-teszt feltehetően nem hozna eredményt, hiszen ugyanazon vérvonalról van szó. És a Szent Korona?
Ha valóban Kálmán fekszik a sírban, annak a személyazonosításon túl más következményei is vannak. Feltételezhetően a művészettörténészek és a régészek, történészek táborán kívül nem hoz sokakat lázba, hogy ezzel mintegy száz évre előre kell datálni a süttői vörösmárvány felhasználását. Ez épületek, díszítőelemek, síremlékek keltezését érinti.
Szélesebb érdeklődésre tarthat számot viszont, hogy át kellene értelmezni a Szent Koronáról eddig összegyűlt tudásunkat is. A korona „átszerkesztését” ugyanis III. Béla korára teszik a tudósok, mert a díszítőelemek foglalata nagyon hasonló a sírban talált köves gyűrű kőbefoglalásához. Ha kiderül, hogy a gyűrű korábbi, akkor felmerül, hogy talán a korona átalakítása is csaknem egy évszázaddal korábban történhetett.
