A mai Lágymányos neve arra vezethető vissza, hogy a múltban ez a terület mocsaras és lápos vidék volt. A város fekvéséből adódóan a pesti oldal, illetve Óbuda térsége volt inkább vízjárta terület, de meg kell emlékeznünk a ma is Vízivárosnak nevezett budai városrészről, melyet a Duna árvizei során rendszerint elöntött.
Duna-meder volt a Nagykörút
A Kerepesi úton, vagy az Üllői úton a városközpont felé közeledve határozottan érezhető, hogy a belváros egy medencében helyezkedik el, 10-15 méteres lejtőkön ereszkedik le az ember a Pesti-félmedencébe, a lejtők a Duna egykori teraszszintjeit jelzik. A szintkülönbségek a belvárosban nem ilyen markánsak, de a mai napig megvannak: a Nagykörút a Duna egykori mellékágának, medrének a vonalát követi, a Szent István Bazilika pedig egy kis dombon épült fel.
A korabeli leírások szerint egy nagy pesti árvíz idején a lakosok ezen a dombon vészelték át az árt, és ennek tiszteletére építettek a helyére templomot, majd később Bazilikát. A városfejlesztési tervek között egykor komolyan szerepelt az, hogy a mai Nagykörút helyén kishajókkal is használható csatorna épüljön, mely a közlekedésben is fontos szerepet kapott volna. Ennek a csatornának a létrehozásához kevesebb átalakításra lett volna szükség, mint a Nagykörút „megépítéséhez” és szárazon tartásához.
Zátonyból töltötték a mocsarat
A városban, azaz Óbudán, Budán és Pesten a XIX. század második felében zajlottak a legjelentősebb árvízvédelmi beavatkozások, 1867-től volt kiemelt cél a város árvízmentesítése. Első lépésben a Budai oldalon építettek védműveket Óbuda és Budatétény között, megépültek a rakpartok, melyek a Duna medrétől vettek el területeket. Fontos lépés volt a meder beszűkítése és kiegyenesítése, a mai Lágymányos területén így a több mint egy kilométer széles meder kevesebb mint 400 méterre szűkült. A szabályozások során a gázlókat és zátonyokat megszűntették, az egykori Kopaszi-zátonyok nevét ma a Kopaszi-gát őrzi, a zátonyok anyagát pedig a mai egyetemváros helyén lévő lápos, mocsaras terület feltöltésére használták – írja a WWF.
Több méterrel töltötték fel a pesti utcákat
A Duna budapesti szabályozását több súlyos árvíz előzte meg, ezek közül a legjelentősebb az 1838-as jeges árvíz volt. A víz a pesti oldalon a Keleti-pályaudvart és a Ludovika teret is megközelítette, és csak néhány magaslat – köztük a Szent István Bazilika – emelkedett ki a vízből. A korabeli térképek szépen kirajzolják a Nagykörút vonalát, amely mentén a Baross tér, vagy a Nyugati-pályaudvar területén több mint 3,5 méteres volt a vízborítás.
A Budai oldalon úszott az egész Aquincum, és a Gellért-hegytől délre a folyó gyakorlatilag azonnal kilépett medréből.
A XIX. században az utcák, az utak és így az épületek is jóval alacsonyabban feküdtek, például a Blaha Lujza tér közelében a Rókus-kápolnához – melynek falán az 1838-as árvízre emlékeztető tábla is áll – ma öt-hat lépcsőn kell lemenni, ugyanis a kápolna megépülése óta néhol több méterrel feltöltötték a pesti oldal utcáit. Szintén a feltöltések eredménye, hogy főleg a pesti oldalon több tíz méterrel szűkült a meder, kétszáz évvel ezelőtt a Parlament helyén még a Duna medre volt.
Nem tartjuk be a határokat
Az ember a folyószabályozás után azt gondolta, a gátakkal bevédett területek örökre árvízmentesek, ráadásul sok helyen közvetlenül a folyópartra építkeztek, ami nyáron, kisvíz idején nagyon hangulatos, ám az áradás alkalmával okozhat meglepetéseket. Olyankor aztán hajlamos az ember a természet pusztításának tekinteni, ha házát elsodorja a víz, pedig csak arról van szó, hogy az ember nem tiszteli a természetet, nem tartja be a határokat – fogalmaz a zöld szervezet.
A folyó medrének kibetonozása, a parti sáv élővilágának megszüntetése, a meder melletti sáv mesterséges területté alakítása mind-mind a folyó természetes életét gátolja, ezáltal az áradás is gyorsabban, dinamikusabban érkezik és vonul le. A vízgyűjtő beépítése a csapadék gyorsabb lefolyását okozza, ezáltal gyorsabban gyülekezik össze és jut a folyóba, hirtelenebbül alakul ki az árvíz.
