Sorozatunkban a Politikatörténeti Intézet Anno ’89 Filmklubjának legutóbbi programjáról közlünk összefoglalót. A rendszerváltást feldolgozó játékfilmek ingyenes vetítése után tudósok, közéleti személyiségek osztják meg gondolataikat a közönséggel a filmről, történelemről, rendszerváltásról.
Mindig a puskának van igaza
Az 1918 decemberében kikiáltott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság – 1929-től Jugoszláv Királyság, majd az 1945 utáni Jugoszlávia – a szerb álom beteljesülése volt. Az 1963-as és 1974-es alkotmányreformok jelezték ugyan a nagy délszláv állam nemzetei közti feszültségeket, de Európát sokként érték az 1989 utáni bő egy évtized brutális erővel felszínre törő indulatai, kegyetlen háborúi.
Az Anno1989 filmklubban szeptember 9-én ezúttal Boris Tanovic Senkiföldje című filmjét láthatta a közönség, majd Juhász József történésszel vitathatta meg a film hátterét. A film valamikor 1993-ban játszódik Boszniában: a szembenálló szerb és bosnyák csapatok közé, egy elhagyott lőállásba szorul két bosnyák és egy szerb katona, egyikük nem mozdulhat, aknán fekszik. A helyzet abszurditását mutatja, hogy az árokban több „hatalomváltás” is lezajlik, attól függően, hogy ki kaparintja meg a puskát. Ez egyben azt a vitát is rendre más eredménnyel zárja le, hogy ki kezdte a háborút.
Ahhoz, hogy a frontvonalról élve kijussanak, muszáj együttműködniük, de erre csak időlegesen képesek, a kulcspillanatokban minduntalan úrrá lesznek rajtuk a mélyről jövő indulatok, így végül a történet – a békefenntartók jelenléte ellenére – mindhárom katona halálával végződik. A film metsző feketehumorral, groteszk jelenetekkel ábrázolja az emberi motivációk megnyilvánulásának széles skáláját, az elemi ösztönöktől kezdve a magasztos eszmékig. Érthetően a vetítés utáni beszélgetés súlypontja a rendszerváltás kérdései helyett elsősorban a boszniai háborúra, illetve Bosznia-Hercegovina háború utáni fejlődésére irányultak.
Szlovénia, a szerencsés
Nem véletlen, hiszen a politikai-gazdasági váltást a 90-es években teljesen háttérbe szorították a térséget megrázó háborúk. Juhász József rámutatott, hogy a berlini fal leomlása a délszláv nemzetek számára is jelzésértékű volt: a határok megváltoztathatatlansága a múlté. Ugyanakkor az 1980-as évek első felének koszovói lázadásai óta jelentkező szerb központosítási törekvésekkel szemben viszonylag gyorsan és kevés áldozattal csak Szlovénia tudott dacolni: 1991. június végén kiáltotta ki függetlenségét, és a némi túlzással Európa negyedik legerősebb katonai erejének tartott jugoszláv hadsereg fellépése ellenére a tíznapos háborút követően befejeződhetett Szlovénia önállósulása.
Szlovénia azóta is „sikertörténet”: az első többpárti választásokat már 1990 tavaszán megtartották, és azt az ellenzéki pártok közös szervezete nyerte. A volt Jugoszlávia gazdaságilag legfejlettebb tagállama 2004-ben a NATO és az Európai Unió tagja lett, 2007-ben az ezredforduló után csatlakozók közt elsőként bevezették az eurót.
Tudjman és Milosevics
Igaz, a többpárti választásokat még Szlovéniával egyidőben az összes tagállamban megtartották, ezekben az 1990-es években a nacionalista politikát folytató, félautoriter elnöki rezsimek váltak jellemzővé. A Jugoszláv Kommunista Párt az 1990. januári XIV. kongresszusát követően felbomlott, mivel a Milosevics vezette szerbek és a horvátok által támogatott szlovének nem tudtak megegyezni az alapvető kérdésekben: Milosevics ragaszkodott az egy ember egy szavazat elvhez, amely a számbeli fölényben lévő szerbek dominanciáját biztosította volna. Az 1990. decemberi szerbiai választásokon viszont a szavazók a kommunista pártot – és Milosevicset – erősítették meg a hatalomban.
A délszláv háborúnak három nagy felvonása volt: az első a horvátországi, a második boszniai, a harmadik a koszovói háború. A Franjo Tudjman vezette horvát tagköztársaság Szlovéniával egyidőben kiáltotta ki a függetlenségét. Tudjman az előző rendszerben eltérő pályát futott be, mint Milosevics: előbb hivatásos katona, majd történészként, intézetigazgatóként több mint 150 könyvet jegyzett. Az önálló horvát hadsereg, illetve a második világháború alatti horvát szerepvállalás relativizálása miatt 1967-ben kizárták a kommunista pártból, sőt 1972-ben és 1981-ben börtönbüntetést szabtak ki rá: előbb nyugati horvát kapcsolattartása, utóbb a többpárti demokráciát szorgalmazó nyilatkozatai miatt.
1989-ben térhetett vissza a közéletbe, a Horvát Demokratikus Unió elnökeként. A horvátországi háború 1991 augusztusában Vukovar ostromával – indult, és 1995-ben a krajnai szerb állam felszámolásával ért véget. Míg a háború kezdetén a szerbek a lakosság 13 százalékát tették ki, ma a 4,5 milliós Horvátországban a szerbek mintegy 4 százaléknyi kisebbséget alkotnak. A becslések szerint 150-200 ezer szerb volt kénytelen elhagyni otthonát.
Etnikai tisztogatás
A délszláv háború legborzalmasabb szakasza az 1992 és 1995 között zajló boszniai háború volt. Bosznia-Hercegovina etnikai összetétele kicsiben modellezte Jugoszláviát, a bosnyák, horvát és szerb lakosság és hadseregek kölcsönös szembenállásával. A bosnyák állam a szlovének, horvátok és macedónok után nyilvánította ki függetlenségét, amelyet az 1992 március 1-jén zárult, szerbek által bojkottált népszavazás is megerősített. Az első fegyveres akciókra áprilisban került sor. A harcok kegyetlenségét mutatja, hogy a délszláv háborúk 135 ezerre tehető áldozatának nagy többsége, majdnem százezer ember Boszniában vesztette életét, amelynek mintegy 70 százaléka a civil – főleg bosnyák – lakossággal szembeni etnikai tisztogatások számlájára írható.
A boszniai háborút végül a horvátországi szerb államot is elsöprő 1995 augusztusában kibontakozó – NATO-légierő által támogatott – bosnyák-horvát offenzíva lendítette ki a holtpontról, és vezetett el a nyugati hatalmak által diktált daytoni egyezményhez. Ez létrehozta a mai föderatív „mini-jugoszláv” államot. Juhász József rámutatott, hogy az adott formációt lehet kritizálni, de míg a boszniai szerb területek mára etnikailag lényegében homogénnek tekinthetők, a horvát és bosnyák lakosság – ahogy a „boszniai leopárdbőr” kifejezés jelzi, nem elkülöníthető. Másrészt úgy látja, hogy mára a lakosság – igaz csak csekély – többsége már támogatja a szövetségi állam fennmaradását: nem csupán a bosnyákok, hanem az ott élő horvátok egy nem elhanyagolható része.
Sőt a boszniai Szerb Köztársaságban élők számára sem a Szerbiához csatlakozás lehet az elsődleges perspektíva, illetve az értéktartó valuta, a gazdaság relatív állapota és az Európai Unióhoz való csatlakozás lehetősége számukra is elgondolkodtató. Belgrád álláspontja is jelentősen megváltozott: míg a háború idején ösztönzést és támogatást adott a Karadzsics vezette boszniai szerb erőknek, ma már Koszovóra tekintettel, a határok sérthetetlenségét hirdeti.
Nincs semlegesség
A beszélgetésben résztvevő Erdős Andréé ENSZ-nagykövet közelről követhette a nagyhatalmak tanácstalanságát a konfliktus megoldásában. Hangsúlyozta, hogy a bipoláris világrend megszűnése után azt lehetett gondolni, hogy az Öböl-háború alatti magatartás példaként szolgál majd a későbbi ellentétek során. A délszláv háború viszont azt bizonyította, hogy az Irak-elleni fellépés inkább kivételesnek tekinthető. Az UNPROFOR filmbeli ábrázolását reálisnak tartja: az ENSZ érdemi felhatalmazás nélkül küldte ki a főszereplő által csak „hupikék törpikéknek” csúfolt kéksisakosokat.
A Senkiföldjében tapasztalható békefenntartói aktivitás csupán a film alkotóinak fantázia-szüleménye, amely mindössze egyetlen jóérzésű, morális válságba került őrmester és egy szenzációhajhász karrierista riporternő tennivágyásának következménye. Indítékaik ugyan merőben más forrásból táplálkoznak, mégis a helyszíni tudósító hölgy a passzivitástól szenvedő kéksisakos „Don Quijote” négyszemközt elhangzott hitvallásával köszönti híradója nézőinek millióit: „A halállal szembenézve nincs semlegesség. Ha semmit sem teszel, az már állásfoglalás. Az már nem semlegesség”.
A film drámaiságát fokozza, hogy a magasztos cél, a felettesekkel folytatott küzdelem ellenére az UNPROFOR jóérzésű francia őrmesterének beavatkozása teljesen felesleges volt, hisz mindhárom katona – akiknek megmentéséért saját embereinek életét is kockáztatta – végül is meghalt.
Hibázott az ENSZ
A valóságban az ENSZ BT-ben akkor az USA, Nagy-Britannia és Franciaország mozdíthatta volna elő a megoldást, Oroszország még nem éledt fel, Kínának a konfliktus túl távoli volt. Míg a britek rendkívül óvatos alapállást vettek fel, az USA a szavak szintjén mutatkozott aktívnak, de a helyszínen európai csapatok voltak. A háború után Kofi Annan ENSZ-főtitkár rendkívül önkritikusan úgy minősítette az ENSZ szerepvállalást mint amely a pártatlanság helyett „gondolkodás nélküli semlegességet” tanúsított, ezzel hozzájárulva a háború elhúzódásához.
A koszovói háborúban mutatott nagyon határozott NATO-akciók éppen – kisebbik rosszként – a boszniaihoz hasonló etnikai katasztrófát akarták megakadályozni. A délszláv háború mérlegét Juhász József úgy húzta meg, hogy az emberáldozatokon és a milliós nagyságrendben kényszerűen, vagyonuk nélkül menekülők tragédiáján túl, a rendszerváltás-kori magyar államadósság 6-8-szorosát kitevő háborús károk mellett a térség fejlődését másfél évtizeddel visszavetette. Jugoszlávia a szocialista világ mintaállama volt, nyugati kapcsolatokkal, utazási szabadsággal, vagyis joggal számíthatott volna arra, hogy az euroatlanti integráció éllovasa lesz.
Anno 1989 filmklub
A szervezők szeretettel várnak minden kedves érdeklődőt az Anno1989 filmklub következő ingyenes programjára szeptember 23-án, ahol Dusan Makavejev: A gorilla délben fürdik című filmjét vetítik, meghívott vendégük pedig Konok Péter történész lesz.
