A hét filmjei: (Fel)támad a másodvonal

Ha nem is gyönge, de jelentéktelen felhozatallal indítanak a forgalmazók a hosszú, halottak napi hétvégén, a mozijegy kontra fehér szegfű konkurenciaharcban az utóbbiak diadalmaskodnak, akárha a filmeseknek nem lett volna bátorságuk keresni a közönség kegyeit, mivel az emberek a temetőkbe mentek, és választaniuk kellett, hiszen a kettőre együtt nem futja, vagy virág, vagy más. Mondjuk filmszínház. Ennek megfelelően négy, nem túl jelentős és nem túl ütős film került a csatasorba. Ugyan nem rosszak, de nem hagynak maradandó nyomot bennünk. Igaz, a Kiadatás, mi tagadás, – és mi kérünk elnézést – megér egy misét. Ezek a filmek olyanok, mintha kispóroltak volna belőlük valami nem túl fontosat, ám ez a nem túl fontos tette volna őket fajsúlyos darabbá.

War

Rögtön itt van például a hét vitathatatlanul leginkább várt bemutatója, a War, Jet Li és Jason Statham ökölháborúja, ami akciójeleneteiben tűrhetően koreografált, és ha nem vágyunk meglepetésre – de, vágyunk – a műfaji történetvezetést illetően, hozza a kötelező kűrt. Nevezetesen, hogy a társát vesztett FBI-os (Statham) bosszúért lihegve üldözi éveken át a bérgyilkost (Li), amikor is maffiaháború robban ki a japán és a kínai bandák között, és elérkezettnek látja az időt, hogy akkor, na most, csak persze a tettesről kiderül, hogy nem az, aki (mint ahogyan az áldozat sem volt az). A Kemény zsaruk tévésorozatos rendezése után Philip G. Atwell nem túl sokat igazgat a filmjén, hagyja, hogy színészeik azt tegyék, amit jól tudnak (Statham szigorúan, Li ártatlanul nézve rugdalózzon), a történet elmeneteljen magának, és az sem különösebben zavarja, hogy a műfaj egyik királya, a hongkongi Johnny To nemrégiben (nálunk: egy hónapja) mutatta meg, hogyan kell ilyen filmet készíteni (Száműzöttek).

Agyő, nagy Ő!

Ben Stiller szinte kisajátította magának a vesztes figurát, hol jobb (Apádra ütök, Tenenbaum, a háziátok) rosszabb (Vejedre ütök, Jószomszédi iszony) kiszerelésben birkózik a sorssal, legutóbb – színészként – egy a fia tekintélyéért-szeretetéért küzdő apát alakított (Éjszaka a múzeumban). A Farelly testvérek – Bobby és Peter – pedig elsősorban arról nevezetesek, hogy ultrabalsorsú lúzerjeik – akik vagy idegbetegek: Én és én meg az Irén, vagy kiállhatatlanul kövérek: A nagyon nagy ő, esetleg összenőtt sziámi ikrek: Túl közeli rokon – nyakig merülnek a mentális és a testnedvi megaláztatásban. Stiller és Farellyék gyümölcsöző együttműködése eredményeként született meg tíz éve a Keresd a nőt! című tényleg kacagtató opus (tudják, ebben „használt” Cameron Diaz „biozselét”). Ahogy szokott lenni, másodikra – Agyő, nagy Ő! – már nem tudtak akkorát szólni. A viccek nagyobb része fárasztóan hat, így amikor a csajozásban visszamaradott Eddie (Stiller) az első adandó szöszi (Malin Akerman) nőül vétele után találkozik élete szerelmével (Michelle Monaghan), sokkal inkább sajnáljuk. Nem utolsó sorban, hogy lakva ismeri meg a másikat az ember, és nincs azon mit meglepődni – pláne röhögni –, hogy a párnapos asszonypajtás is pukizik, böfög, és olykor kelések tarkítják a testét.

—-Medúzák—-

Az úgynevezett fajsúlyos, művészfilmek – nekünk jobban tetszik az alkotói film kifejezés – közül való az izraeli Shira Geffen és Etgar Keret Medúzák című drámája. A magánéletben is társ rendezők a manapság oly bevált több szálon futtatott cselekmény receptjét követik (lásd: Alejandro González Inárritu munkássága, Korcs szerelmek, illetve Bábel). Tehát adott egy lábtörött menyasszony (Noa Knoller) és vőlegénye (Gera Sandler), egy a „tengerből előtámadt” kislány (Nicole Leidman) és pótanyja (Sarah Adler), illetve a zsörtölődő öregasszony (Zaharira Harifai) és szobalánya (Ma-nenita De Latorre) története. Ami természetesen összeér, mert ilyen a világ Tel-Avivban is, hogy minden mindennel összefügg. A rendezőpáros amellett, hogy a párbeszédeket igyekezett sok humorral fűszerezni (sikeresen), a tengert választotta szimbólumul (sablonosan), mint a folyton kavargó, kiszámíthatatlan, de cseppenként mégis egymásba fonódó élet megfelelőjét. Vagyis hát keveset bíznak a nézőikre, pedig nézhetnék annyira felnőtteknek őket, hogy alkalmasint önálló gondolkodásra képesek.

Kiadatás

A hét legösszeszedettebb filmje a Kiadatás című drámába ojtott politikai thriller, ami a modern időkben az Oscar-díjas Sziriána, korábban az Eltűntnek nyilvánítva nyomvonalán halad fontolva. Szerintünk éppen úgy el fog tűnni a forgalmazás feneketlen útvesztőjében, mint az egyébként igen kiváló Az utolsó jelentés tette volt. Itt egy amerikai egyiptomi felesége (Reese Witherspoon) küzd a tévedésből sittre vágott és kényszervallatott férje szabadságáért (és életéért), amiben egy zöldfülű ügynök (Jake Gyllenhaal) lesz a partnere, aki az első, herékbe vezetett áramütések kivitelezése helyett azt választja, felfedi a CIA szeptember 11-e utáni kétes módszereit. A maníros figuráknál és helyzeteknél (a kínvallatásoktól hangos alagsori folyosók és szobák) sokkal ijesztőbbek azok a percek, amikor a feleség az érzelemmentes bürokratagépezet ellen küzd. A már-már kafkai pillanatok (lásd: A per) során megremegett a kezünkben a pohár, és nyugtató gyanánt kénytelenek voltunk több tekercs Túró Rudiért kapni.