Mozikban az Este

A Sorstalanság után második – amerikai – rendezésében Koltai Lajos az amerikai írónő, Susan Minot könyvét dolgozza fel. Nagy erénye, hogy érzékenyen, sok érzelemmel teszi, ám ez egyben a film hátránya is. Ugyanis a filmben domináló természeti képek – az Este operatőre, Pados Gyula megint csak gyönyörűen fotografálta mind a külsőket (a Rhode Island-i helyszíneket), mind a belsőket –, a hullámzó tenger, a szélben ringó zöld fű s a többi igen tetszetősek, ám olykor a giccshatáron lavíroznak. Például a nyitó óceánparti képsorok kapcsán az összetettebb esztétikájú néző bizony megijedhet, hogy itt egy grandiózus kiállítású, kiváló sztárokat felvonultató, de mégiscsak egy Danielle Steel-bestseller-szerű átiratot fog kapni, ahol áradnak a könnyek, hasadnak a férfi- és női szívek, és szaladnak a kiskutyák meg a gyerekek. De nem.

Annak ellenére sem, hogy menetközben egyszer megtörik, szinte kínossá válik a drámai lendület, amikor a haldokló főhősnő (Vanessa Redgrave) álomállapotában egy világító pillangót kerget (a szimbólum túl egyértelmű és tolakodó – és ne tagadjuk: gagyi). Nem törik meg, mert a szigorúan filmre nyesett irodalmi matéria – köszönhetően Az órák Oscar-díjas forgatókönyvírójának, Michael Cunninghamnek – elég pontos és jól felépített.

A történetben az idős és haldokló Ann (Redgrave) felidézi barátnője, Lila (idősen: Meryl Streep, fiatalon: Mamie Gummer, aki Streepnek a való életben a leánya) ezerkilencszázötvenes évekbeli lagziját, ahol gyökeresen megváltozik az élete, találkozik nagy szerelmével (Patrick Wilson), és elveszíti a barátját (Hugh Dancy). A flashback-elemek és a jelen képei váltakoznak, előbbiek tavaszias fényekkel telítettek, mintegy sugározzák a remény lehetőségét a boldogságra. Az utóbbiakban az őszies, „elmúlás-fények és színek” dominálnak, nemcsak azért, mert Ann halni készül, hanem mert egyszerre vetődik fel benne, hogy helyesen élt-e, mármint egykor megfelelő döntést hozott-e, és vetődik fel a kisebbik lányában (Toni Collette), hogy mi a helyes, a boldog élet, történetesen ugyanis várandós. De bizonytalan.

A bizonytalanság Koltai színészeire egyáltalán nem jellemző, újabb bizonyítékát kaphatjuk, hogy miért olyan nagyszerű művész Meryl Streep vagy Glenn Close, merthogy szinte egyetlen jelenet elég nekik arra, hogy a helyes mederbe tereljék az alkalmasint eláradásra készülődő filmet. Streep és Close mellett sem a többi kolleginának (Danes, Collette, Natasha Richardson, Gummer, Eileen Atkins), sem a kollégáknak (Wilson, Dancy) sincs miért szégyenkezniük. Számunkra különösen emlékezetes maradt, amikor az öreg Ann idősebbik lánygyermeke mintegy búcsúzkodik a haldokló anyjától, mivel a figurákat a való életben is anya-lánya kapcsolatban élő Redgrave és Richardson alakítja.

A film egyébként – hiába hárítja el magától a rendező – elsősorban a hölgynézőket fogja meg. Egyrészt, mert egész egyszerűen rájuk épül a történet, az ő szemszögükből látjuk a drámákat, másrészt, mert a férfikarakterek túlságosan elnagyoltak, és gyakorta nőiesen idealizáltak (mind a két, múltbeli férfi „főalak”, Buddy és Harris, valamint a „jelen másodhegedűse”, Luc).
Mindemellett a színészek fegyelmezett játéka megteszi a hatását: a kétórás (romantikus) dráma ugyan nem hat elementárisan, de az általa felvetett kérdések elgondolkodtatóak.