Az E=mc2 képlet (ahol c a fénysebességet, E az energiát, m pedig a tömeget jelenti) a huszadik század fizikájának, sőt talán az egész századnak a szimbóluma lehetne, ehhez fogható talán csak a Heisenberg-féle határozatlansági reláció. Ez utóbbi a kvantummechanika egyik alapvetése, és az elemi részecskék kettősségére, egyszerre fennálló hullám-, illetve részecskeszerű jellegére utal.
E két képletet nem véletlenül említjük egy helyen: Einstein egyenlete megmutatta a tömeg és az energia ekvivalenciáját, vagyis azt, hogy minden energiához tömeg, és minden tömeghez energia tartozik. Ez lett később az atombomba és a békésebb célú atomerőművek működési elve. Heisenberg pedig megnyitotta az utat az elemi részecskék kutatása előtt, és a kvantummechanika révén új pályára állította a modern fizikát.
Hiba a számításban
Einstein a relativitáselmélet kidolgozása közben jött rá az E=mc2 egyenletre. Állítólag matematikailag rosszul vezette le a képletet, erről Simonyi Károly írt A fizika kultúrtörténete című művében. Utóbb egy Ives nevű matematikus adta meg a korrekt bizonyítását a képletnek.
A német származású fizikus 1905-ben publikálta az E=mc2-ről szóló tanulmányát, negyedikként abban a sorozatban, amely tudományos eredményeit mutatta be abban az évben. Az ekkor közzétett tanulmányai alapvetően változtatták meg a fizikáról alkotott hagyományos felfogást.
Az atombomba és az atomreaktor működési elve
Közel fél évszázad telik el, míg az atommag energiájának egy részét a fenti formulának megfelelően atombombában, hidrogénbombában alkalmazzák, valamint erőművekben villamosenergia-fejlesztésre felhasználják. Maga Einstein is felismerte, hogy a radioaktivitás, amelyet akkortájt fedeztek fel, valójában azt jelenti, hogy a radioaktív elemek tömegcsökkenése energiaveszteséggel magyarázható. Az atombomba és a békés célú atomreaktorok működési elve pedig éppen az, hogy a maghasadáskor keletkező újabb atommagok összességében kisebb tömegűek, mint az eredeti, széthasított atommag, s az így „eltűnő” tömeg energiává alakul át.
Einstein jelentőségét a konkrét eredményeken túl az is növeli, hogy a XX. század első évtizedeiben a tudományos élet erjesztője, katalizátora volt. Sem a relativitáselmélet, sem a kvantumelmélet terén nem volt egyetlen jelentős eredmény, amelyben valamilyen formában részt ne vett volna. A Nobel-díj indoklásában is ezt, az egész modern fizikára kiterjedő tevékenységét hangsúlyozták.
