Kritikus idők – öregedő társadalom

„Noha a magyar társadalom öregedése mintegy száz éve tartó folyamat, létezik egy kritikus határérték, amelyhez még ebben az évtizedben elérkezünk” – állítja Hablicsek László, a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének (NKI) igazgatóhelyettese. Más kérdés, hogy a nálunk fejlettebb országok már átlépték e küszöböt. A népesség öregedését magyarázó definíció szerint a társadalom korösszetétele az idősebb kor irányába tolódik el, megnő a várható élettartam, de a természetes szaporulat ezzel nem tart lépést. Az orvostudomány fejlődésének hála, nem csak a 60-70 évesek lesznek többen, de egyre nő majd a 80-90 évesek, sőt a 100 esztendőt elérők száma is.

Az elmúlt évtizedekben a lakosság javait megtermelő munkaképes réteg és az eltartottak aránya nem változott, de az utóbbi csoporton belül megtörtént az átrendeződés: az időskorúak aránya olyan mértékben emelkedett, ahogyan a fiatalkorúak aránya csökkent. Néhány év múlva viszont eljutunk arra a bizonyos kritikus pontra, amikor már az aktív korú, munkaképes korosztály népességen belüli arányának csökkenésével kell számolni. Tehát 2010-től kezdve már biztos, hogy egy folyamatosan fogyatkozó aktív népességnek kell eltartania az egyre több ellátásra szorulót, akik többségükben idősek lesznek – írja a Figyelő csütörtökön megjelenő legújabb száma.

Nyugodt nyugdíjasok Gyökeresen át kell alakítani a közeljövőben a nyugdíjrendszert, mert reform nélkül 2012-ig összeomolhat – jelentette ki a minap Békesi László volt pénzügyminiszter a Bokros-csomag tizedik évfordulóján rendezett konferencián. Kifejtette, hogy a munkanélküliség és a kiterjedt szürkegazdaság miatt kevés a befizetés. Emellett a társadalom öregedése megállíthatatlan, így évről évre egyre többen lesznek a nyugellátásra jogosultak. Értetlenül fogadta a kijelentést Augusztinovics Mária, az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpont tudományos tanácsadója, címzetes egyetemi tanár. Ő arra hívta fel a figyelmet, hogy az úgynevezett 1997-es reformtörvény értelmében 2013-tól a nyugdíj után is adót kell majd fizetni, ám arról még nem született kormányzati döntés, hogy ezt miképpen akarják végrehajtani. Ám önmagában ez semmiféle „katasztrófa-előrejelzést” nem indokol. „Gazdasági szakemberek időről időre azt jósolják, hogy előbb-utóbb finanszírozhatatlanná válik a nyugdíjrendszer, ám ennek időpontját 2012-re tenni végképp alaptalan” – állítja Réti János, az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság nyugdíjelemzési és statisztikai főosztályvezetője, aki még hosszabb távon sem látja tragikusnak a helyzetet. Az a probléma természetesen fennáll, hogy a nyugdíjrendszer ma sem teljesen önfinanszírozó, azaz nem kizárólag a járulékfizetésekből tartja fenn magát, ám az állam törvényben szabott kötelezettségét teljesíti, amikor pótolja a munkavállalók által a magánpénztárakba fizetett összeget, valamint az 1997-től csökkentett munkáltatói befizetést.

Sokáig tartotta magát az a hit, hogy az elöregedés megállítható, mert egy magasabb gyermekszám képes lesz ellensúlyozni a folyamatot. Ez azonban tévedésnek bizonyult. Családtámogatásra minden országban, Magyarországon pedig különösen szükség van, de tudni kell: kizárólag a gyermekvállalás révén nem lehet a demográfiai mutatókat egyensúlyban tartani. Más megoldásokra is szükség van.
Kényszerpályán

A magyar társadalom változó összetétele a XXI. században sok tekintetben kényszerpályára helyezi a gazdaságot. Az állam bevételeinek egyre nagyobb részét kell majd szociális és egészségügyi szolgáltatásokra fordítani. Augusztinovics Mária, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos tanácsadója, címzetes egyetemi tanár szerint a társadalmi öregedés egyelőre közvetlenül nem befolyásolja a nyugdíjrendszert. Ma hazánk a GDP 8 százalékát fordítja a nyugdíjak finanszírozására, ami jóval az európai normákon belül van.

A probléma inkább abból adódik, hogy a munkavállalók által fizetett járulék csökken: kevés a foglalkoztatottak száma, sokan kiesnek a járulékfizetők köréből, s a fizetők többségétől is a lehető legkisebb, a minimálbér alapján kivetett összeget vonják le. Így a nyugdíjrendszer finanszírozási alapja sokkal vékonyabb a kelleténél. A következő évtizedekben a központi költségvetésnek kell egyre nagyobb összegekkel kiegészítenie a nyugdíjkasszát. Ez a pénz nyilván máshonnan fog hiányozni: kevesebb jut például gazdaságfejlesztésre. Az egyre több idős korú ellátására pedig fel kell készíteni a szociális és egészségügyi ellátórendszert, új intézményekre, idősotthonokra, állandóan bővülő szolgáltatásokra lesz szükség a következő évtizedekben.

„Nincs még egy ország az Európai Unióban, ahol a népesség számához képest ennyi lenne a nyugdíjas, mint nálunk, s ahol ennyire alacsony lenne a foglalkoztatottak aránya” – sorolja hazánk negatív rekordjait Hablicsek László. Ez úgy alakult ki, hogy a rendszerváltás idején megszűnt 1,5 millió munkahely, és az aktív korú népesség egy része a nyugdíjrendszerbe menekült. Ma is sok a korkedvezményes és a rokkantnyugdíjas, és az egyéb címen ellátásra szoruló ember. A demográfus hozzáteszi: hosszabb távon az lehet a megoldás, ha egyre rugalmasabbá válik az átmenet az aktívból az inaktív korszakba, s az idősek előtt megnyílik az alternatív és részmunkaidős foglalkoztatás számos lehetősége. Ez lehet egyébként a kulcsa annak is, hogy az idősek egyre egészségesebben éljék meg a mind magasabb életkort.

A migráció sem csodaszer A migráció klasszikus formában szintén az öregedés ellen hat. Az elmúlt évtizedben Magyarország vonzereje érezhetően nőtt, különösen érzékelhető ez az Európai Unióhoz való csatlakozás nyomán. A demográfusok szerint a migráció sem képes azonban önmagában ellensúlyozni az elöregedést. A mai magyar társadalom teherbíró képességét egyébként is meghaladná, ha kétszer-háromszor több bevándorlót kellene fogadnia. Amíg a két nagy létszámú generáció – az ötvenes, illetve a hetvenes években születettek – még az aktív korosztályt erősítik, nem is lenne indokolt erősen ösztönző bevándorlási politikát folytatni. A nagyobb bevándorlás iránti igény először 2015-2020 körül jelentkezik majd.

A kiegyensúlyozott népességfejlődéshez több kedvező folyamatra van párhuzamosan szükség. Az újszülöttek számának növekedése mellett a várható élettartamnak is emelkednie kell, hiszen ebben még mindig jóval az európai átlag alatt vagyunk. Ezt egészíti ki a migráció kedvező hatása. Hablicsek László állítja: a három folyamat együtt eredményezheti azt, hogy ne az a negatív előrejelzés igazolódjon, amely a század közepére 20-30 százalékos népességzsugorodást sem tart kizártnak.

Csúszik a program

A politika mindenesetre lassabban reagál, mint ahogyan a demográfiai folyamatok előrehaladnak. A népességcsökkenés kezdete után két évtizeddel, 2001 júliusában alakult Népesedési Kormánybizottság a kedvezőtlen demográfiai tendenciák feltárására, értékelésére és a hatásos eszközök kimunkálására jött létre. Ennek elnöke a mindenkori kormányfő, tagjai miniszterek és a tudományos élet vezetői. Kormányhatározat döntött arról, hogy e grémium dolgozza ki a Nemzeti Népesedési Programot, az azonban – az eredeti tervektől eltérően – 2001 végéig nem állt össze. A kormány 2002 szeptemberében 2003 végére tűzte ki az új határidőt, és további hét jeles tudóssal egészítette ki a bizottságot. El is készült egy tervezet, amelyet aztán 2004 első felében civil és tudományos fórumokon társadalmi vitára bocsátottak.

Májusban összefoglalták a vita eredményét. A bizottságnak akkor az lett volna a dolga, hogy a programot véglegesítse és a kormány elé terjessze – ez azóta sem történt meg. Most úgy tervezik, hogy tavasszal végső formába öntik a népesedési programot és a hozzá kapcsolódó intézkedési tervet. Ha ez megvan, akkor kezdődhet a jogszabályalkotás. Ám a szakértők pesszimisták: a megszorító intézkedések időszakában nincs sok esély arra, hogy újabb társadalmi programokat finanszírozzon a költségvetés. Egyelőre néhány, a foglalkoztatás ösztönzésével kapcsolatos részterületre koncentrálnak. Mindenesetre a népesség öregedésével kapcsolatos kedvezőtlen hatások ellensúlyozása hosszú távú politikai gondolkodást igényel, mégpedig azonnal – immár nincs idő a további halogatásra.

A cikk teljes terjedelmében a Figyelő március 17-én megjelenő 11. számában olvasható.