Kétéves céges küldetésem kezdetén néhány hétig a Barackerdő utca 72-ben laktunk (Bosque de Duraznos) úgynevezett “aparthotel” szobában, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy reggeli helyett főzőfülke volt – csináld magad mexikói módra. Elvileg ruhát is mostak, az első alkalommal sikerült az egyik kék ingemből rózsaszín batikoltat csinálni, így a későbbiekben a szolgáltatást nem vettük igénybe.
A Bosques de las Lomas (Domberdő, Erdődomb vagy valami ilyesmi) Mexikóváros egyik elitnegyede, dimbes-dombos és teljességgel kiismerhetetlen az úthálózata. Rengeteg gyönyörű, egyedi ház van, a méretük 200 négyzetméternél kezdődik. Általános a kis telek – nagy ház felállás, magas szögesdróttal és villanypásztorral megspékelt kerítéssel körbevéve. 
Tekepálya vagy úszómedence
Nem volt azonban sok időnk, hogy belakjuk a Barackerdőt, hamarosan rezidenciát váltottunk és átköltöztünk a Versailles Palota utcába (Palacio de Versalles). Gondolom a nevek önmagukért beszélnek, túlságosan nem kell magyaráznom a különbséget. Az új kéró 2 szobás, az egyik 30, a másik 110 négyzetméter (szárítókötéllel mértük le). A mellékhelyiségekre nem pazarolnék értékes karaktereket, a kert viszont igazán jópofa. A kandalló is elég reprezentatív, nehéz szavakba önteni, hogy mekkora batár, fogalmazzunk úgy, hogy egy hízott disznót gond nélkül lehetne benne egyben megsütni. A nappali hasznosításán még nem gondolkoztunk behatóan, a szegényes bútorzat lehetővé tenné tekepálya, box ring, vagy akár kisebb úszómedence beépítését.
A minap megnéztük a Holnapután (vagy valami ilyesmi) c. filmet. Szokásos katasztrófafilm, aminek a végén a mamlaszarcú amerikai elnök szánalmas beszédet mond a TV-ben és a hősök megdicsőülnek. Ha másért nem is, azért a jelenetért mindenképp érdemes volt megnézni, amikor az USA lakossága Mexikóba próbál menekülni a jégkorszak elől. A forgatókönyv szerint a mexikóiak lezárják a határt és csak akkor nyitják ki, amikor az USA elnöke elengedi az összes államadósságukat. A mozi közönsége egy emberként őrjöngött… 
Spanyol nyelvlecke
Hadd írjak egy pár sort a spanyol nyelvről is, gyorsan lehet tanulni az elején, de aztán az igeragozásoknál igen hamar elmegy az ember életkedve. Kedvenc mondatom: Yo hablo solo un poco de espańol..[csak kicsit beszélek spanyolul] – ez általában elnéző mosolyt varázsol az emberek arcára és attól kezdve hülyének néznek, ami elég kényelmes pozíció. Egyébként laikusként is nagyon sok mindent meg lehet érteni, hiszen sok esetben az angol szöveg magyarul kiejtve, megspékelve egy a-val, vagy ilyesmivel: problem-problema, compromise-compromiso stb.
Lássunk egy példát, konkrétan egy magándetektív hirdetését: “Investigadores privados ABS detectivos: infidelidades, conductas, localizaciones, empresariales, fotografias, garantizamos resultados, absolutamente confidenciales”. Az étterem is egyszerű feladat: mondod a kaja nevét + por favor. A kajakiválasztás sem gond, mert mind jó: fajitas, burritos, mole poblano (csokis csirke), tacos stb. A végén azt kell mondani, hogy “la cuenta por favor” és akkor hozzák a számlát. Minden egyéb kérdést egy kurta “si” bemondásával lehet rövidre zárni. Szóval egyszerűnek tűnik – a hetvenvalahány alap igeragozással még nem foglalkoztam behatóan, nem jó a részletekben elmerülni. 
Frida nyomában
Coyoacán egy városrész, rendkívül hangulatos, sok étteremmel, piaccal és utcai élettel. Úgy összességében marha érdekes ezen a környéken sétálgatni, mert sokkal elevenebb az utca, rengeteg árus, piac, kiülős hely és performansz vonzza a tekintetet állandóan. Kéregető nagyon kevés van és általában is kevésszer macerálnak minket az utcán, ami egyébként elég általános Latin-Amerikában. Persze nyomornegyedekbe nem járunk és Mexikó lakosságának fele a létminimum alatt él…Coyoacán egyik nevezetessége a Frida Kahlo múzeum. Ez tulajdonképpen nem más, mint a festő házaspár eredeti háza, eredeti berendezéssel és persze egy csomó kiállított képpel. A férje Diego Rivera volt, aki a legkomolyabb középületek freskóit festette, nem kevés kommunista felhanggal övezve. 
Családi nyomásra pár napja kénytelen voltam fodrászhoz menni (igaz, ami igaz, kezdett Columbo-s lenni a séróm) és eddigi egyik legnagyobb élményemben volt részem. A helyszín egy nyolc-székes férfifodrász a “Plaza Lilas”-ban. Mivel nem tudok spanyolul és a figura megkérdezte, hogy milyen hajat akarok, az egyetlen valamirevaló ötletem az volt, hogy azt mondjam: “olyat, mint a tiéd”.
Innentől kezdve minden óraműszerűen ment. 30 másodperc alatt hajmosás, majd a szék befordítva az egyik sarokban elhelyezett TV felé. Zidane lő, a horvát kapus áll és bekapja az EB tuti legnagyobb potyagólját. Az olló közben csattog, mint az állat, borotva és újabb hajmosás zárja a mutatványt. Ezt talán nem könnyű elhinni, de egyetlen kóbor hajszál se ment az ingem alá – ezt eddig még egy fodrásznak sem sikerült elérnie. 90 peso leperkál, 15 perc alatt vége az egésznek. Pedig eddig hogy utáltam… 
Úgy tűnik, a fodrászok errefelé a végletek élményével ajándékozzák meg az ide látogatót, ugyanis, eddigi legmegrázóbb élményünk is többé-kevésbé e szakmabelihez kapcsolódik. Amin kiakadtunk, az a mozgó kutyafodrász. Mert az otthoni agyrém jégfutár még rendben van, hogy itt még a kukás is csilingel – megmagyarázható, de hogy a mozgó kutyafodrász-deluxe-kisteherautó léte mivel igazolható? Vagy inkább vegyünk egy kutyát? A hónap poénja: mi a Pomádé (Grease) c. musical címe spanyolul? – Vaselina.
Folyt. köv.
