Az 1956-os forradalom váratlan gyorsasággal állította a feje tetejére a főváros és az ország lakosságának mindennapi életét. Miközben órák alatt alakultak át a nyilvánosság korábban erősen kontrollált terei, a diktatórikus rend intézményeinek és szimbólumainak lebontása az események katalizátora lett
– mondja Tabajdi Gábor történész, aki Budapest a szabadság napjaiban – 1956 címmel írt könyvet.
Az állambiztonsági iratok kutatásával is foglalkozó történész itt részben az október 23-ai tüntetésre utalt, illetve az ezt követő „csillaghullásra”, amikor a gyárak és a középületek tetejéről, homlokzatáról egyszerűen leverték a kommunista hatalom szimbólumait, a vörös csillagokat. „De itt említhetjük a Magyar Rádió ostromát is, mint tényleges és szimbolikus térfoglalási kísérletet” – teszi hozzá a kutató.
A főváros infrastrukturális adottságai – például az Erzsébet híd hiánya vagy az olyan megkezdett építkezések, mint a metró vagy a villamosvonalak – meghatározták a tüntetések menetét és a fegyveres csoportok kialakulását, végső soron pedig a forradalom szereplőinek mozgásterét és a közhangulatot is
– folytatja Tabajdi.
Gócpontok a városban
Megemlítette: nem véletlen, hogy a Nagykörúton, a négyes-hatos villamos vonalán, a sugárutakon, illetve a nagy budai és pesti vasúti pályaudvarok környékén alakultak ki a legfőbb felkelőközpontok. Az átutazók, a vidékről a fővárosba érkezők egyaránt alkothatták ugyanis az első napok véletlenszerűen fegyvert fogó fegyveres harcosainak a bázisát, másrészt ezek voltak azok a stratégiai pontok, amelyek uralásával a város életét alapvetően befolyásolhatták a felkelők.
Így a Corvin köziek a Nagykörút és az Üllői út sarkánál, a jól védhető épületkomplexumban építették ki a hadállásukat. Budán a Széna téren, szintén a négyes-hatos vonalán, nem messze a Déli pályaudvartól volt a legerősebb az ellenállás. Ez sem véletlen: az 1950 óta készülő, de 1953–54 fordulójától kényszerszünetre ítélt, 1956-ban is „álló” metróépítkezés fúrótornya és munkásszállója a felkelők egyik legfontosabb harci objektuma volt a harcok idején.
De a Déli pályaudvar közelsége is számított: barikádnak vasúti kocsikat használtak – többek között – Szabó bácsiék. (A Széna tériek legendás parancsnoka a rendkívüli változatos pályafutást maga mögött tudó Szabó János volt, akit a forradalom után az elsők között végeztek ki.)
A hatos villamos másik budai végállomásán, a Móricz Zsigmond körtéren is komoly harcok bontakoztak ki. A pesti pályaudvarok közül pedig a leghevesebb ellenállás a Baross térnél, a Keletinél alakult ki. Ám nemcsak a harcosok fogtak fegyvert, hanem a közélet is hirtelen megélénkült a forradalom napjaiban.
