Helyezésüktől függetlenül csak azok vallhatják magukat bajnoknak, akik doppingszerek nélkül versenyeznek, a többiek legfeljebb győztesek lehetnek, állítja Jacques Rogge, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke. A szervezet a hatvanas években kezdte meg a teljesítményfokozó szerek elleni hadjáratát, amely a pesszimista vélemények szerint eleve kudarcra van ítélve. A sport modernkori történetében talán soha nem is volt olyan időszak, amikor azonosak voltak a versenyekre való felkészülés feltételei. Megy a kokszolás ezerrel.
A dopping élt, él, és élni fog (Fotó: MTI)
Már az ókori olimpiák atlétái is trükköztek. Módszereik ismeretében persze túlzás lenne azt állítani, hogy doppingvétséget követtek volna el, de ők is megpróbálkoztak ezzel-azzal. Korabeli feljegyzések szerint a görög sportolók különféle növényi kivonatok és gombafajták fogyasztásával igyekeztek javítani győzelmi esélyeiket, míg izomerejük növelése érdekében rengeteg fehérjét fogyasztottak.
Egy i.e. 6. században élt görög atlétának, a birkózás legyőzhetetlen bajnokaként ünnepelt krotóni Milónnak például saját borjútenyészete volt, és állítólag napi 10 kg borjúhúst volt képes megenni. Tudunk arról is, hogy egyes ókori sportolók különböző állatok vérét itták, mert abban bíztak, hogy azok ereje és fürgesége beléjük költözik. A felsorolt módszereket nyilván az olimpiai játékok szervezői is ismerték, akik a versenyek tisztasága érdekében már hetekkel a nyitóünnepséget megelőzően elkülönítették az atlétákat, hogy így biztosítsanak azonos körülményeket a felkészülésükhöz.
Vegyipari forradalom
A versenysporthoz hasonlóan a modernkori dopping története is a 19. század második felében kezdődött. A versenyzők akkoriban főként alkohollal, koffeinnel, sztrichninszármazékokkal és ópiummal tuningolták magukat. Ezek némelyike már kis adagban is súlyos szövődményeket okozhat, nem véletlen, hogy a doppingtörténelem első regisztrált halálesete is erre az időszakra tehető: az 1886-ban megrendezett Bordeaux-Párizs országúti kerékpárverseny győztese, a brit Arthur Linton sztrichnin-túladagolás következtében vesztette életét a célba érkezést követően (a sztrichnin egy növényi méreg, amely kis adagban vérkeringés-serkentő hatású).
Az orvostudomány rohamos fejlődésének köszönhetően pár évtizeddel később már olyan vegyületek álltak a sportolók rendelkezésére, amelyek a szív és vérkeringés, illetve a központi idegrendszer működésén keresztül fokozták a teljesítményt. A 20. század első felének klasszikus doppinganyagai között a központi idegrendszeri izgatószereket (pl. az amfetamint és származékait), a fájdalomcsillapítókat és nyugtatókat (pl. a kodeint) valamint a narkotikus kábítószereket (pl. a morfint) találhatjuk.
A teljesítményfokozó szerek használatának eszkalációja ekkoriban váltotta ki a sportszervezetek első válaszreakcióját. A Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség (IAAF) ugyanis 1928-ban rendeletben tiltotta meg tagjai számára a stimulánsok használatát, és bár példáját további sportszövetségek is követték, a pontos ellenőrző tesztek hiányában az intézkedés hatástalan maradt.
Buzogni kezdenek a hormonok
A doppingtörténelem következő nagy fejezetét az ötvenes évek nyitotta meg, hiszen ekkoriban terjedt az anabolikus szteroidok használata. Szintetikus anabolikus hormonokat először a harmincas évek közepén állítottak elő, de a II. világháború végéig csak néhány orvosi kutatócsoport volt birtokában az új tudásnak. Első ízben a koncentrációs táborok foglyainak gyógyító kezelésénél alkalmaztak ilyen készítményeket, mivel azt tapasztalták, hogy a szteroidok helyreállítják a sérült szöveteket.
Nem sokkal később egy amerikai orvos, aki egyébként amatőr súlyemelő volt, saját magán végzett vizsgálatokkal igazolta a szer izomtömeg- és izomerő-növelő hatását. Kísérleti eredményeit különböző magazinokban is közzétette, aminek hatására tömegek váltak a tömegnövelő vegyület használóivá. Kezdetben főleg a testépítők és a nehézatléták éltek az új lehetőséggel, de idővel más sportágak is fertőzötté váltak. Mi több, az 50-es években a szovjet olimpikonok már központi utasításra szedtek szintetikus hormonkészítményeket, a 70-es közepétől pedig a keletnémet sportolók részesültek államilag irányított tápolásban.
Az anabolikus szteroidok nagy biológiai aktivitással rendelkező vegyületek, amelyek igen káros mellékhatásokkal rendelkeznek (májkárosodás, cukorbetegség, érelmeszesedés, pszichológiai és idegrendszeri zavarok, férfiaknál impotencia és nemzőképtelenség). Valamennyi ilyen készítményre jellemző, hogy az alkalmazott mennyiségtől függően férfiasítanak, ami leginkább a női sportolóknál szembetűnő jelenség.
—-Az első haláleset az olimpián—-
Az 1960-as római olimpián rendezték meg először a kétüléses kerékpárok 100 km-es versenyét. A fojtogató hőségben lebonyolított futam alatt többen felborultak, köztük a dán Jörgen Jörgensen és a 23 éves Knud Jensen is, aki az orvosi kezelés ellenére nem sokkal később életét vesztette. A boncolás során megállapították, hogy a fiatal versenyző jelentős mennyiségű amfetamint vett be, amit szervezete a nagy hőségben már nem volt képes tolerálni.
A bringások most is a leggyanúsabbak (Fotó: EPA)
Mint később kiderült, ez a tragédia nem bizonyult elég elrettentőnek, és a 60-as évektől kezdve egyre több sportoló használt amfetaminszármazékokat. A klinikai kezeléseknél 1930 óta alkalmazott szer legfőbb vonzereje, hogy csökkenti a fizikai és szellemi fáradtságérzetet, ami késlelteti a teljesítmény romlását. Kezdetben a kerékpárosok, a labdarúgók, a futók és az úszók körében terjedt el, később étvágycsökkentő hatása miatt a súlycsoportos sportágakban is hasznát vették a mérlegelést megelőző fogyasztásnál. Mellékhatásai súlyosak lehetnek: nagyobb adag bevétele esetén szív és érrendszeri túlterhelés, valamint elmezavar is felléphet.
Szigorodó ellenőrzések
Knud Jensen halálesetét követően végre kezdett komolyabbá válni a doppingellenes küzdelem. Ennek első jeleként 1962-ben tartott moszkvai ülésén a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) lényegében háborút hirdetett a teljesítményfokozó szerek használata ellen, az ezt rögzítő határozat azonban sokáig csak elvi jelentőséggel bírt. Hatásosabb intézkedésnek bizonyult, hogy ezekben az években több sportszervezet, köztük a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség (UCI) és a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) is doppingellenőrzéseket vezetett be. Mindezek ellenére az 1967-es Tour de France alatt újabb tragédia történt: az angol Tom Simpson szintén amfetaminhasználat következtében vesztette életét.
A NOB – felismerve a veszély nagyságát – még ebben az évben orvosi bizottságot hozott létre, amelynek feladatául az olimpiai versenyeken történő doppingvizsgálatok koordinálását és felügyeletét adta. Ennek főpróbája az 1968-as mexikói olimpia volt, de az ellenőrzési nagyüzem csak négy évvel később indult be. Az 1972-es müncheni olimpián már közel 2000 vizeletvizsgálatot végeztek el, és 9 esetben találtak pozitív mintát (elsősorban központi idegrendszeri stimulánsokat mutattak ki). A NOB 1975-ben bocsátotta ki első tiltó doppinglistáját, amelyre az 1976-os montreali olimpia előtt már az anabolikus szteroidok is felkerültek. Ezek jelenlétét a szervezetben egyébként ekkorra már tesztekkel is ki lehetett mutatni.
Vérdopping
Az anabolikus szteroidok kimutatására kifejlesztett tesztek járatlan utakra kényszerítették a doppingolni vágyó sportolókat. A 70-es évek második felétől egy olyan vértranszfúziós módszer kezdett divatossá válni a versenyzők körében, melynek segítségével növelni lehet a vörösvértestek számát és az oxigént szállító hemoglobin koncentrációját. Az eljárás lényege, hogy amikor a delikvens a legjobb formájában van (mondjuk egy magaslati edzőtáborozás végén), vért vesznek tőle, mert annak vörösvértest- és hemoglobintartalma akkor a legmagasabb. A levett vért alacsony hőfokon tárolják, majd a verseny előtt visszamelegítve újra beadják, ami jelentős teljesítménynövekedést eredményez.
A vérdopping főleg a kiváló állóképességet követelő versenyszámokban terjedt el, mint például a futás vagy a kerékpározás. Előnye, hogy szinte lehetetlen kimutatni, hátránya viszont, hogy bonyolult és jelentős anyagi ráfordítást igényel, a fertőzésveszélyről nem is beszélve. A NOB 1986 óta tiltja, és bár az EPO megjelenése gyakorlatilag feleslegessé tette alkalmazását, gyaníthatóan még napjainkban is szép számmal akadnak vérdoppingoló sportolók.
A vérből veszi ki az oxigént
Az elmúlt két évtized egyik kedvelt doppingszere az eritropoietin, ismertebb nevén EPO. Ezt a vese által termelt fehérjetípusú hormont 1983-ban izolálták először, és 1985 óta használják a gyógyászatban, ugyanis a vérszegénységgel járó kóros folyamatoknál (így veseelégtelenség esetén) életmentő lehet. Az EPO a szervezet oxigénellátásának csökkenésekor, az úgynevezett hipoxiás állapotban termelődik. Hatására a csontvelő őssejtjei nagyobb számban állítják elő az oxigén szállításáért felelős vörösvértesteket.
A sportolók hamar felfigyeltek az új szer előnyös tulajdonságaira, hiszen segítségével gyorsabban és egyszerűbben lehetett teljesítménynövekedést elérni, mint a vérdoppinggal vagy egy magaslati edzőtáborozással, ráadásul mivel a szervezet saját maga is termeli, sokáig szinte lehetetlen volt tetten érni használóját. 1992-ben a Barcelonai Olimpia előtt került a tiltott szerek listájára, de egészen 2000-ig kellett várni egy olyan tesztre, amely megbízhatóan ki tudta szűrni a külső forrásból származó hormontöbbletet. Az EPO legfőbb mellékhatása az, hogy a vörösvértestszám mesterséges emelésével számottevő mértékben nő a trombózis, a hipertónia és a szívinfarktus kialakulásának veszélye.
—-Összeesküvés-elmélet a gyakorlatban—-
Regénybeillő módon derült fény az új évezred egy másik hatásos doppingszerére, a THG-ra. 2003-ban egy magát megnevezni nem kívánó atlétaedző egy fecskendőt küldött az Amerikai Doppingellenes Hivatalnak (USADA), amely egy korábban nem ismert és ezért az ellenőrzések során kimutathatatlan vegyületet tartalmazott. A fecskendőhöz mellékelt levelében azt állította, hogy több amerikai atléta ennek a szernek köszönheti kitűnő formáját, és egy komplett összeesküvést is felvázolt, amelyben a sportolókon kívül edzők, sportvezetők és gyógyszeripari szakemberek voltak érintettek.
Szinte már követhetetlen hány fajta dopping létezik (Fotó: MTI)
Miután a vizsgálatok igazolták állítását, az USADA több amerikai sportoló eltiltását kezdeményezte, köztük Tim Montgomeryét, a 100 méteres síkfutás akkori világcsúcstartójáét, akinek a karrierje ezzel véget is ért. Montgomery egyébként nem bízta a véletlenre: mint kiderült, THG-n kívül EPO-t, növekedési hormont, inzulint és más drogokat is szedett egyszerre. A szerkezetében az anabolikus szteroidokhoz hasonlító THG (tetrahidrogesztrinon) mesterséges vegyület, melynek segítségével rövid időn belül jelentős izomgyarapodás érhető el. Annak ellenére, hogy csak egy hétig mutatható ki a szervezetben, hatása viszonylag sokáig segíti a sportolót a felkészülésben.
Megtalálták a vitaminjukat
2000-ben Sydneyben sokan tekintettek gyanakvóan a 17 éves ausztrál úszófenomén, Ian Thorpe 52-es lábfejére, míg mások a holland Inge de Bruijn férfias állkapcsára lettek figyelmesek. A hosszú, elnyúlt végtagok, a megerősödött állkapocs és a deformálódott arc ugyanis az elmúlt évek egyik divatos doppingszerének, a növekedési hormon (HGH) szedésének velejárói. Az anabolikus hormonok családjába tartozó HGH-t az agyalapi mirigy termeli. Fokozza a fehérjék termelődését az izomban, a májban, a csontban és a porcszövetben, hat a hossznövekedésre, és segíti a zsírok kioldódását a zsírsejtekből.
Mivel az inzulinnal ellentétes hatást fejt ki, adagolása könnyen cukorbetegséget okozhat. Ellenőrzését az EPO-hoz hasonlóan bonyolítja, hogy a mesterségesen bejuttatott hormont nehéz elkülöníteni a szervezet által termelt mennyiségtől. Ennek ellenére nemrégiben sikerült kidolgozni egy olyan vérvételen alapuló eljárást, amely képes kimutatni a külső forrásból származó HGH-t, és amelyet a pekingi olimpián is alkalmazni fognak.
A HGH-hoz hasonló hatást fejt ki a legújabb teljesítményfokozó szerek egyike, az IGF (inzulinszerű növekedési faktor), amely egy a máj által termelt anabolikus hatású hormon. „Népszerűségét” annak köszönheti, hogy jelenleg sem a vizeletből, sem a vérből nem lehet kimutatni, hiszen lényegében nem kerül be a szervezetbe, mivel egyenesen az izomzatba fecskendezik. Ahhoz, hogy izolálják, izommintára lenne szükség.
Tiszeker Ágnes, a Magyar Antidopping Csoport ügyvezető igazgatója a napokban úgy nyilatkozott, hogy az akkreditált laborokban ennek ellenére a közeljövőben képesek lesznek kimutatni az IGF használatát, és mivel a mintákat 8 évig meg kell őrizni, akár évek múlva is elvehetik a pekingi olimpián megszerzett érmeket. IGF használatával vádolták meg nemrégiben például Alain Bernard-t, a franciák világrekordokat döntő gyorsúszóját, aki rövid idő alatt 7-8 kiló izmot szedett fel, állkapcsa feltűnően megerősödött és fogai is megnőttek. Ellenfelei úgy kommentálták teljesítményét, hogy biztos megtalálta a megfelelő vitaminokat.
Tervezzünk sportolót
A genetika fejlődése és a teljes emberi géntérkép megismerése mára megteremtette annak a feltételeit, hogy a kutatók azonosítani tudják azokat a génszakaszokat, amelyek a fizikai teljesítményt meghatározó tényezőket programozzák. Az elmúlt években több olyan szekvenciát azonosítottak, amelyek befolyással vannak a vázizomzat méretére és az edzésre adott válaszreakciókra. Amerikai kutatók ezenkívül azt is megállapították, hogy a nagy állóképességet igénylő sportágak egyik legfontosabb teljesítmény-összetevője, az aerobkapacitás (a szív és a keringési rendszer, valamint a tüdő és a légzőrendszer teljesítőképessége) fele genetikailag adott, és csak a másik feléért felelősek a külső tényezők, így az edzésprogram és a táplálkozás.
A génkezelés, vagyis a gének módosításának és bejuttatásának módszere nagy segítséget jelenthet a különböző sérülések és betegségek gyógyításában, ugyanakkor lehetőséget biztosít a sportolók teljesítményének fokozására, a genetikai szintű doppingra is. Az elmúlt években ígéretes állatkísérleteket folytattak az EPO-termelésért felelős gén vagy a növekedési faktorok közül az IGF-1 gén módosítására, illetve bejuttatására. Gyanítható, hogy embereken is elvégeztek már sikeres beavatkozásokat.
A gének bejuttatását nehéz ellenőrizni, és félő hogy a közeljövőben sokan visszaélnek majd az új technológia adta lehetőségekkel. Az eljárás alkalmazásának kockázata is van, hiszen jelenleg nem ismerjük sem a folyamat leállítási mechanizmusát, sem más egyéb negatív hatásait. A beavatkozás elvégzése után könnyen megeshet, hogy a pillanatnyi optimális hatás később, esetleg évek múlva a visszájára fordulhat (a sportoló bizonyos izomcsoportjai túlfejlődnek, míg mások elsatnyulnak).
Sokak vélik úgy, hogy a pekingi játékokon már géndoppingolt versenyzőkkel is találkozhatunk majd, az optimistább becslések szerint ez csak 2012-re tehető. Az sem kizárt, hogy már Athénben, sőt Sydneyben is versenyeztek génkezelt sportolók. Ezt a gyanút erősíti, hogy az ottani ellenőrzéseken levett vérminták némelyikében géntechnikai eljárásokra utaló nyomokat találtak a szakemberek: olyan módosított vérsejtekre bukkantak, amelyekről nem tudták megállapítani, hogy mi okozta az elváltozásukat.
