Illúziókban nem volt hiány. 1995 nyarán, a Bokros-csomagot követő hónapokban a költségvetési pénzből létrehozott Kölcsönös Segélyegyleteket Támogató Alapítvány elnöke e pénztártípusokról szólva kijelentette: “ezzel a megoldással a kormány szociális megszorító intézkedéseinek egy része kivédhető lesz”, mert “az önkéntes biztosítópénztárak kiválóan alkalmasak lehetnek arra, hogy bizonyos szociális feladatokat átvállaljanak az önkormányzatoktól, ráadásul ez a szervezeti rendszer sokkal hatékonyabban képes a különféle önkormányzati és lakossági forrásokat megszervezni és felhasználni”. A Pénztárfelügyelet (PF) korábbi elnöke szerint a “munkanélküliek, a betegség miatt keresőképtelenek, a megváltozott munkaképesség, a szülés vagy éppen a beteg gyermek ápolása miatt szorult helyzetbe kerülők segélyezése, a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök térítése, a gyermekneveléssel összefüggő terhek átvállalása, elhalálozás esetén a hátramaradottak támogatása mindinkább erre a nonprofit alapon működő szférára hárul”. Mindezt az teszi lehetővé, hogy a törvény “módot ad rá, hogy csoportszinten komplexen kezelje például a munkanélküliség, a szociális ellátórendszer és az egészségügy problémáját is”.
A sikertelenség azonban már ekkor szembeötlő volt, és magyarázatért kiáltott. “Sokan még csak nagyon felületesen ismerik a pénztártörvényt, és nem tudják, hogy milyen feltáratlan lehetőséget tartalmaz – nyilatkozta a PF elnöke -, ezért szemléletváltásra és hatékony propagandára van szükség: az egészségpénztárak szervezését indukálni kell.” Az alapítvány elnöke viszont az okot abban a méltánytalanságban vélte megtalálni, mellyel az egészség- és önsegélyző pénztárakat háttérbe szorították. Arra nem kapunk magyarázatot, hogy kik, és hogy ez miben nyilvánult meg.
A pénztárak létrehozásának célja, a társadalombiztosítás reformjának szerves részeként, az öngondoskodás és a szolidaritás intézményi keretének megteremtése volt – legalábbis a pénztártörvény preambuluma szerint. Ennek megfelelően a pénztár szolgáltatásának kizárólag olyan jogcíme lehet, melyet jogszabály társadalombiztosítási ellátásnak minősít (a pénztártörvény idesorolja a munkanélküli- és a szociális ellátásokat, de a jogszabály által nem értelmezhető “egészség védelmét szolgáló programokat” is).
A pénztár intézményének legfontosabb jellemzői kívül esnek az intézményi modellen; ezek: a társadalombiztosítással való kapcsolat normatív deklarálása és a biztosításszakmai eszköz alkalmazásának tilalma. A pénztár és az évszázados múltra visszatekintő biztosítóegyesület között ugyanis az intézményi modell tekintetében nincs különbség: mindkettő önkéntes, önszerveződő, nonprofit intézmény, s a tulajdonosi jogok, a kötelmi elemek, a felelősségi és szervezeti rendszerek azonosak.
A biztosításszakmai eszköztár alkalmazása helyett a szolidaritási elv érvényes: a pénztár nem utasíthatja el a belépni kívánót, ha az alapszabályban meghatározott tagsági körhöz tartozik; a tagdíj független az egyéni kockázat mértékétől (csak fix összegű vagy jövedelemarányos lehet); az önsegélyző pénztár szolgáltatásai kizárólag fix összegűek vagy jövedelemarányosak lehetnek (a nyugdíjpénztár és a csak természetbeni ellátást nyújtó egészségpénztár esetén – sajátosságukból adódóan – ez nem értelmezhető). Tehát a biztosítópénztárnak nevezett intézmény “társadalombiztosíthat”, de nem biztosíthat, mert nem kezelhet kockázatot (pontosabban egyetlen kockázatkezelési eszközt alkalmazhat: a várakozási időt).
A társadalombiztosítás, amely törvény előírta kötelező tagságon alapuló kényszer-kockázatközösség, valójában ál- vagy imitált biztosítás, ahol a szolidaritási elemek jóval erősebbek a biztosítási elemeknél. Ahol szolidaritás van, ott nagy pontossággal valószínűsíthető, hogy kik lesznek a vesztesek és a nyertesek; ahol viszont biztosítás van, ott nem. Vagyis a pénztár tagsága az egyes szolgáltatások mentén önszelektálódna, aminek nyilvánvalósága miatt nem lehet tagokat toborozni. Az önszelekciót csak kvázi kockázatkezelést jelentő szolgáltatások meghatározásával lehet elkerülni (lásd keretes írásunkat), ami ugyan működőképessé teszi a dolgot, csak így éppen nem beszélhetünk tényleges biztosításról.
Ez év elején a kormány, többek között az egészség- és önsegélyző pénztárak életképtelenségét tapasztalva, kivételes és sürgős eljárást kérve törvényjavaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek a pénztártörvény módosítására. Az “akadályelhárítónak” nevezett törvényjavaslat elfogadása után lehetővé vált, hogy az egészségpénztárak tulajdonába egészségügyi intézmény kerülhessen, illetve az egészségpénztárak egészségügyi célú önsegélyző feladatot is elláthassanak.
A legfontosabb javaslat azonban egy első pillantásra egyszerű számviteli-elszámolási eljárásnak tűnő megoldás bevezetése volt, amely a pénztár közgyűlésének döntése alapján lehetővé tette volna, hogy ezen típusú pénztárak az egyes pénztártagoknak járó szolgáltatásaik akár 100 százalékát is ugyanezen pénztártagok egyéni számlájának megterhelésével nyújtsák. Az indoklás szerint ez az eddig csak a nyugdíjpénztárak számára adott lehetőség kiterjesztése a másik két pénztártípusra. Ez az indoklás azonban nem veszi figyelembe az egyes pénztártípusok eltérő sajátosságait: azt, hogy a nyugdíjpénztárral kapcsolatban csak akkor beszélhetünk biztosításról, ha szolgáltatása biztosítói (általában élethossziglan szóló) járadék; ha azonban a szolgáltatás egyösszegű kifizetés vagy úgynevezett banki járadék, akkor a nyugdíjpénztárnak nincs köze a biztosításhoz.
Amit a módosítás a “jogkiterjesztés” szemérmes indokával ténylegesen javasolt, az az életképtelennek bizonyult egészség- és önsegélyző pénztári konstrukció gyökeres átalakítása: (társadalom)biztosítási jellegének felszámolása, a biztosítópénztár intézményének “biztosítótlanítása”, a szolidaritás szép és hangzatos elvének alkalmazásával működésképtelenségre kárhoztatott pénztártípusok előtakarékossági intézménnyé alakítása. Ahhoz ugyanis kétség sem férhet, hogy a pénztári közgyűlések az egyéni számlás megoldás minél szélesebb kiterjesztése mellett döntenek, s szolidaritáson alapuló szolgáltatást legfeljebb annyiban alkalmaznak, amennyiben a kockázatkezelést – eszközeinek alkalmazása nélkül is – a szolidaritási elven alapuló megoldás viszonylag jól modellezi (például kellően hosszú várakozási idő után elhunyt, aktív korban lévő pénztártag családjának támogatása).
Az Országgyűlés azonban nem a kormány, hanem ellenzéki képviselők javaslatát fogadta el, amely szerint a pénztártag egyéni számlájának egészségpénztár esetén legfeljebb 60, önsegélyző pénztár esetén legfeljebb 50 százaléka szolgálhat előtakarékossági célokat, a fennmaradó részt továbbra is szolidaritási alapon járó szolgáltatásokra kell fordítani. A szolidaritás elv hatókörének 40, illetve 50 százalékra korlátozása miatt e pénztártípusok működőképessége csak részleges lehet, s a pénztáraknak továbbra is kvázi kockázatkezelő, illetve a szolidaritási elv alkalmazása mellett a kockázatkezelést jól modellező szolgáltatásokat kell kiötleniük.
Látjuk tehát: az egészségpénztár alkalmatlan arra, hogy az egészségügyi reformelképzelésekben fontos és hangsúlyos szerepet kapó kiegészítő biztosításokat nyújtani képes intézmény legyen. A PM, a sikertelenség konzekvenciáit levonva, öntudatlanul megkezdte az egészségbiztosító pénztár egészség-takarékpénztárrá alakítását. Igaz, ez egyelőre a pénztárlobby a szép elvekhez az élet- és működőképesség rovására is ragaszkodó fundamentalista szárnyának ellenállása miatt csak részben sikerült.
Márpedig az egészségpénztár csak egészség-takarékpénztárként válhat a reformált egészségügyi rendszer szükséges és fontos intézményévé. Végképp le kell számolni azzal az illúzióval, amely az egészségpénztárak elé azt a célt tűzné ki, hogy elismert (a tb egészségügyi ellátásainak teljességét nyújtó) pénztárakká válva képesek legyenek az Országos Egészségbiztosítási Pénztár alulról történő feldarabolására. Ez az 1980-90-es évek fordulóján megfogalmazott és máig gyakran felmelegített ötlet nemcsak azért tévút, mert az egészségpénztárak fejlődésképtelenek, hanem azért is, mert az egészségügyi rendszer megújítását másfelé kell keresni. Elég, ha csak a francia egészségbiztosítás válságára gondolunk: ott a kötelező társadalombiztosítás a sok közül egy – általában szakmai alapon szervezett – egészségpénztárhoz tartozást jelent, a válságjelek azonban így is sűrűsödnek.
Az egészség-takarékpénztár az állam, a polgárok és az egészségügy számára egyaránt előnyös lehet. A polgárok, adókedvezménnyel ösztönzötten, saját egyéni számlájukra takarékoskodhatnak, s szükség esetén még a nagyobb egészségügyi célú kiadás sem okoz problémát a családi költségvetésben. Amennyiben a lakossági hozzájárulást (co-payment) bevezetik, ez az előtakarékosság még inkább felértékelődik. Ez az előtakarékossági forma csökkenti annak valószínűségét, hogy az ellátórendszer szükséges igénybevételétől annak költségei a polgárokat még szorult helyzetükben is visszarettentsék, mert a fedezet e megtakarítás formájában – más célra fel nem használhatóan – rendelkezésükre állna.
Persze nem szabad eltúlozni a kedvező hatásokat: az egészségpénztár csak azoknak segít, akik önmaguk vagy munkáltatójuk támogatásával képesek e megtakarításra, vagyis a középosztály alsó és középső rétegének stabilizálását szolgálhatná. De ez is több millió embert jelent. A megoldás egyszersmind az egészségügyi feketegazdaság és a paraszolvencia felszámolásában is nagy lépés lenne, mert a számla ellenében nyújtott szolgáltatások a nyílt, átlátható és követhető piaci viszonyok kialakulását segítenék.
Az azonban erősen kérdéses, hogy az egészség-takarékpénztár csak a pénztártörvényben szereplő működési rendben működhet-e. Az önszerveződő és önkormányzó pénztárt inkább csak az egyik lehetséges megoldásnak kell tekinteni.
Amennyiben az egészségpénztárak speciális előtakarékossági intézménnyé válnak, nem sokáig halasztható a válasz arra a kérdésre sem, hogy ki fogja nyújtani a kiegészítő biztosításokat. Szakmai szempontból a válasz egyértelmű: a biztosítás évszázados tradíciókra visszatekintő intézményei, a magyar jogban biztosítóintézetnek nevezett biztosító részvénytársaság, egyesület vagy szövetkezet. A kormánynak arra a kérdésre kell feleletet adnia, hogy kívánja-e támogatni a kiegészítő egészségügyi biztosítások elterjedését, s ha igen, miképpen. Az egészségpénztárakhoz fűzött illúziónak vége.
(A szerző biztosítási szakértő)
