A hazai mezőgépipar agóniájának kialakulásában nagy részük volt a nyolcvanas évek végi politikai változásoknak. A hosszú távú exportegyezmények felbontásával párhuzamosan a belső vásárlás is rohamosan csökkent. A régi szerkezet, a mintegy negyvenezer embernek munkát adó mezőgazdasági gépgyártás egyik percről a másikra összeomlott.
A tulajdonos állam igyekezett gyorsan megszabadulni a ráfizetéses mezőgépvállalatoktól. Először közel húsz társaságot hozott létre, de az osztódás nem állt meg: hamarosan csaknem félszáz hasonló profilú társaság jött lére. Legtöbbjük járműipari beszállítóként próbált szerencsét.
Pedig 1989-ben adva volt a történelmi lehetőség, hogy korszerű, összeszerelő jellegű magyar mezőgépipart hozzunk létre. – Ezt vallja Sziráki András, a Magyar Mezőgépgyártók Szövetségének elnöke, az egyetlen talpon maradt régi nagy: a Szolnoki Mezőgép Rt. vezérigazgatója. Az esélyt azonban – olykor egyéni presztízsérdekek miatt, máskor megfelelő szervezés, ösztönzés hiányában – elszalasztották.
Maradt a politika által szorgalmazott korábbi rendszer: a gyártó a legkisebb csavartól a legnagyobb részegységig maga készíti el és szereli össze saját fejlesztésű, középszerű termékét. Az öröklött, nem hatékony termelési szerkezet azonban csak az egyik baj; azt sem igen tudja, mekkora gépet gyártson, milyen sorozatban. Nehezen is találhatná ki, mert – a hatékonyság követelményével és az európai folyamatokkal ellentétesen – nálunk az elmúlt néhány évben nem koncentrálódott, hanem éppen aprózódott a földtulajdon.
Sziráki szerint nincs tehát mihez alkalmazkodnia a mezőgépiparnak. Ez az átmeneti állapot nem tarthat örökké, ám egyelőre nem tudni, milyen fejlődési irányt, mintát, méretet választ a hazai agrárgazdaság.
Az elnök szerint a kereskedelem túlzott liberalizálása is sokat árt a magyar mezőgépgyártásnak, mert emiatt az elfogadhatónál jóval nagyobb kockázatot kell vállalniuk a magyar gyártóknak. Például a mezőgazdasági géprendszerekben meghatározó erőgép- és kombájnpiacon (ezekhez egyébként már csak munkaeszközöket gyárt a hazai ipar) teljes a káosz. Száznál is több traktortípust és több mint húsz gyártó kombájnjait hozzák forgalomba az országban. Sokat hazai minőségi bizonyítvány és megfelelő garancia nélkül. Még nagyobb a baj a használtgéppiacon, ahol több évtizedes, bizonytalan származású, ismeretlen teljesítményű, tulajdonságú gépeket adnak el. Ezek legtöbbje nem felel meg a magyar műszaki, balesetvédelmi, környezetvédelmi előírásoknak. A sokféleség miatt nagyon nagy alkatrészkészlete kell fenntartani, s az öreg gépek importalkatrészei indokolatlan valutakiáramlást okoznak. Ezért az elnök úgy véli, a külföldön bevált módszer szerint Magyarországon is néhány traktorosztályban kellene a forgalmazható gépek körét elfogadtatni.
A mezőgépes szövetség több fejlesztési programot készített az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságnak. Általában a gyártmányok szakmai színvonalának javítására, a szakosodásra, a hozzáadott érték növelésére, a középszerű gyártmányszerkezetből és minőségből való kiemelkedésre. E minőségi fejlesztés nélkül az elnök szerint nem emelhetik áraikat, nem lehetnek versenyképesek. Mindehhez azonban hiányzik a fejlesztőbázis.
A mezőgépipar életben tartásának ma az egyetlen módja a háttéripari, beszállítói tevékenység. A minőségi előrelépéshez, az árbevétel növeléséhez az autóipari beszállítás, például a párhuzamos részegységek, kötőelemek gyártása is lehetőséget adhat. Ám felcsillan a remény: a tiszta mezőgép profil ismét jó üzletté válhat. Az elnök információi alapján például egyes élelmiszer-feldolgozó, borászati berendezésekre van kereslet. A jövőben pedig a mezőgazdaság konszolidálásával erőre kaphat a szakma. Igaz, ebben az iparvédelemnek is lesz dolga. Az elnök úgy véli, az ország nem mondhat le arról, hogy e stratégiai iparág legalább felét nemzeti tulajdonban tartsa.
