Heinczinger Róbert (a BKE-n szerzett diplomát, 1991-92-ben a magyar AIESEC elnökhelyettese, szakmai gyakorlaton Koppenhágában dolgozott): – Bár számos példa van rá, hogy volt AIESEC-esek sikeres magyarországi magánvállalkozásokhoz csatlakoztak vagy épp maguk alapítottak és tettek sikeressé ilyeneket, azt hiszem, egy nemzetközi tanácsadó cég is természetes választás lehetett sokunk számára.
Széni Zoltán (a PSzF-en, majd a BKE-n szerzett diplomát, 1990-91-ben a magyar AIESEC elnöke, szakmai gyakorlaton Helsinkiben, Finnország legnagyobb kereskedelmi bankjában dolgozott. Ma cége humánpolitikai vezetője): – Az egyik legfontosabb dolog, amit az AIESEC-ben megismertünk és megszerettünk, az a nemzetköziség volt. Kezdetben még az is óriási dolognak számított, hogy valaki magyar útlevéllel eljuthatott Nyugat-Európába, netán Amerikába vagy Ázsiába. Én mégis sokkal fontosabbnak tartom, hogy megtanultuk: az ember minden nehézség nélkül kapcsolódjon be egy olyan nemzetközi szervezet munkájába, ahol öt kontinens országainak képviselői vannak jelen. Tárgyalásokat folytasson, munkacsoportokban dolgozzon, vagy akár ilyeneket vezessen, törvényeket alkosson – mindezt persze idegen nyelven. Mai munkánkban ennek rendkívül nagy hasznát veszem.
Szabó Dénes (a pécsi JPT közgazdaság-tudományi karán szerzett diplomát, 1989-91-ben a magyar AIESEC elnökhelyettese, szakmai gyakorlaton Zürichben, a Union Bank of Switzerlandnél dolgozott. Ma adószakértőként dolgozik.): – A mindennapi kommunikáción túl, azt hiszen, sokan mondhatjuk el, hogy ha az ember a saját szakterületén szeretne lépést tartani a világgal – tehát Magyarországon is nemzetközi színvonalú munkát szeretne végezni -, az idegen nyelvek ismerete perdöntő. A szakirodalom döntő része, vagy például a szakirányú tanfolyamok, szemináriumok ugyanis leginkább angol nyelven hozzáférhetők.
H. R.: A közös nyelv ismerete mellett, melyet az AIESEC-ben az angol jelentett, én fontosnak tartom azt is, hogy a különböző országok, kultúrák képviselői néha egészen más szemlélettel, gondolkodásmóddal, egészen eltérően közelítik meg ugyanazt a problémát. Nyitottság, rugalmasság, empátia nélkül senki nem boldogulhatott. Meg kellett tanulnunk úgy érvelni, hogy álláspontunk mindenki számára érthető és elfogadható legyen.
SZ. Z.: Ha már az érvelés és meggyőzés fontosságánál tartunk, azt hiszem, ez igaz a magyar AIESEC működésére is, hiszen a már-már a végletekig demokratikus szervezetben hatalmi szóval soha nem lehetett célt érni. Csak abból, hogy valamit a szervezet valamely tisztségviselője, mondjuk az elnöke mondott, nem következett az, hogy ezt a szervezet minden tagja automatikusan végre is hajtja, amennyiben nem szóltak mellette ésszerű érvek és nem sikerült megszerezni hozzá a többség támogatását. Nincs ez egyébként másképpen a mai munkánkban sem, hiszen egy nemzetközi tanácsadó cégnél akár az ügyfeleinkkel, akár a saját kollégáinkkal való együttműködésben csakis a szakmailag is megalapozott vélemény, az ésszerű érvek állják meg a helyüket.
SZ. D.: Néha furcsa érzés, hogy manapság olyan nemzetközi konferenciákon vagy értekezleteken, ahol más országbeli kollégákkal találkozunk, az esetek többségében nálunk idősebb munkatársak töltik be ugyanezeket a funkciókat. Látni kell azonban, hogy Magyarországon egy különleges helyzet volt, hiszen annak idején talán a mi generációnk volt az első, amely számára már természetes volt, hogy több nyelven beszél, hogy a számítógépet napi szinten, minden nehézség nélkül használja, vagy hogy pont az AIESEC Szakmai Gyakorlatcsere Programjának köszönhetően már az egyetemi évek alatt vagy közvetlenül utána külföldi munkatapasztalatokat szerzett. Szerencsére ez ma már egyre gyakoribb.
SZ. Z.: Ráadásul több szakterület éppen ebben az időszakban alakult ki vagy éledt újjá és kapott más értelmet Magyarországon. Idesorolnám mind az adótanácsadást, mind a korábbi személyzeti munkát felváltó modern emberierőforrás-gazdálkodást. Nekem az AIESEC leginkább egy szemléletet vagy gondolkodásmódot jelent. Megtanultunk felelősséget vállalni a saját munkánkért. Rájöttünk, hogy nem elegendő valamit “elég jól” megcsinálni, hanem mindig a legjobban kell. Más szóval magasra tettük a mércét, elsősorban önmagunk számára. Kialakult bennünk, hogy ha nehéz helyzetbe kerülünk vagy nehéz problémával találkozunk, akkor arra koncentráljunk, hogyan lehet azt megoldani – ne pedig azt elemezzük, hogy mennyire reménytelen a helyzet. Egy feladatnak akkor volt vége, amikor a ránk bízott munkát sikerrel befejeztük – így persze az is előfordult, hogy az irodában aludtunk. Mindig arra vágytam, hogy az AIESEC után is olyan érdekes és mozgalmas munkám legyen, ahol soha nem fordulhat elő, hogy az órámra pillantok megnézni, vajon mennyi van még hátra a munkaidőből… Hát, az irodában még nem aludtam, de az órámra se kellett még pillantanom.
H. R.: Megtanultunk csoportban, másokkal együtt dolgozni. Ráadásul mindezt egy olyan közegben, ahol a pénz még nem játszott szerepet, így azzal nem is lehetett motiválni. Egészen mást jelentett tehát vezetőnek lenni, olyan emberekkel dolgozni, akik amit tettek, önkéntes alapon, lelkesedésből tették. Meg kellett nyerni őket. Fiatal AIESEC-esként szakmai szempontból egy-egy érdekes, kreatív feladat, a felelősségteljes munka, a tanulás és tapasztalatszerzés lehetősége, emberi oldalról pedig a közvetlen, vidám hangulat, a sok érdekes és értékes ember és a fantasztikus közösség vonzott bennünket. Később, vezetőként, már egy ilyen lehetőségeket nyújtó szervezet irányítása, alakítása volt a feladat. Ha belegondolok, a pénztől eltekintve – ami azért nem elhanyagolható különbséget jelent – nagyon hasonló dolgokat keresünk ma is egy munkahelyen. Így a vállalati környezetben is jól hasznosíthatóak ezek a vezetői képességek és a megszerzett tapasztalatok.
SZ. Z.: A megszerzett értékes tudáson, a gyakorlati tapasztalatokon túl, azt hiszem, mindhárman egyetértünk azonban abban, hogy így, hosszú évek távlatából mégis a legtöbbet azok az ismeretségek, gyakran életre szóló barátságok jelentik, melyeket AIESEC-es éveink alatt kötöttünk.
