A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem vállalatgazdaságtan tanszéke a magyar gazdaság versenyképességét kutató, Versenyben a világgal című projektjében a versenyképességet befolyásoló tényezők között a vállalati kapcsolati hálók átalakulásának hatásait, sajátosságait is megvizsgálta.
A régi kapcsolatrendszerek felszámolása, átalakítása részben tudatos gazdaságpolitikai megfontolás következménye volt. Olyan intézkedésekről van itt szó, amelyek az állami vállalatok felső vezetésében szerepet játszó régi menedzsment politikai ellehetetlenítése érdekében történtek. Ennek egyik módja pedig éppen a korábban kialakított vállalati (felsővezetői) kapcsolati rendszerek szétzilálása, a gazdálkodó egységek elszigetelése volt.
A kapcsolati rendszer szétesése közvetlen beavatkozások nélkül, részben spontán módon is végbement. A gazdasági liberalizáció, a verseny hirtelen felszabadítása sok cég működését lehetetlenítette el, az 1991-es hármas törvénycsomag pedig megteremtette a feltételeket a pénzügyileg megrendült cégek gyakorlati, jogi felszámolásához. Következésképpen a korábbi kapcsolati rendszerek szereplőinek jelentős része eltűnt a színről.
Nehéz megítélni, hogy milyen mértékben bomlottak fel a korábbi vállalati kapcsolatok. Kétségtelen, hogy az értékesítésben jelentős változások figyelhetőek meg: 1996-ra már stabilizálódni látszanak például a külgazdasági kapcsolatrendszer új körvonalai, amelyek gyökeresen eltérnek a rendszerváltást megelőző időszak arányaitól. Bizonyos iparágak, egyes termelési vertikumok eltűntek; ezeket ma már az import helyettesíti. Ugyanakkor a korábbi munkamegosztási rendszer egyes elemei megmaradtak, és ismét megszilárdulni látszanak.
A kérdőíves felmérés keretében összesen 325 cég (100 százalék) szolgáltatott adatot. Elemzésünk elvégzéséhez a következő csoportokat hoztuk létre: állami vállalatok (állami tulajdonú, más állami vállalatok, valamint önkormányzatok tulajdonában lévő cégek) összesen 110 darab (33,7 százalék); magánvállalatok 99 darab (30,4 százalék); külföldi tulajdonú cégek: 58 darab (17,8 százalék). A többi cég esetében nem volt 50 százalékot meghaladó mértékű tulajdonkoncentráció.
A minta méret szerinti megoszlására jellemző, hogy – az állami vállalatok nagy súlya miatt is – a nagyméretű vállalatok túlreprezentáltak. A méretet, lehetséges mutatói közül, az alkalmazotti létszámmal mértük. 1000 fő felett foglalkoztatott a minta 21 százaléka, 500 és 1000 között további 20 százalék. E két kategória súlya itt jóval magasabb az országos átlagnál, minthogy ez utóbbit a sok tízezer, néhány alkalmazottal működő minivállalkozás lefelé nyomja. Azonban a gazdasági teljesítőképesség szempontjából, egyszersmind a tanulmány témája: a kapcsolati hálók, együttműködési rendszerek szempontjából is a közepes és nagyobb méretű vállalkozásoktól szerzett információk az igazán értékesek.
1992 és 1995 között a vállalati működés szempontjából kiemelkedő jelentősége van az értékesítési szerkezet megváltozásának és annak, hogy hogyan módosult a piaci verseny intenzitása. Ezért megvizsgáltuk, hogy 1995-ben az egyes méret- és tulajdonosi kategóriákba tartozó cégek hány százalékánál volt az exportértékesítés aránya nagyobb, mint 30 százalék; beszerzéseiben az import 30 százaléknál magasabb arányú; a hazai piaci részesedés 20 százalékot meghaladó; illetve a bérmunka aránya 20 százaléknál nagyobb. Úgy tekintettük, hogy a 30 százaléknál nagyobb exporttal, illetve importtal dolgozó cégek jelentős mértékben integráltak a világgazdaságba. A 20 százalékot meghaladó piaci részesedésű vállalatok jelentősége a hazai piacon még mindig kiemelkedő, illetve a 20 százaléknál magasabb bérmunkával dolgozó cégek jelentős mértékben egyoldalú függőségi kapcsolatban állnak külföldi beszállítóikkal és vásárlóikkal.
A minta egészében véve a cégek 28 százalékának forgalmában volt magasabb az export aránya 30 százaléknál. A várakozásoknak megfelelően a külföldi tulajdonú cégeknél ez az arány messze az átlagot meghaladó: 38 százalékos volt. Érdekes módon a hazai magántulajdonú cégek is nagyobb számban exportáltak, mint az állami vállalatok. Ennek oka az lehet, hogy az állami cégek jelentős része közszolgáltató volt, amelyek kizárólag belföldi piacra termelnek. Az iparvállalatok tekintetében minden bizonnyal nagyobb arányban találhatók exportőrök az állami vállalatok körében is.
Az import tekintetében már kicsit más a helyzet. A külföldi tulajdonú vállalatok itt is messze az átlag fölött szerepelnek a maguk 38 százalékával. Érdekes módon azonban az állami és a hazai magánvállalatok közötti kiegyenlítődés nem úgy következett be, hogy az állami vállalatok között találtunk volna több jelentős importőrt, hanem úgy, hogy a hazai magánvállalatok között lényegesen kevesebb a nagy importhányaddal dolgozó cég, mint a jelentős exportforgalmat lebonyolító.
A hazai piaci részesedést tekintve leginkább (48 százalék) az állami vállalatok között találhatóak olyanok, amelyeknek a piaci részesedése eléri a 20 százalékot. Ez megint az állami vállalatok között található sok (helyi) monopolista létével hozható összefüggésbe. Ugyanakkor a hazai magánvállalatok 30 százaléka is viszonylag jelentős piaci szereplőnek minősül, míg a külföldi vállalatoknál az arány 43 százalékos.
A vállalatok piaci szerepére, érdekérvényesítő képességére vonatkozó másik mutatónk a bérmunka aránya az értékesítésben. Azok a cégek, amelyeknek eladásai jelentős mértékben bérmunka-konstrukciók keretében bonyolódnak le, nem képesek saját piaci helyzetüket érdemben befolyásolni; lényegében más piaci szereplőknek kiszolgáltatott helyzetben vannak. A teljes minta tekintetében ez a vállalatok jelentős részéről: 13 százalékáról mondható el. Viszonylag kevesebb volt közöttük az állami vállalat, de a hazai magán- és a külföldi cégek körében csaknem egyformán magas: 18, illetve 19 százalék volt ez az arány. A hazai magánvállalatok esetében vélhetőleg a gyenge pénzügyi, finanszírozási háttér lehet az ok, a külföldi cégek esetében pedig nyilvánvalóan az anyavállalat hálózatába történt egyoldalú betagozódás.
A mintában szereplő vállalatok piaci pozíciója 1995-ben jelentős volt. A hazai magánvállalatok viszonylagos exportorientáltsága, az állami vállatok megőrzött jelentős piaci súlya és a külföldi tulajdonú cégek átlagosnál erőteljesebb külpiaci kapcsolatai egyaránt biztató fejlemények.
A hazai kapcsolatokat tekintve a mintában szereplő cégek kétharmada 1992-ben is és 1995-ben is termelési inputjainak több mint felét a hazai szállítóktól szerezte be. Bár néhány vállalat esetében az importarány növekedése jellemző, a hazai beszerzés alapvető jelentősége nem kérdőjeleződött meg. Ráadásul a kérdés egyértelműen a termelési inputok eredetére vonatkozott, tehát nem csupán a közvetlen importra. Ennek fényében semmiképpen nem tartható az az álláspont, amely a hazai beszállítások drámai térvesztéséről szól.
Az igazi változás az importált termékek relációs szerkezetében ment végbe. Itt azoknak a cégeknek az aránya, amelyek beszerzéseiben a (volt) KGST-országok részesedése meghaladta a 20 százalékot, 17-ről 10 százalékra csökkent. Ugyanakkor azoknak a vállalatoknak az aránya, amelyek inputjaik több mint 50 százalékát OECD-országokból szerzik be, 11-ről 16 százalékra emelkedett.
A közfelfogással ellentétben a külföldi tulajdonú vállalatok nemhogy csökkentették volna hazai (magyarországi) beszerzéseiket, hanem ellenkezőleg, nőtt azon cégek száma, amelyek inputjaik nagyobb részét helyben szerzik be! Megfelel az előzetes várakozásnak az állami vállalatok átlag feletti hazai beszerzése. Szintén jellemző sajátosság, hogy az állami vállalatoknál még 1995-ben is jelentősen meghaladta az átlagot a volt KGST-országokból való beszerzés, bár a csökkenő tendencia nem tagadható. Az OECD-források a vállalatoknak csak viszonylag kicsi, bár növekvő hányadánál játszanak vezető szerepet.
A kérdőívben szereplő vállalatok adatai alapján tehát nem tapasztalni annak jelét, hogy a gazdasági liberalizáció következtében a beszerzések relációs szerkezete gyökeresen átalakult volna, különösen nem a hazai beszállítók rovására. Nem igaz ez a külföldi tulajdonú vállalatokra sem. A beszállítások változását a versenyképességre gyakorolt hatás szempontjából összefoglalóan inkább kedvezőnek, ösztönzőnek lehet ítélni, ami nem vezetett a hazai beszállítások drámai csökkenéséhez, hanem minden bizonnyal azok lényeges minőségi javulásához, ami a versenyképesség jelentős növekedésével járt.
A közepes méretű vállalatok kevesebbet exportálnak és importálnak, de ezzel egyidejűleg hazai piaci részesedésük is alacsonyabb. Ráadásul a bérmunkázásban legalábbis átlagos mértékben vállalnak részt. Ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy a közepes méretű vállalatok piaci helyzete az átlagosnál gyengébb, miközben mind a legkisebb (50-100 főt foglalkoztató), mind a legnagyobb (1000 fő feletti alkalmazotti létszámmal dolgozó) vállalatok helyzete erősebb az átlagosnál.
A beszerzések szerkezetében ugyanaz az eltolódás figyelhető meg, amely a tulajdonforma szerinti bontásnál is látható volt: a volt KGST-országok forrásait az OECD-behozatal 1992-95 között emelkedő mértékben helyettesítette. Ugyanakkor eltérés a tulajdonosi bontáshoz képest, hogy a hazai beszállítók részesedése az alsó két méretkategóriában jelentősen csökkent, miközben az 1000 fő foglalkoztatottnál nagyobb cégek esetében határozott emelkedés következett be.
A kapcsolatok tartósságának tekintetében a magyar gazdaságot a tervutasításos gazdaságszervezés és -irányítás következményeként kiterjedt, stabil kapcsolatrendszerek jellemezték. A kapcsolatok egy részét a hatóságok mesterségesen alakították ki, más részükben a vállalatok éppen a hatóságokkal szembeni jobb érdekérvényesítés érdekében fogtak össze. A kapcsolatok nagy része eredetileg a beszerzések biztosítására irányult a hiánygazdaság körülményei között. Másik része az egyre nagyobb önállóságra szert tevő vállalatok közötti értékesítési együttműködést helyezte középpontba. Mindkét kapcsolati típusnak fontos jellemzője volt a stabilitás. A tartós kapcsolatok jelentős részben a vállalatok közötti formális vagy informális együttműködés, stratégiai szövetség keretében valósulnak meg.
Elemzésünkben a különböző stratégiai szövetségek közül a vertikális kapcsolatok szempontjából kiemelkedő marketing/értékesítési és logisztikai/beszerzési együttműködéseket tárgyaljuk. Ez a két terület gyakran szerepelt a kérdőív által feltárt stratégiai együttműködési területek között. A kérdőív egy másik részében egy kérdéscsoport az értékesítési és beszerzési kapcsolatok hosszú távú szerződéses megoldásairól érdeklődött.
A kérdőív eredményei alapján a marketing/értékesítési együttműködés nem járt együtt a vásárló/beszállító partnerek tartós értékesítési kapcsolataival. A különböző helyeken marketing-együttműködést jelentett vállalatok értékesítései ugyanolyan arányban alapulnak hosszú távú szerződéses kapcsolatokon, mint a minta egésze esetében.
Érdekes ugyanakkor az az információ is, hogy a vállalatok 59 százaléka forgalmának legalább 20 százalékát ilyen jellegű szerződésekkel biztosítja. Ez az 59 százalék azért is soknak tűnik, mert a liberalizált piac körülményei között lehetőség nyílik a beszállítók versenyeztetésére. Mégis, a vállalatok többsége gondol arra, hogy értékesítése (másik oldalról beszerzése) legfontosabb részeit hosszú távú szerződésekkel fedje le.
De vajon mi a magyarázata annak, hogy bár a tartós szerződések egyértelműen széles körben elterjedtek, a marketing célú stratégiai szövetségek mégis viszonylag ritkábbak? A legkézenfekvőbb válasz: a tartós értékesítési szerződéseket nem tekintik stratégiai szövetségnek. A szövetség a hosszú távú adásvételnél komplexebb, attól eltérő tartalmú. A marketing-szövetségeknek mindössze egy része, mégpedig a vevőkkel kötött szövetségek azok, ahol a marketing az értékesítést segíti. A versenytársakkal és a szállítókkal fennálló marketing-stratégiai szövetségek területe a közös piaci fellépés.
Érdekes eredményeket hozott a beszállítói oldal vizsgálata. Itt azt néztük meg, hogy a vállalatok forgalmának mekkora része bonyolódott tartós szerződéses formában. Feltételeztük, hogy van összefüggés a szerződések léte, illetve a stratégiai együttműködésben való részvétel között. A szövetségesek között szignifikánsan alacsonyabb volt az olyan vállalatok aránya, amelyeknél a tartós szerződéssel biztosított beszerzések aránya nem érte el a 20 százalékot. Azoknál a vállalatoknál viszont, ahol a tartós szerződéses beszállítások részesedése meghaladta a 60 százalékot, a szövetségesek aránya már nem volt magasabb. Ennek ellenére az adatok megerősítik azt a feltételezésünket, hogy a beszállítói stratégiai szövetségek tartalma nagy valószínűséggel hosszú távú szerződéses beszállítói kapcsolat.
Rákérdezett a kérdőív a tartós szerződéses beszállítói kapcsolatok kialakításának okaira is. A válaszok tanúsága szerint a vevővel kötött tartós szerződésnek három kiemelkedően fontos oka van, amelyet a válaszadók magas pontszámmal értékeltek. A legfontosabb a stabil kapacitáskihasználás biztosítása, a második a stabil bruttó árbevétel, a harmadik pedig a jövőbeli szerződéskötés reménye. További motívumok voltak a kalkulálható szerződések reménye, ismert mennyiségi és minőségi követelmények, de a költségcsökkentés és – kicsit meglepő módon – a rugalmasság is.
Az, hogy a különböző okok – közöttük első ránézésre nem éppen odaillőek is – ilyen magas pontszámot kaptak, arra utal, hogy a cégek a tartós szerződéses értékesítési kapcsolatokat fontosnak tartják, igénylik, elsősorban azért, hogy értékesítéseik stabilitását növeljék. Ezt az összefüggést húzza alá az a tény is, hogy az ellenkérdésre adható válaszok pontszámai rendre sokkal alacsonyabbak voltak. Az ellenkérdés természetesen úgy hangzott: mi az oka annak, hogy nem kötnek hosszú távú értékesítési szerződést? Az egyedül szignifikánsnak tekinthető válasz a piaci lehetőségek rugalmasabb kihasználása volt. A másik említésre méltó ok az volt, hogy a vevő (partner) nem akarja az ilyen kapcsolatot, de ez a megkérdezett vállalaton kívül álló ok.
A beszerzési kapcsolatok hosszú távú szerződéses rendezése melletti legfontosabb érvek szintén a stabilitást hangsúlyozták. A megbízható ellátás kiemelkedően magas pontszámot kapott. Ezt követték az előre kalkulálható szerződési feltételek, a kalkulálható beszerzési költségek és a megbízható minőség. Kevesebb pontot kapott a költségcsökkentés lehetősége.
(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Intézet főmunkatársa)
1. táblázat
