(Figyelő, 1997/30. szám)
Egyetértve Szalavetz Andreával a vállalati alkalmazkodás mérhetőségének problémáiról írottak jó részével, kutatóként fontosnak tartok néhány megjegyzést fűzni a témához.
Az átalakulási folyamat – például a kis magánvállalkozások korlátainak feloldása, a külkereskedelmi monopólium megszűnése – alig hagyott vállalatot érintetlenül. Következésképpen a cégelemzések csak félrevezetőek lehettek, ha nem egészültek ki konkrét esettanulmányok sorozatával. Mégis, a mérlegadatok – jobb híján – mérhetővé tettek olyan globális folyamatokat, amelyekről egyébként csak érzelmektől átitatott, de amúgy igen határozott, “fekete-fehér” vélemények láttak (és látnak ma is) napvilágot. (Elég itt utalni például a külföldi működőtőke szerepére, a vállalati struktúra és működés átalakulására, s e változások főbb összetevőire). A mérések pontosságát és a levonható következtetések megbízhatóságát nagymértékben korlátozta az is, hogy az egyes sorokon kimutatható hiba – például kitöltetlen, vagy hibásan kitöltött adatsorok miatt – szakértői becslések szerint elérte, vagy meghaladta a tíz százalékot is.
Újkeletűek, csak a rendszerváltással összefüggőek a cikkben vázolt gondok? A fejlett országokban valóban nem kell hasonló problémákkal számolni a vállalati teljesítmény, a mikroszféra vizsgálatával foglalkozó kutatóknak?
A tényleges változások mértékét is meghaladó belső hibával rendelkező alapadatokból képzett mutatók – a dolog természeténél fogva – megsokszorozzák a lehetséges számítási hiba nagyságát. A képzett mutatókkal való számítások problematikus voltára, illetve arra, hogy milyen fontos az abszolút adatok jellemzőinek a vizsgálatot megelőző elemzése, már a nyolcvanas évek közepén Magyarországon is felhívták a kutatók figyelmét a többváltozós adatelemzés matematikai-statisztikai módszereit alkalmazó szakértők. A gyakori szabályozóváltozások miatt, mindenek- előtt a vállalatok teljesítményének mérését szolgáló képzett mutatók (például az eszköz-, vagy létszámarányos-nyereség és a termelékenység) tartalmi változásai már akkor is igen jelentősek voltak.
Vajon igaz-e a cikknek az az állítása, hogy “stabil gazdaságok vállalatainál a mérlegadatokból képezhető pénzügyi, jövedelmezőségi és termelékenységi mutatók idősorainak változása főként a számlálók változására vezethető vissza”? A fejlett országok évtizedes modellezői múlttal rendelkező kutatói az első olajválság után szembesültek azzal a problémával, hogy a hosszú idősorokra építő, addig megbízhatónak vélt módszerek gyorsan változó viszonyok között téves, de legalábbis nem kielégítő eredményekre vezethetnek. Ez azonban nem jelentette a módszerek elvetését, hanem inkább azok részletes felülvizsgálatára, módosítására, de legfőképpen a más módszerekkel való kontroll fontosságának felismerésére vezetett.
Nincs csalhatatlan módszer. A fejlett országok legfegyelmezettebb adófizető cégei is legalább két, de inkább háromféle mérleget készítenek: egyet az adóhivatalnak, egyet a részvényeseknek és egyet maguknak, a jobb eligazodás végett. A vállalati interjúkról sem hihető, hogy mentesek lennének a szisztematikus torzításoktól; különösen, ha a cég teljesítményéről van szó. Az alkalmazott módszerek korlátainak ismerete azonban fontos ahhoz, hogy belássuk: nem kerülhető meg a részletes, sokoldalú elemzés, ha a vizsgálódás eredményeként megalapozott következtetéseket kívánunk levonni. Bármilyen szomorú is tehát, a kutató sehol sem hiheti azt, hogy egy-egy mutató elegendő lehet tényszerű ok-okozati összefüggések megalapozására.
HAMAR JUDIT
A Kopint-Datorg Kutatója
