Japán, most már lassan az egész kilencvenes évtizedre jellemzően, a konjunktúraciklus gödrében van. Az elhúzódó stagnálás a szakértőket is meglepte, miközben a japánokat elbizonytalanította a sikertelenség közel fél évszázada nem tapasztalt élménye. A növekedés persze mindig ciklikusan mozgott, ám a gazdaságpolitika korábban rendre sikereket ért el a recessziós periódusok kurtításában, köszönhetően a gazdaság rugalmasságának és bámulatosan gyors alkalmazkodóképességének.
A szigetországban egyfajta rendszerváltás megy végbe, s napjainkban éppen az átmenet nehézségeivel folyik a küzdelem. A gazdaság működésének azon specifikus intézményei, amelyek Japánt markánsan megkülönböztették a többi fejlett piacgazdaságtól – és az ország korábbi csúcsteljesítményeiben komoly szerepet játszottak – mára túlhaladottá váltak; a világgazdasághoz való alkalmazkodást inkább gátolják, mint segítik. A nyugati, pontosabban az angolszász típusú piacgazdaság szabályaihoz igazodó reformok a politika központi kérdésévé váltak. Ugyanakkor a szabadpiaci ideológiának nincsenek meg a gyökerei, ezért a remények értetlenséggel és aggályokkal keverednek – Japán már nem az a magabiztos, a XXI. századi távlatokban gondolkodó gazdasági szuperhatalom, amilyennek még nem is olyan régen látszott.
Annak részletei, hogy a fenti fordulatokat mi idézte elő, tíz év történetébe sűrítve elmondhatók. A nyolcvanas évek közepére Japán az egy főre jutó jövedelem alapján a világelsők közé került, és befolyása ez időtől vált igazán jelentőssé a világgazdaságra. Már nemcsak azzal tűnt ki, hogy kiváló minőségű és versenyképesen árazott termékeivel egyre újabb piacokat hódított meg, hanem a világ legnagyobb hitelezőjévé és tőkeexportőrévé is vált. Látványos előretörése egyszerre keltett tiszteletet és félelmet – utóbbit különösen az Egyesült Államokban. A két ország közötti feszültség jórészt abból is eredt, hogy az amerikai gazdaság abban az időben éppen rossz időket élt át – több területen is lemaradni látszott Japán mögött. A legszembetűnőbb az volt, hogy a feldolgozóipar néhány ágazatában a japán termelékenységnövekedés látványosan lekörözte az amerikait. Főleg a szigetországi autóipari és elektronikai cégek tettek szert egyre nagyobb részesedésre az amerikai piacon. A két ország pénzügyi kapcsolataiban jelentkező növekvő egyensúlytalanság politikai problémaként jelentkezett. Japánra nagy nyomás nehezedett, hogy változtasson neomerkantilista mentalitásán, adja fel az importot fékező, nehezen megragadható, de jól érvényesülő protekcionista praktikáit, és további növekedését ne az exportra, hanem a belső kereslet húzóerejére alapozza. Az amerikaiak az adminisztratív regulákkal különösképpen körbebástyázott szektorok felszabadítását sürgették.
A japán kormányzat képviselői a külső nyomásra nem konfrontációval reagáltak, hanem a lassú, fontolva haladás taktikáját követték. Az erős kontroll alatt álló pénzügyi szektorban a hetvenes évek végétől a rendszer merevsége folyamatosan enyhült. Nyitottsága azért is nőtt, mert már a gúzsba kötött nagyvállalatok és bankok is elégedetlenkedni kezdtek. A pénzügyi kormányzat szintjén is érezhetővé vált, hogy a korábban nagyfokú stabilitást biztosító adminisztratív kötöttségek a pénzügyi innovációk és globalizáció korában éppen az ellenkező hatást érik el.
A másik eszköz, amellyel az Egyesült Államok javítani remélt lemaradozó versenyképességén és külkereskedelmi mérlegén, az a dollár főbb valutákkal szembeni leértékelése volt. Az 1985-ös Plaza egyezményt követően, éves átlagot számolva, a 238,5 jen/dollár árfolyam 1986-ra 168,5-re változott.
Az exportszektor sztárjainak szárnyalását a jen drasztikus drágulása kétségkívül visszafogta, és ez kihatott a beszállító cégek ezreire is. A korábban tervezett kapacitásbővítő beruházások lekerültek a napirendről, ehelyett viszont egyre több cég helyezte ki termelését külföldre. Az első számú célország ugyan továbbra is az Egyesült Államok volt, de Japán ázsiai beruházásai is magasabb fokozatra kapcsoltak.
A külkereskedelmi mérleg azonban az árfolyamsokk utáni időszakban valójában nem javult, és a japán-amerikai bilaterális mérleg is rekordtöbbletekkel zárt: 1984 és 1987 között a jen értéke dollárban megkétszereződött, miközben a két ország kereskedelmében a japán többlet is duplájára emelkedett.
Az amerikai elvárásnak az a része viszont teljesült, hogy Japán növekedését a belső kereslet és ne az export “húzza”. 1986-87-ben lakás- és irodaház-építési láz, 1988-tól pedig a vállalati beruházások stimulálták a növekedést. A lakosság tartós fogyasztásicikk-vásárlásai is korábban nem tapasztalt mértékben bővültek. A gazdaság túlfűtöttségét jelezte a munkaerőpiac is: egyes területeken munkaerőhiány alakult ki. A virágzó gazdaság a vártnál jóval több adóbevételt eredményezett, így a büdzsé 1987-89-ben már többlettel zárt, az államadósság csökkent.
A gazdaság alkalmazkodóképességének köszönhetően tehát az erős jen átok helyett áldásnak bizonyult, ám ebből az áldásból a fogyasztók jóval kisebb arányban részesedtek, mint a termelők és a kereskedők. Míg a jenre átszámított importárak meredeken csökkentek, a túlszabályozott belső piac versenyt korlátozó körülményei között az importcikkek fogyasztói ára változatlan maradt. A haszon így a termelők, importőrök és nagykereskedők számláin jelent meg. Óriási profitok gyűltek a gazdaságban, amelyeknek csak egy részét szívták fel a hazai beruházások. A nagy pénzek egy másik jelentős hányadát külföldön, különösen Amerikában fektették be. Eközben folytatódott a japán pénzügyi szektor deregulációja és külföld felé nyitása. A pénzügyi innovációk, az új financiális “termékek” terjedésének hőskora volt ez a világban, és a pénzügyi spekuláció a japán cégeket is vonzotta.
Az irodaházak iránti megnövekedett kereslet a bérleti díjak, majd a telekárak ugrásszerű növekedéséhez vezetett. Tokióban az ingatlanok értéke megháromszorozódott, s a többi nagyvárosban is hasonló árrobbanás zajlott le. A másik terület, ahol elszabadultak az árak, az a tokiói tőzsde volt. A Nikkei index az 1983-as 8800 pontról 1986-ra 16 ezer pont fölé emelkedett, 1989-ben pedig már megközelítette a 39 ezer pontot. A részvényárak és a hozzájuk tartozó vállalatok teljesítménye között lényegében megszűnt a kapcsolat. A nagy cégek a tőzsdén részvénykibocsátással annyi tőkéhez juthattak, amennyihez akartak, sőt, az is gyakorlattá vált, hogy az így szerzett alapokból bankbetéteket képeztek. A kereskedelmi bankok pedig egyre kevésbé válogathattak a hitelkérelmezők között, és egyre kockázatosabb – főleg ingatlanspekulációval kapcsolatos – ügyletekhez nyújtottak kölcsönöket.
Ebben az időszakban szinte ingyen lehetett befektetni való pénzhez jutni, s ebben a felelősség jórészt a monetáris politikát terhelte. 1987-től kezdve már figyelnie kellett volna arra, hogy a pénzkínálat éves növekedése meghaladta az optimálisnak tekintett 7 százalékot. A monetáris hatóság azonban – miután hagyományos módon, a fogyasztói és termelői árindex alapján értelmezte az inflációt – csak megkésve változtatott pénzügypolitikáján.
A spekulációs boom egyik elindítója és fő területe az ingatlanok adásvétele volt: az árak emelkedése ezen a területen minden rekordot megdöntött. 1989-90-ben már csak az tudott ingatlant venni, aki még további áremelkedésre spekulált. Teljesen ellehetetlenült tehát azon szegényebb rétegek helyzete, amelyek nem nyerészkedni, hanem csak “lakhatási céllal” szerettek volna lakóingatlanhoz jutni. Ez már beavatkozásra késztette az illetékeseket: 1989 májusa és 1990 augusztusa között a központi bank öt alkalommal emelte a kamatlábat. Végül is az áremelkedések megálltak, majd az ingatlan- és a részvénypiac árai is süllyedni kezdtek, s meg sem álltak a “buborékgazdaság” előtti szintig.
A japán gazdaságnak 1992-től már a recesszióhoz kellett alkalmazkodnia. A kölcsönök visszafizetése ellehetetlenült, a bankok mérlegeiben halmozódni kezdtek a behajthatatlan kintlevőségek. A hitelintézeteknél 1996 márciusának végén 35 trillió jen befagyott tartozás volt – ez az ország GDP-jének megközelítőleg 7 százalékát tette ki. A pénzügyi rendszer stabilitásába vetett bizalom alaposan megrendült. A belföldi kereslet nagymértékű visszaesése miatt az export vitt csak némi dinamikát a gazdaságba. Az import viszont stagnált, így rövid idő után ismét kényelmetlenül magas lett a külkereskedelmi mérleg többlete. A tőkekivitel viszont újból felszálló ágba került. Mindezek együtt egy újabb felértékelési hullámot váltottak ki 1994-95-ben: a mélyponton egy dollár már csak 80 jent ért. Az erős jen miatt szertefoszlott a recesszióból való gyors kilábalás reménye.
A kormányzat természetesen bevetette monetáris és fiskális arzenálját. A központi banki alapkamat – többszöri leszállítás után – 1995-ben már 0,5 százalék volt, ám a kívánt élénkülés elmaradt. A költségvetés az elmúlt hat évben hatalmas összegeket pumpált a gazdaságba, de ez is csak arra volt elég, hogy az összehúzódást fékezze. Az így keletkezett súlyos államadósságot viszont mára már a gazdaságpolitika sürgős kezelést igénylő problémái között tartják számon.
Az országnak a kilencvenes évek közepétől a sokkok sorozatát kellett elszenvednie, az 1995-ös kobei földrengéstől kezdve egészen a Délkelet-Ázsiából terjedő valuta- és tőzsdeválságig. A legnagyobb sokk azonban valószínűleg az, hogy az ország irányítóinak szembe kell nézniük a ténnyel: Japán világgazdasági diadalmenete véget ért, és még a pozíciók megtartásáért is olyan reformokat kell végrehajtani, amelyek az eddigi modellt alapjaiban ingatják meg. A világ ugyanis időközben nagyot változott. Ezt a változást a globalizáció címkéjével szokás illetni, amely elől elzárkózni csak az élbolytól való leszakadás árán lehet. Ez a felismerés tükröződik az 1995-ös fordulatban, amikor a japán kormány deklarálta, hogy a soron következő feladatok közül a legfontosabb a gazdaság deregulációja és liberalizálása.
Teendő van bőven, hiszen a gazdaságtervezési hivatal 1994-ben kiadott Fehér könyve szerint a Japánban előállított hozzáadott érték 42 százalékát érinti valamilyen módon bürokratikus szabályozás. A gazdaságban továbbra is érvényben van egyfajta “dualitás”: a nemzetközi verseny támasztotta követelményekhez igazodó szuperhatékony feldolgozó-ipari exportágazatok mellett ott van a külső versenytől megvédett, agyonregulált “nem-kompetitív” szféra. Ez utóbbiba a mezőgazdaság, a belkereskedelem, a szállítás és hírközlés, a szolgáltatások szinte teljes palettája beletartozik. A deregulációs kampány során a kormány azzal érvel, hogy ez utóbbi szektorokban a verseny jótékony hatására a termelékenység jelentősen emelkedni fog, s ettől várható, hogy a gazdasági növekedés ismét fellendül.
A reformcsomagon belül kitüntetett szerepe van a pénzügyek liberalizálásának, a japán Big Bangnek. Eddig az ország, a pénzügyek ésszerűtlen kötöttségeit, szegmentáltságát tekintve jobban hasonlított egy fejlődő vagy volt szocialista államhoz, mint egy fejlett piacgazdasághoz. Ez a felismerés már a nyolcvanas évek első felében megszületett; néhány lényeges reformot végre is hajtottak, ám a “buborékcsoda” évei alatt enyhült a nyomás. Ezért ma másfél évtizedes késést kell bepótolni, gyors és radikális intézkedéseket végrehajtva.
Jövő tavasszal lesz az első nagy ugrás: a jen teljes körű átválthatóságának engedélyezése és a mindenirányú tőkemozgások liberalizálása. Ez pedig szükségessé teszi, hogy a hatóságok kiengedjék vasmarkukból a pénzügyi szolgáltatások belső piacát is. Csak így van esély arra, hogy a bankok nyugati vetélytársaikhoz hasonló profizmussal forgassák a polgárok és intézmények ma még a választékban szűkölködő, rendkívül alacsony hozamot nyújtó befektetéseit. A politikai elkötelezettség már megvan a Big Bang mellett, a részletek kidolgozása és a reform bevezetése azonban a Pénzügyminisztérium feladata, amely intézménynek így saját hatalmát és befolyását kell aláásnia.
Ha egy nagyon bonyolult rendszer egyes fontos elemei megváltoznak, akkor szinte lehetetlen kiszámítani, hogy a velük kapcsolatban álló területeken milyen mértékű és ütemű változások indulnak be. Ezért nehéz megjósolni, hogy mi is lesz Japánból a “rendszerváltás” után. Annyi azonban bízvást állítható, hogy amit a könyvekből ez idáig a japán modellről megtanultunk, már a jelent sem tükrözi hitelesen.
(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Intézet tudományos munkatársa)
