Megszokhattuk már, hogy a következő évre meghirdetett jegybanki célok között az antiinflációs küzdelem kiemelt szerepet kap. Nincs ez másként ezúttal sem, noha az elmúlt időben kétségtelenül sikerült mérsékelni a forint romlásának mértékét. Ez még akkor is tény, ha a gazdasági szereplők ezzel kapcsolatos elégedettségének foka esetenként meglehetősen nagy eltéréseket mutat. Az viszont kétségtelen, hogy a Magyarország által megcélzott Európai Unió tagországainak átlagos inflációs mértékeitől még az ez év végére prognosztizált, az előző évekénél kisebb, 17 százalékos hazai ráta is meglehetősen messze van.
Abban nincs vita szakmai berkekben, hogy az ideinél kedvezőbb értékkel sikerül majd zárni a jövő évet. A csökkenés nagyságáról azonban már megoszlanak a vélemények. A kutató cégek közül a Pénzügykutató Rt. tamáskodik a legjobban, 15-16 százalékos tartományba helyezve az 1998. évi fogyasztói árindexet. A Budapest Bank csak valamivel optimistább várakozásai adják az átmenetet a másik pólus felé, amelyen a GKI Gazdaságkutató Rt. és a Kopint-Datorg áll, a maguk 14-15 százalékával (Figyelő, 1997/44. és 45. szám). Az viszont kicsit meglepő, hogy a jegybank és a Pénzügyminisztérium (PM) megítélése között is van különbség. Utóbbi vezetője, Medgyessy Péter egy múlt heti nyilatkozatában 13-14 százalékos sávot jelölt meg, szemben az MNB-vel, amely a kormány által múlt héten jóváhagyott monetáris politikai irányelveiben az 1998. decemberi pénzromlást 12-13 százalékosra tette. Pedig korábban inkább a PM ítélte meg optimistábban a jövőt. (Ez év tavaszán például Medgyessy Péter – Horn Gyulával karöltve – a jövő év végére még az egy számjegyű inflációt sem tartotta elképzelhetetlennek.)
Persze a különböző prognózisokkal csínján kell bánni. Hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy éves átlagos, vagy pedig az előző év azonos időszakához viszonyított inflációról beszélünk. A vetítési alapok közötti választás több tizedpontos eltérést okozhat. Mindenesetre a jegybank elsősorban a havi és az előző év azonos hónapjához viszonyított pénzromlást követi figyelemmel. Úgy tartja ugyanis, hogy a jövedelemtulajdonosoknak a pénz- és tőkepiacok szempontjából is az elkövetkező időszak – esetünkben a következő 12 hónap – alatt várt, illetve tényleges árindex számít, s ennek alapján hozzák meg döntéseiket.
A bankok bankja által 1998 végére óhajtott 12-13 százalékos inflációs ráta elérése azonban korántsem ígérkezik sétagaloppnak. E kedvező adathoz több feltétel együttes teljesülése szükséges. A monetáris politikai irányelvek kidolgozói vigyázó szemeiket mindenekelőtt a nominális bérkiáramlásra vetik. Céljaik elérését csak akkor tartják megvalósíthatónak, ha a versenyszférában és az azon kívül dolgozók az idei évhez képest jövőre legfeljebb 14,5 százalékkal keresnek majd többet. Hogy ez alkalmasint mennyire kemény korlát, azt éppen az idei bérnövekedés példázza, amely minden bizonnyal magasabb lesz az Érdekegyeztető Tanácsban (ÉT) kialkudottnál. Pedig az ÉT-ajánlások megtartása esetén nagy valószínűséggel akár 1,5-2,0 százalékponttal kisebb inflációs ütem is elérhető lett volna – érzékeltetik az MNB szakértői, mivel járhat együtt jövőre az adott szó megszegése.
Mindazonáltal nemcsak a munkaerő indokoltnál nagyobb mértékű anyagi gyarapodása okoz fejtörést a Szabadság téren. Legalább ennyire bizonytalan az is, hogy az államháztartás (áht) az előírt pályán marad-e. Ez a jegybanki számokra lefordítva annyit jelent, hogy az áht deficitje – az idei évhez hasonlóan – 1998-ban sem haladhatja meg a GDP 4,9 százalékát (ezzel alkalmasint a kormány is mélyen egyetért). Hogy ez valóban így is legyen, abban az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt.-nek lehetnek elévülhetetlen érdemei, lévén, hogy ma még egyáltalán nem látható a holding 1998-ra áthúzódó kiadásainak hatása (nem kevés summáról, idén és jövőre együttesen 100-120 milliárd forintról, az éves GDP 1,0-1,5 százalékáról van szó). Mindenesetre az MNB az irányelvekben meglebegtette damoklészi kardját, megígérvén: amennyiben a vagyonkezelő esetleges túlköltekezése az infláció vagy a külső egyensúly kívánatos alakulását veszélyezteti, mindenképpen felveti a költségvetési kiigazítás szükségességét.
E két kemény korláton kívül a többi megnevezett feltétel valóban nem tűnik teljesíthetetlennek. Közülük az egyikre, mármint az infláció idei 17 százalékos mértékére néhány héttel az évzárás előtt minden esély megvan. Mint ahogy ép ésszel arra sem igen lehet számítani, hogy megtörjenek az utóbbi időben egyre szebben épülgető külgazdasági folyamatok. Így – az elmúlt hetek “tigrisszelidítő” világgazdasági mozgásaira gondolva – legfeljebb attól tarthatunk, hogy a magyar gazdaságot esetleg kívülről éri valamilyen sokkhatás.
Ha viszont minden az elképzeltek szerint alakul – vagy legalábbis az optimálistól való eltérések nem jelentékenyek -, akkor az MNB érvényt szerezhet közbenső céljának: az árfolyam-politikának. A jegybank a forint leértékelési ütemének kialakítása során figyelembe veszi a külső egyensúly követelményeit. Vagyis megítéli, hogy mekkora reálfelértékelődés engedhető meg az inflációs prognózis bizonytalanságai, a termelékenység várható és a keresztárfolyamok lehetséges, valamint a partnerországok versenyképességének alakulása alapján. Mindezekre tekintettel az 1998 januárjától már csak havi 0,9 százalékos leértékelési ütem (amely az ideihez képest jövőre összességében 3 százalékponttal kisebb mértéket jelent) a következő évben akár végig fennmaradhatna, anélkül, hogy az előre elfogadott és meghirdetett inflációs cél megkérdőjeleződne.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az MNB ne támogatná a leértékelési ütem további csökkentését. Ennek időpontja azonban mindenekelőtt annak függvénye, hogy meghaladja-e – s ha igen, mikor – a gazdasági növekedés a tervezettet, továbbá kedvezőbb lesz-e a folyó fizetési mérleg egyenlege, valamint erőteljesebb az infláció csökkenése. Ha kedvezőtlen irányú mozgások következnek be, akkor nem csak a leértékelési ütem mérséklésének, hanem a nominális kamatszint jelentősebb csökkenésének is búcsút inthetünk – áll feketén-fehéren a monetáris politikai irányelvekben. Ez egyszersmind az előretekintő módon számított reálkamatok enyhe emelkedését idézné elő, s mint ilyen, befolyásolná a megtakarítási és beruházási döntéseket. Ha viszont a hitelexpanzió még ilyen körülmények között is a jelenlegi ütemben folytatódna, akkor a bankok bankja még a likviditás lekötésének adminisztratív módjától sem riadna vissza. Magyarán: szükség esetén, rövid távon a tartalékráta emelésére is sor kerülhet, még ha e lépés az MNB hosszú távú stratégiai elképzeléseivel teljesen ellentétes is.
Ezzel el is érkeztünk a célrendszer harmadik, operatív eleméhez: a rövid lejáratú pénzpiaci kamatszint befolyásolásához. A jegybank a jelenlegi árfolyamrendszer keretein belül folytatja kamatpolitikáját. Utóbbi a meghirdetett sávon belül tartja az árfolyamot, de nem idéz elő kezelhetetlen nagyságú tőkebeáramlást. A leértékelési ütem a csökkentésére vonatkozó várakozások kapcsán kerül a “képbe”. Ezek ugyanis olyan folyamatokat indíthatnak el az azonnali és a határidős piacokon, amelyek önmagukban – a várakozás megalapozottságától függetlenül – nyomást gyakorolnak a kamatok csökkentésére. Bár a jegybank mozgástere meglehetősen szűk (de legalább is jóval behatároltabb, mint 1995 márciusa előtt), elsősorban jelzésértékű lépéseket tehet, ezek körébe pedig még bőven beleférnek a kamatemelések.
A jegybank felkészül arra is, hogy a gazdaság növekedése esetleg minden mai képzeletet felülmúl. Ez esetben az előretekintően számított reálkamatok enyhe növelése válhat szükségessé. Amennyiben a kamatcsökkenés ütemének lassítására lesz szükség, akkor azt úgy kell majd felfogni, mint a reálkamatok magasabb szintjének elérését. E lépés tehát kifejezetten az inflációs cél fenntartása érdekében történik, s nem a jelentősebb pénzromlás következménye, illetve elismerése.
