Bár a hitelintézetek magánosításának kezdetét az Inter-Európa Bank 1989. júniusi tőkeemelésének idejére tehetjük, az igazi startot kétségtelenül a Magyar Nemzeti Bank (MNB) egyes részlegeire alapozott hármak: a Magyar Hitel Bank (MHB), a Kereskedelmi és Hitelbank (K&H), valamint a Budapest Bank (BB) eladása jelenthette volna.
Ám a döntés – nem utolsósorban a színfalak mögötti kemény érdekharcok okán – csak nem akart megszületni. Ennek hiányában viszont az 1990-es választások előtt mindössze két privatizációs ügyletet sikerült nyélbe ütni. Ezek közül a Postabank tőkeemelése a dolog jellegénél fogva egyetlen fillért sem hozott a költségvetés konyhájára. Így a kormánynak be kellett érnie az Általános Értékforgalmi Bank felének kiárusításából befolyó 10 millió dollárral (ez akkori árfolyamon 600 millió forinttal ért fel).
Ezzel egyszersmind el is úszott az esély a bankprivatizáció felpörgetésére. Az Antall-kormány hivatalba lépése után nem sokkal ugyanis e kérdés jóformán szóba sem kerülhetett. A gazdaság korántsem kisívű átalakulásával együttjáró nyűgök (e helyütt legyen elég csak a KGST összeomlása miatti piacváltás kényszerére, illetve az 1992. évi csődtörvény következményeire utalni) rohamosan rontották az amúgy is még tanulóidőben lévő, így esetenként még a szokásosnál is többször hibázó kereskedelmi bankok mérlegét.
Ha viszont már így történt, akkor nem volt igazán választási lehetőség: a bankok szénáját rendbe kellett tenni, azaz konszolidálni kellett azokat, hogy privatizációjuk egyáltalán szóba kerülhessen. Jellemző, hogy 1990 áprilisa és 1994 júliusa között egyedüliként – még a konszolidáció 1992 őszi elindítása előtt fél évvel – az Általános Vállalkozási Bank került csak száz százalékban magántulajdonba, az addig is részvényes német Westdeutsche Landesbank kezébe.
Mindazonáltal a konszolidáció céljai teljesülni látszottak, amikor 1994 júliusában a hármaknál eleve jobb helyzetben lévő, ám még így is összességében több mint 16,5 milliárd forintos rossz hitelétől megszabadított Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) részvényeinek 25 százalék plusz 1 részvényét a német Bayerische Landesbank, 17 százalékát pedig az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) vásárolta meg, összességében közel 6 milliárd forintos bevételhez juttatva az eladó államot.
Utóbbi összeg közel kétszerese ütötte a privatizátorok markát az OTP Bank 1995. augusztusi értékesítése nyomán. Bár mérete és irányultsága okán nem csoda, hogy éppen e bank kiházasításakor lángolt fel a legnagyobb vita a szóba jöhető kérőket illetően, az azóta elért eredmények tükrében egyáltalán nem minősíthető elhibázottnak az elaprózott tulajdonhányadoknak zöld utat adó döntés. Éppen ellenkezőleg: az állam kiadásainak és bevételeinek összevetése alapján messze az egyik legsikeresebb bankprivatizációs tranzakcióként értékelhető az OTP-részvények eladása (lásd a grafikont).
A Budapest Bank magánosítására vélhetően nem kell túl sok szót vesztegetni, hiszen annak – eleinte hét pecsét alatt őrzött – “finomságaiból” az elmúlt másfél évben mindenki kóstolót kaphatott. Az kétségtelen, hogy a híres 12 milliárd forintos tőketartalék-juttatás véglegesítésének 1995. december közepi határideje (ma már jól tudjuk) helyenként kapkodásra ragadtatta az illetékeseket. A BB privatizációjának végső mérlege várhatóan csak 2001 májusában vonható meg: a vételi opciót birtokló amerikai General Electric Capitalnak (GEC) ekkor kell nyilatkoznia, megvásárolja-e a maradék 22,8 százalékos állami részvénypakettet. Így bár az ugyancsak 12 milliárdot kitevő vételár tehát az állam szempontjából első ránézésre nullszaldót jelez, ha a banknak nyújtott összes állami segítséget vetjük össze a bevétellel, akkor már közel sem annyira sötét a kép. Ez még akkor is igaz, ha a BB rossz portfoliójának megtisztítására hivatott konszolidáció (eltérően többek között az MHB-tól és a Mezőbanktól) a privatizáció előtt nem zárult le, így végleges adat e tekintetben sem áll rendelkezésre.
Nem úgy, mint a volt Magyar Hitel Bank 1996. novemberi magánosítása esetében, ahol pontosan tudjuk, mennyit fordított a költségvetés a kicsinosításra. Így az is viszonylag könnyen megállapítható, hogy a puszta mérleg – dacára a 14 milliárd forint körüli, valóban nem kevés állami bevételnek – összehasonlíthatatlanul e banknál a legszegényesebb.
Arányaiban eddig a Kereskedelmi és Hitelbank 1997. augusztusi eladása sem tündököl. Ám nem szabad feledni, hogy a sikersztoriként emlegetett ügyletnek csak az első szakasza zárult le. Az eddig kasszírozott több mint 6 milliárd forintos összeg mellé pedig a jövő év közepéig akár jóval 10 milliárdot is meghaladó summa társulhat, minekutána az állam 7,6 milliárd forintnyi megmaradt tulajdonrésze vélhetően a tőzsdén kívüli mindenkori árfolyam (jelenleg a névérték 200 százaléka) körül kel majd el.
Persze a múlt boncolgatásánál sokkal izgalmasabb kérdés, mire is lehetnek képesek az immár magánkézben lévő bankok a közeljövőben. Az első igazi színvallásra mindjárt 1998-ban lehet számítani. Hiszen a volt MHB nyomdokain haladó ABN Amro (Magyar) Bank és a K&H is igazából jövőre kívánja először kamatoztatni az új tulajdonosok tőkeemelése nyomán bevételezett összegeket. S hasonló törekvés feltételezhető a hármak utóbbi időben leginkább sanyargatott tagjától, a BB-től, melynek vezetői jövőre már végképp szeretnének kizárólag az üzletmenetre koncentrálni.
Az OTP Bank és a Postabank felségterületétől – a jelenlegihez hasonló kényszer hiányában – a legutóbbi időkig tartózkodó hitelintézetek elsősorban a fogyasztási hitelnyújtásban tüsténkednek. E vonatkozásban az MKB kicsit kilóg a sorból, mert bár valamelyest szintén nyitott a magánszemélyek felé, a jelek szerint továbbra is elsősorban a vállalati ügyfélkör kiszolgálására fordítja majd energiája nagyobb részét. A többiek megváltozott mentalitása viszont tökéletesen beleillik a BB-t stratégiai tulajdonosként irányító, a világ legnagyobb áruhitelezőjeként tisztelt GEC profiljába. De nem áll ez messze az ABN Amro hollandjaitól, valamint a K&H ír-belga részvényesi duettjétől sem. A nagyszabású tervek megvalósításához megfelelő hátteret teremtenek a számítógépes rendszerek, amelyek kiteljesedéséhez az új tulajdonosok utóbbi két banknál – a kiszivárgott hírek szerint – csak 1998-ban 10-10 milliárd forint körüli összeggel járulnak hozzá.
Ma már a korábban az elithez sorolt vegyes tulajdonú bankok is egyre nagyobb érdeklődéssel méregetik a lakossági piacot. Bár a magyar bankrendszerben évekig előkelő idegenként mozgó Közép-európai Nemzetközi Bank (CIB) már három éve foglalkozik a magánszemélyek kiszolgálásával, a célegyenesbe vélhetően a következő években fordul majd: immár 95 százalékos tulajdonosát, az olasz Banca Commerciale Italianát a világ univerzális bankként tiszteli. Szintén jövőre lép a színre a Mezőbank privatizációs pályázatán elbukó Raiffeisen Unicbank önerőből alapított lakossági bankjával.
Ettől függetlenül persze a Mezőbankkal is számolni kell – az említett pályázaton győztes osztrák Erste Bank ugyanis feltételezhetően nem kíván sokáig babérjain ülni. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a jelentős mezőgazdasági és élelmiszer-ipari ügyfélkört ápoló hitelintézet lakossági bankkártya üzletágának elindítása. Ugyancsak a privatizáció kapcsán kerülhet helyzetbe a Takarékbank, amely már tavaly júliusi eladása előtt belevágott lakossági termékeinek modernizálásába és egységesítésébe, így (a számítógépes háttér fejlesztésére az új tulajdonos német DG Bank által beígért 20 millió márkával) ugyancsak ott lehet a “végelszámolásnál”.
Az ügyfelek szempontjából vélhetően csak kedvező hatásokkal járó lakossági bankpiaci verseny éleződését persze az OTP sem nézi tétlenül. Bár piaci részesedése óhatatlanul csökken, vezető helye e szegmensben még jó ideig megkérdőjelezhetetlen. Jóval több bizonytalanság lengi viszont körül a másik, elsősorban ugyancsak a magánszemélyekre szakosodott Postabankot. A mérlegfőösszeg tekintetében több mint háromszor nagyobb társával e hitelintézet mindössze akkor és annyiban mutathat majd hasonlóságot, ha a rendbetételéhez szükséges tőkemilliárdokat elsősorban magyar befektetői csoport biztosítja, a lapokban keringtetett külföldiek pedig csak az OTP-hez hasonló korlátozásokkal juthatnak majd marginális szerephez.
