Mi a közös a kérdezőbiztosban és a statikai szakértőben, a főfoglalkozású biztosítási ügynökben és a kárpitos kisiparosban, az éjjel-nappal nyitva tartó sarki fűszeresben és a nagy nemzetközi autógyáraknak alkatrészt szállító vállalkozásban? Minden bizonnyal semmi. Mégis, összemosva különbségeiket, mindezek együtt szerepelnek a kisvállalkozások fogalmában, s együtt jelennek meg a gazdaságstatisztikusok táblázataiban és a politikusok nyilatkozataiban is. Az alábbi cikk arra tesz kísérletet, hogy leírja azokat a strukturálisan különböző helyzetű csoportokat, amelyekből e szektor áll, és amelyeket a statisztikától a gazdaságpolitikáig célszerű lenne külön kezelni.
Egy képzeletbeli skálán ábrázolva, az egyik végponton helyezkednek el a szakértelmet nem igénylő tevékenységű, a vállalkozást nem teljes munkaidőben végző, az efféle jövedelmet mellékkeresetnek tekintő, önfoglalkoztató, tőkét nem mobilizáló és kockáztató, a háztartást és a vállalkozást összeolvasztó, fogyasztás-orientált vállalkozások. A másik végponton a nagy szakértelmet igénylő, specializált tevékenységet folytató, a vállalkozást teljes munkaidőben végző, a vállalkozói jövedelmet fő keresetnek tekintő, a háztartástól különváló, bérmunkásokat foglalkoztató és tőkét kockáztató, felhalmozás-orientált kisvállalkozások állnak. Az egyik oldalon lévők nem vállalkozások, míg a másikon állók a vállalkozás fogalmát maradéktalanul megtestesítő szervezeteknek tekinthetők.
A két szélső érték közötti átmenetek nem határozhatók meg pontosan. A skálán nem jelölhető meg egyértelműen az a pont, amelytől balra “még nem”, jobbra viszont “már” vállalkozások találhatók. Ez már csak azért sem lehetséges, mert a változók többdimenziós térben helyezkednek el, s nem is folytonosak – a fenti egydimenziós skálát csak a szemléletesség kedvéért említettük. Annyi azonban biztosan állítható, hogy a jogiakon túl egyéb kellékek együttese is szükséges a vállalkozáshoz. Az azzá válás első csomópontjának a háztartás és a vállalkozás elkülönülését, utóbbi önállósulását tekinthetjük. Az önálló vállalkozásokat aztán az erőforrások fajtái és mértékei különböztethetik meg. Természetesen valamennyi dimenziót nem tudjuk mérni – elég csak a szakértelemre, a specializáció mértékére, vagy a növekedési aspirációkra utalni (ezek számbavételére célzott kutatások kellenének). Ennek ellenére elegendő ismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy különböző dimenziók mentén differenciáljuk ezt a homogénnek távolról sem tekinthető sokaságot.
Vegyünk sorra – nem fontossági rendben – néhány strukturáló tényezőt. Az első a vállalkozás adózási formája: a személyi jövedelemadó, vagy a társasági adó hatálya alá tartozik-e, azaz jogi formája egyéni, vagy valamilyen társas vállalkozás. Ez a fajta különbözőség a kisvállalkozások külső meghatározója: nem csak a gazdaságstatisztikai, gazdaságszociológiai paraméterek eltérését vonja maga után, hanem a jövedelempolitika preferenciáinak adórendszerbeli lenyomatát is tükrözi. Az adószabályok évenkénti változtatásai az egyéni és társas vállalkozások egymáshoz viszonyított helyzetét módosítják. Jól ismert, hogy 1995-től a stabilizációs gazdaságpolitika a nagy jövedelemtulajdonosok pozícióinak az államháztartás és a lakosság hátrányára, s a vállalkozások javára történő módosítását tűzte ki célul, és hajtotta végre. A statisztika a háztartási szféra részeként kezeli az egyéni vállalkozókat, s a megszorítások természetesen őket is érintették.
A lakossági fogyasztás visszafogásának eszköze 1995-ben – a reálbérek csökkentése mellett – a személyi jövedelemadó törvény hatálya alá tartozó vállalkozások bevételeinek és költségeinek nagyságára ható szabályok együttes változtatása volt. Ennek következtében az egyéni vállalkozások jövedelmei csökkentek, így az egyéni és a társas vállalkozások helyzete és fejlődési lehetőségei is eltérően alakultak.
A második dimenzió a vállalkozás mérete. Ebből a szempontból a 10 főt vagy kevesebbet foglalkoztatókat mikrovállalkozásoknak, míg a 11-50 fősöket kisvállalkozásoknak nevezzük. A megkülönböztetés nem csak az Európai Unióban honos, hanem a készülő hazai kisvállalati törvény is ilyen csoportosítást alkalmaz. Ugyanakkor az elsőként említett körön belül meg kell különböztetnünk az önfoglalkoztatók igen nagy lélekszámú csoportját (ezt a törvény már nem teszi meg). Minőségi különbség van ugyanis a saját vagy az idegen munka alkalmazása, a saját vagy az idegen munka feletti rendelkezés között. Utóbbit – a vállalkozás kilépését a munkaerőpiacra – határpontnak tekinthetjük a vállalkozások differenciálásában, a mozgósított erőforrások mértékét illetően.
Az önfoglalkoztatókat különbözteti meg a harmadik dimenzió, vagyis az, hogy a vállalkozó fő- vagy mellékfoglalkozású-e. Ennek megfelelően határolható el, hogy a vállalkozói jövedelem fő- vagy mellékkeresetnek számít-e, s a vállalkozás működtetésére fordított idő teljes vagy töredék munkaidőként hasznosul-e. Ez az elválasztás két szempontból is fontos: egyrészt a mozgósított erőforrás minimumát jelzi, másrészt támpontot ad a háztartás és vállalkozás elválásának vagy egybemosódásának becslésére. Nagy valószínűséggel e két szféra jövedelmei inkább elválnak a főfoglalkozású, mint a mellékfoglalkozású vállalkozóknál. Bár elképzelhető, hogy egy mellékfoglalkozásban üzemeltetett vállalkozás több embernek is adjon munkát, mégsem ez a tipikus. Valószínűbb, hogy az ilyen vállalkozó saját, vagy családja töredék-munkaerejét hasznosítja egyéni vállalkozóként, vagy betéti társaság beltagjaként.
A háztartás és az “üzem” elválásának nyomvonalát követve különválaszthatnánk a jogi és a nem jogi személyiségű vállalkozásokat, az feltételezve, hogy előbbieknél az említett elkülönülés inkább végbement. Ezzel többé-kevésbé a mobilizált tőkenagyságra is tekintettel lehetnénk: az egyéni vállalkozók vagyona ugyan nincs nyilvántartva, de a társasokét az adóbevallás tartalmazza.
Az említett dimenziók közül a létszámnagyság-kategóriák minősíthetők a legfontosabbaknak, mert bizonyos értelemben integrálják a korábban tárgyaltakat. Nyilvánvaló, hogy összességükben a társas vállalkozások nagyobbak, mint az egyéniek; a jogi személyiségűek nagyobbak, mint az a nélküliek; a főfoglalkozásúak nagyobbak, mint a mellékfoglalkozásúak; s a magasabb létszámúakban több tőke van lekötve.
Vizsgáljuk meg a továbbiakban, hogy e három dimenzió mentén miként differenciálódnak a kisvállalkozások, s az egyes kategóriákba hány szereplő tartozik. Elemzésünkben az adóbevallások adataira támaszkodunk, vagyis kizárólag a működőket vizsgáljuk (jól ismert, hogy a regisztrált vállalkozások mintegy harmada nem működik). A vállalkozás mérete és az adózás formája szerint összesen hat kategóriát kapunk. Elkülöníthetjük egyrészt a személyi jövedelemadó és a társasági adó hatálya alá tartozó vállalkozásokat, másfelől az önfoglalkoztatókat, az ezeken kívüli mikrovállalkozásokat és a kisvállalkozásokat. 1996-ban a személyi jövedelemadó szerint a kisvállalkozások 64 százaléka adózott; a szektor 63 százaléka volt önfoglalkoztató, 34 százaléka mikro-, 3 százaléka pedig kisvállalkozás. Az önfoglalkoztató egyéni vállalkozók 61,2 százaléka főfoglalkozású, míg 38,8 százaléka mellékfoglalkozású és nyugdíjas vállalkozó volt. A társas vállalkozások közül a foglalkoztatott nélkülieket tekintjük mellékfoglalkozásúaknak. Mindösszesen tehát az önfoglalkoztatók 42 százaléka volt főfoglalkozású.
A különböző csoportokat vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a társas vállalkozások gazdasági teljesítménye lényegesen nagyobb, mint az egyénieké, s a mikrovállalkozásoké valamivel nagyobb, mint a kisvállalkozásoké. (Az önfoglalkoztató egyéniek bevételét nem tudjuk megbontani a foglalkoztatás jellege szerint; vagyis nem ismerjük, hogy mekkora bevételük volt a főfoglalkozású, s mekkora a mellékfoglalkozású és nyugdíjas egyéni vállalkozóknak.)
A szektor árbevételének a kisvállalkozások 41, a mikrovállalkozások 45, az önfoglalkoztatók pedig 14 százalékát realizálták. Ezen belül a társas mikro- és kisvállalkozások teljesítménye túlnyomó. Magyarázó értéke tehát az említett csoportosítási ismérvek közül a méretnek van; az adózási forma és a foglalkoztatás jellege inkább az önfoglalkoztatókat differenciálja.
Visszatérve a korábban említett skálához, az egyik végponton tehát a mellékfoglalkozású vállalkozások találhatók: arányuk a szektor több mint harmadára – 36 százalékára – tehető. Ugyancsak a skála alsó végpontjához közel helyezkednek el a főfoglalkozású önfoglalkoztatók, arányuk 27 százalékos. A fő- és mellékfoglalkozású önfoglalkoztatók tehát együtt a szektor 63 százalékát “fedik le” a skála alsó felében. A mikro- és a kisvállalkozások – 34, illetve 3 százalékos arányukkal – a skála felső tartományán helyezkednek el. Ezt a kört vagyonérték szerint differenciálhatjuk.
A szektor más megközelítésben is osztályozható. Kopátsy Sándor a nyolcvanas évek elején írt, Hiánycikk a vállalkozás című könyvében a fogyasztó, a termelő, az üzemeltető, és a tulajdonos funkcióit megkülönböztetve, aszerint csoportosította a vállalkozásokat, hogy ezek a funkciók mennyiben váltak szét, s így a vállalkozások a gazdaság mely részpiacain voltak jelen. Ezt a szempontot érvényesítve feltűnő, hogy a kisvállalkozások nagy száma nincs jelen a gazdaság legalább két funkcionális részpiacán. Az önfoglalkoztatók például csak az árupiacon mozognak. A kisvállalkozásoknak csak 40 százaléka jelent meg a munkaerőpiacon is, a hitel- és tőkepiacon pedig még kevesebben. Ezt nem csak a kisvállalkozói hitelek csökkenő nagysága és aránya mutatja, hanem a Kisvállalkozás-fejlesztési intézet napjainkban lebonyolított, 2 ezer vállalkozásra kiterjedő konjunktúravizsgálata is, amely szerint a kisvállalkozások háromnegyede még csak nem is igényelt bankhitelt. Ennek sok oka lehet (többek között a hitelhez jutás jól ismert nehézségei), ám azt mindenképpen jelzi, hogy a hitelpiacon a mikro- és kisvállalkozások jelenléte nem számottevő. Emellett megkockáztatható az a feltételezés is, hogy ez a tény a kisvállalkozások gyenge növekedési aspirációival is összefüggésben áll.
Mindebből több következtetés adódik. Mindenek előtt egyet érthetünk Czakó Ágnessel (Figyelő, 1997/44. szám), aki a kisvállalkozásokon belül az önfoglalkoztatók megkülönböztetése mellett érvel. Talán még nem késő a készülő kisvállalkozói törvényben is tekintettel lenni erre a szempontra. Megállapítható másrészt, hogy – a szektor kiterjedtsége ellenére – viszonylag kevés a vállalkozás fogalmának jelentését ténylegesen hordozó, azt megtestesítő alakulat. Ezzel összefüggésben, a kisvállalkozások mai egybemosó kezelését egy olyan árnyaltabb megközelítésnek kellene felváltania, amely jobban igazodik e szereplők különböző minőségeihez.
(A szerző a Kisvállalkozás-fejlesztési Intézet kutatási osztályvezetője)
