Hosszas vajúdás után végre megszületett az adós- és bankkonszolidáció körülményeinek tisztázására 1995 nyarán létrehozott parlamenti vizsgálóbizottság összefoglaló jelentése. Ez többek között a Pénzügyminisztérium (PM), az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet (ÁPTF), valamint a Kormányzati Ellenőrzési Iroda (KEI) véleményét is tartalmazza. Mint kiderült, a magyar gazdaság rendszerváltás utáni egyik legvastagabb állami mentőövének létjogosultságához ugyan nem fér kétség, ám az összegek nagyságával és a végrehajtás módjával kapcsolatban már megoszlanak a vélemények.
A majdan országgyűlési határozattá váló jelentés szerint mindenesetre a konszolidáció elérte fő céljait, s így stabilizálódott a korábban meghatározó súlyú állami bankok pénzügyi és tőkehelyzete. Előrelépés következett be a kétes és rossz eszközök elkülönítésében, behajtásában, továbbá jelentősen javult a bankok vezetési, irányítási, szabályozási, kockázatkezelési tevékenysége. Mindezek eredményeként a hazai hitelintézetek alkalmassá váltak a privatizációra.
Ugyanakkor, az égetően szükséges folyamat előkészítése és véghezvitele némi kívánnivalót hagyott maga után. A Varga Mihály fideszes honatya által vezetett parlamenti bizottság jelentése kifogásolja, hogy az adós- és bankkonszolidáció során az 1990 és 1995 közötti kormányok nem vették figyelembe az ügy szakmai bonyolultságát. Az akciókhoz sem megfelelő szakembergárda, sem reális költségigényű megoldások nem kapcsolódtak, ahogyan nem alakítottak ki a bankoknál világos követelmény- és számonkérési rendszert sem a belső átalakítások irányára és ütemezésére.
Nem maradt ki az elsősorban politikai szemüvegen keresztül vizsgálódó bizottság jelentéséből a többi állami szervezetet érő bírálat sem. Így a határozat tervezete külön pontban, s elmarasztaló hangnemben tér ki az egykori bankfelügyeletre. Kiemelve, hogy az sem a konszolidáció szakmai előkészítésében, sem szabályozásában és ellenőrzésében nem játszott méltó szerepet. A konszolidációból mindenki csak utólag, a tapasztalatokat leszűrve tanult, miközben az Országgyűlést sem tájékoztatták megfelelően, s nem került sor az akciósorozat törvényi szabályozására.
A bizottság az érintett intézményektől bekért írásos dokumentumoktól a személyes meghallgatásokig számos forrásból szerezte be az információit. A jelentés – fogalmazott újságíróknak Varga Mihály – a kamatokat nem számítva, 40 milliárd forintra taksálja azokat a többletköltségeket, amelyek java részt a folyamat előkészítésének, végrehajtásának és ellenőrzésének a hiányosságaiból adódtak. (Meglehet, e becslés igen óvatos, ugyanis látott már napvilágot olyan szakértői anyag, amely a fenti összeg duplájában állapította meg a konszolidációval összefüggésbe hozható állami túlköltekezés mértékét.)
A háromlépcsős, hitel-, bank- és adóskonszolidációs állami mentőövet tartalmazó akció 1992 őszén indult, amikorra a problémás hitelek aránya a teljes bankrendszerben (a takarékszövetkezetekkel együtt) elérte a 262 milliárd forintot (ez akkor az összes kölcsön 17,2 százalékát tette ki). Az állami tulajdonú bankok többségénél a kötelezettségek értéke meghaladta a követelésekét.
A problémás hitelállomány kialakulásában közrejátszottak a bankok hitelezési gyakorlatának hiányosságai is, a vezetők és az ügyintézők részéről egyaránt. A korabeli bankfelügyeleti vizsgálatok szerint egyes hitelintézetek 1992-ben még egyáltalán nem rendelkeztek hitelezési szabályzattal, s nem készítettek olyan dokumentációt, amely végigkísérte volna a kihelyezett kölcsönök sorsát. Nem is beszélve a fiktív hitelbiztosítékokról, az elégtelen adósminősítési és fedezetértékelési szabályzatokról.
Fokozták a bankok működési kockázatát a kétszintű bankrendszer létrehozásának a körülményei is. A banki részvényeknek ugyanis mintegy kétharmada a vállalatok és szövetkezetek tulajdonába került, s ez a helyzet egészen 1994-ig (vagyis a bankkonszolidáció során végrehajtott tőkeemelésekig, majd tőkeleszállításokig) nem változott. Az adós vállalatok vezetői ráadásul szép számmal foglaltak helyet az állami nagybankok igazgatóságaiban és felügyelőbizottságaiban.
Az előállt siralmas helyzeten segíteni hivatott hitelkonszolidációs gyorssegély célja az volt, hogy megszabadítsa a fulladozó bankokat a problémás követelések egy részétől, de a vonatkozó kormányhatározat annak idején megfogalmazta az adósok reorganizációjának igényét is. A hitelkonszolidációban való részvétel elnyeréséért a hitelintézeteknek már csak néhány “apró” feltételt kellett teljesíteniük. Nevezetesen és mindenekelőtt, hogy az adott bankban legyen állami tulajdonrész, a tőkemegfelelési mutató 7,25 százalék alatt álljon (a törvényileg előírt minimális 8 százalékkal szemben), s a bank auditorai igazolják az 1992. október elseje előtti hitelek rossz minősítésének jogosságát.
A hitelkonszolidációba bevont követelések közül az 1991 végéig rossznak minősített kihelyezésekért az állam a névérték 50, míg a későbbiekért 80 százalékát fizette. A vételár kifizetésére 1993 első negyedévében került sor. Ekkor a költségvetés 20 éves lejáratú államkötvényt bocsátott ki, amely évente egyszer kamatozott, s ennek fejé-ben az érintett bankok a jövőbeni jövedelmük terhére folyamatosan fizettek volna a PM-nek.
A hitelkonszolidációban 14 bank és 69 takarékszövetkezet vett részt – az állam 81,3 milliárd forint értékű konszolidációs államkötvényért 102,5 milliárd forint értékű követelést vett meg. Emellett a kormány egyedi határozatokkal 5 bankból – Konzumbank, Iparbankház, Ybl Bank, Általános Értékforgalmi Bank (ÁÉB), Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) – további 28,3 milliárd névértékű követelést vásárolt ki, 27,3 milliárd forint összegű konszolidációs kötvényért. (Az Ybl Bank konszolidálására egyébként jogsértő módon került sor, mivel akkoriban a hitelintézet már felszámolási eljárás alatt állt, ez pedig kizáró oknak számított.)
Mindenesetre a bankrendszer egészét tekintve elmondható, hogy a hitelkonszolidáció végrehajtását követően 90 százalékra emelkedett a problémamentes hitelek aránya, míg a kétes és rossz kihelyezéseké 3,7, illetve 4,8 százalékra apadt. Javult továbbá az érintett bankok tőkepozíciója és tőkemegfelelési mutatója. Nem következett be azonban pozitív változás a nyereségesség tekintetében: a 14 bank együttesen 9,8 milliárd forint veszteséget halmozott fel.
A hitelkonszolidáció csupán részleges, s átmeneti eredményessége vonta maga után a második lépcsőt: az 1993-94-es bankkonszolidációt. Hiszen első körben a kétesnek minősített kintlévőségekre nem terjedt ki az akció. S ugyancsak kimaradtak a bankok szép számú problémás befektetései és függő kötelezettségei, amelyek minősítését az időközben megváltozott jogszabályok kötelezővé tették.
A hitelminősítési és tartalékképzési szabályok változása nyomán a bankok 1993. szeptember 30-án kimutatott összes céltartalékigénye már 200,6 milliárd forintra rúgott. Elkerülhetetlenné vált tehát a bankkonszolidáció, amelyet központilag, a banki alaptőkék felemelésével hajtottak végre, méghozzá államkötvény kibocsátása révén megvalósuló részvényszerzéssel. A céltartalékok megképzését ezután tőkeleszállítás követte, majd ki-egészítésképpen az érintett hitelintézetek alárendelt kölcsöntőkét is kaptak.
A második lépcső nyomán javult ugyan a bankok tőkeellátottsága, de ezzel párhuzamosan szorosabbra és rövidebbre fonódott az állami póráz: a hitelintézetek átvilágítása, az újratőkésítési szerződés megkötése és a rendszeres információadás kötelezettsége mind ezt igazolta.
A második lépcsőben sorra kerülő bankok feltőkésítését több felvonásban hajtotta végre az állam. Az első körben, 1993 végén a központi források segítségével a bankokat először is egységesen nulla százalékot alig meghaladó tőkemegfelelési mutató elérésére tőkésítették fel. Ebben a szakaszban a nyolc érintett banknál összesen 114,4 milliárd forint összegű tőkeemelésre került sor, amelynek csaknem 80 százaléka két hitelintézetre – a Magyar Hitel Bankra (MHB) és a Kereskedelmi és Hitelbankra (K&H) – jutott. A tőkeemelés érdekében az állam új kibocsátású részvényeket vásárolt meg, amelyekért a bankok a korábbi hitelkonszolidáció során kibocsátott kötvényekhez hasonló, de kamatot évente kétszer fizető kötvényeket kaptak.
A bankkonszolidáció következő lépéseként, 1994 májusában az állam a bankoknál újabb tőkeemelést hajtott végre. A nagyobbaknál – MHB, K&H, Budapest Bank (BB), Takarékbank – azért, hogy a tőkemegfelelési mutatójuk elérje a 4 százalékot. A kisebbeknél ez a megcélzott limit csupán 2 százalék volt. Az alaptőke-emelések nyomán így az állami tulajdon nyolc bank közül hétben elérte a 80 százalékot, csupán az Agrobank esetében maradt 30 százalék.
A bankok pénzügyi konszolidációja végül egy újabb kölcsöntőke-nyújtási körrel ért véget, amelynek eredményeként valamennyi hitelintézet tőkemegfelelési mutatója elérte a bűvös 8 százalékot. Már amelyik bekerült a körbe – hiszen a Postabank például még 1994-ben sem teljesítette a törvényi előírásokat (lásd grafikonunkat). A kisebb bankok ekkor azonban már kiestek az állam kegyeiből, így tőkemegfelelési mutatójuk megmaradt a 4 százalékos szinten.
Egyedi esetek persze a bankkonszolidáció lépcsőjénél is akadtak. Ide sorolandó egyrészt a BB nagy port felvert 12 milliárd forintos konszolidációs kötvénycsomagja, amelyre azért volt szüksége a banknak, hogy elkerülhesse a többi kisegített társánál kötelezően előírt tőkeleszállításokat. Ugyancsak a bankkonszolidáció lezártát követően vállalt garanciát a kormány az MHB portfoliótisztító cége, a Risk Kft. által kibocsátott kötvényekre, hogy azt egy újabb készfizető kezességi ígéret kövesse a Mezőbank hasonló funkciójú társaságának kötvényeire.
Az 1995 végéig kibocsátott konszolidációs államkötvények értéke – a BB-nél és másutt végrehajtott egyedi akciókkal együtt – már meghaladta a 350 milliárd forintot. Az államkötvények nettó kamatterhe (vagyis amit a kölcsöntőkére kapott kamatok levonása után számoltak) 1994-ben a GDP 1,5 százalékát, a központi költségvetési kiadások 3,5 százalékát tette ki (ugyanezek az arányok 1995-ben 1,7, illetve 5,4 százalékra nőttek). A hitel- és bankkonszolidáció nyomán 1994 végén már valamennyi 8 százalékig feltőkésített bank kezdett magához térni, legtöbbjük mérleg szerinti eredménye pozitív volt. A “4 százalékon hagyott” kisbankok közül a Dunabanknál és az Iparbankháznál a kormány a felszámolás mellett döntött, míg az Agrobank és a Mezőbank esetében idővel már csak az összeolvadás ígérkezett járható útnak.
A bankkonszolidáció kapcsán azonban egyre többen kezdtek berzenkedni, mondván: annak folytatása túlzottan a bankok érdekeinek rendeli majd alá az adósok pénzügyi terheinek rendezését. Annál is inkább, mert a hitelintézetek többsége csak alig, vagy egyáltalán nem foglalkozott a bennragadt követelések behajtásával. A bankkonszolidáció első, portfoliótisztító szakaszában a kormány 119,8 milliárd forintos névértékben vásárolt ki a bankszektorból rossznak minősített követeléseket, amelyeket az akkori Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank (MBFB, ma MFB) világíthatott át. Az MBFB végül 56 céget választott ki, amelyek 95 százaléka ekkor már felszámolás alatt állt (ezek összesített konszolidált adóssága 41,4 milliárd forintot tett ki), közülük azonban csak 19-nél látott reális esélyt a feljavításra.
Az ezektől függetlenül kiemelt vállalatok rendbetétele kapcsán a kormány 1993 decemberének végén a névérték 90 százalékán (konszolidációs államkötvényekkel ellentételezve) 12 ipari és 8 élelmiszer-ipari vállalat adósságaitól szabadította meg a hitelező bankok mérlegeit. Ugyanakkor 100 százalékos árfolyamon cserélt gazdát az aszálykáros gazdasági üzemek és a MÁV Rt. tartozása. Az összesen 61,3 milliárd forint névértékű adósságkivásárlás érintette valamennyi hitelező bankot. A kivásárolt követelések aztán 1994 januárjában további kezelésre az Állami Vagyonügynökséghez és az Állami Vagyonkezelő (ÁV) Rt.-hez kerültek. A PM részéről az érintett vállalatok adósságkönnyítési feltételeként előírt reorganizációs üzleti tervet azonban az ÁV Rt. nem várta meg: szinte már a kezelési szerződések megkötését követő napon elengedte az adósok tartozását, holott erre – állapítja meg a bizottság jelentése – semmilyen jogalapja nem volt.
Az adóskonszolidációba végül összesen 13 ezer adós került be, ám azok közül csak 1890 jelentkezett egyeztető eljárásra. Ezek csak olyan cégek lehettek, amelyek hitelportfoliójában 1993. december 31-én rossz, vagy kétes követelések voltak. A teljes – gyorsított és normál, illetve egyszerűsített – eljárási körbe bekapcsolódott adósoknak a bankok felé 121 milliárd forintnyi kétes és rossz kötelezettségük, az állami hitelezők felé pedig 25,5 milliárd forintnyi tartozásuk volt. Az állam végül 354 vállalkozással kötött konszolidációs megállapodást, amelynek nyomán összesen 39,9 milliárd forint összegű adósságállományt rendeztek.
Eddig a tények. Ami a folyamat előtt és annak során jelentkező problémákat, hiányosságokat illeti, az összefoglaló jelentés azokra is jó néhány konkrétumot említ. Ahogyan arra a Figyelőnek Hidasi Rezső, a bizottság koalíciós alelnöke utalt, az egész konszolidációs folyamat úgymond ,,learning by doing” módon zajlott, amelynek a költségvetés tanulópénzként megfizetett többletterhein keresztül mindenki issza a levét. Ezek a pénzek ugyanis kimutathatóan például az oktatás vagy a kultúra asztaláról vontak el milliárdokat.
Néhány konkrét hiba, amelyre utólag derült fény: a PM és a bankok közötti hitelkonszolidációs szerződések egyáltalán nem írták elő a hitelintézetek által megvételre felajánlott rossz minősítésű követelések tételes és teljes körű vizsgálatát. (Így fordulhatott elő, hogy a hitelkonszolidációba jogtalanul került be 33 hitelintézetnek az Ybl Bankkal szemben fennálló 2,7 milliárd forintnyi követelése.) De ugyanígy, akkoriban teljesen elmaradt a bankok belső működésének, menedzsmentjének és szervezeti-döntési rendszerének a felülvizsgálata. Független szakértő cég – a KPMG – csak későn, 1993 végén, és meglehetősen rövid határidő mellett kapott megbízást a konszolidálandó bankok átvilágítására.
Mindezek mellett persze gond volt a követelésekkel is. A mögöttük álló biztosítékok felülvizsgálatának hiányában senki nem határozta meg az elvárható adósságbehajtási minimumokat. Emellett a parlament két egymást követő éven át úgy hagyta utólag jóvá a csaknem 340 milliárd forintnyi konszolidációs értékpapír piacra dobását, hogy annak jövőbeni következményeivel egyáltalán nem volt tisztában. Ehhez képest apróság, hogy a PM konszolidációt ellenőrző részlegének nincs kiépített informatikai rendszere, áttekinthető és gyorsan visszakereshető dokumentációja.
Az egész gazdaságot érzékenyen érintő konszolidáció vizsgálatának lezártával mindenki a konkrét felelősök számonkérését hiányolja. Az érintettek felelősségrevonása és az igazságszolgáltatás azonban – hangsúlyozta Varga Mihály – már a bíróságok és rendőrség feladata. Mindazonáltal a különböző pártok képviselőiből álló testület javaslatot tesz egy konszolidációs törvény elfogadására, még akkor is, ha véleményük szerint ilyen nagy mértékű állami mentőövre nem valószínű, hogy egyhamar szüksége lesz a magyar bankrendszernek. Ami ellenben nem zárja ki azt, hogy egy-két hitelintézet még a jövőben állami segítségre szoruljon.
Az újabb malőrök elkerülése érdekében azonban mindenképpen javasolt a bankok belső ellenőrzésének megerősítése, s a külső kontroll deklarálása. A bizottság olyan jogosítványok megadását javasolja az ÁPTF-nek, hogy az az eddigieknél függetlenebb helyzetben, szükség esetén bármely bankot érintően, azonnal lépni és intézkedni tudjon.
