a balközép kormány ugyan elveszítette többségét, ám gazdaságpolitikai változást a megalakuló jobbközép kabinettől sem várnak.
Írország, a “smaragdzöld sziget” gazdasági jövője 1987-ben sivárnak tűnt: egymáshoz kapcsolódott a pénzügyi mértéktelenség és a gazdasági stagnálás. Az azt megelőző tíz évben az állam belső hitelfelvétele elszabadult: a nemzeti jövedelem 65 százalékáról majdnem 120 százalékra szökött fel (ennél magasabb arány Európában csak Belgiumban volt). Mára a kormány hitelfelvétele szinte nullára csökkent, s Írország azon kevesek egyike, akik a maastrichti kritériumok szigorú értelmezése mellett is részt vehetnek a tervezett európai monetáris unióban. Az államadósság – amely a GDP 80 százalékát sem éri el – rohamosan csökken. A munkanélküliség még magas, de már nem rosszabb az európai átlagnál. A fejlődés üteme inkább kelet-ázsiai, mintsem nyugat-európai: a gazdaság 1995-ben 10 százalékkal, 1996-ban pedig 7 százalékkal bővült, erre az évre pedig 6 százalékot várnak. Az árak eközben mindössze 1,5 százalékkal emelkednek évente. Mindebből az utóbbi időszak egyik legfigyelemreméltóbb gazdasági átalakulása bontakozik ki.
Az egy főre jutó GDP 1987-ben a britnek csupán 63 százalékát tette ki, s Portugália, Spanyolország és Görögország mutatóival volt összevethető. Mára az utóbbi három ország jócskán leszakadva követi az íreket, akik – legalábbis az OECD számításai szerint – tavaly már a britek elé vágtak, megközelítvén az uniós átlagot (lásd grafikonunkat). S jóllehet, az EU könyvelői más módszereket alkalmaznak, s szerintük az egy főre jutó ír GDP tavaly 5 százalékkal még alacsonyabb volt mint Nagy-Britanniában, az e mutató szempontjából elért kimagasló növekedési ütem ténye megkérdőjelezhetetlen.
Az életszínvonal megítélésekor Írország esetében az Economist egyébként hitelesebbnek tartaná, ha bruttó nemzeti termékben (GNP) számolnak. A lap azzal érvel: az ilyen kis gazdaságokban sok a külföldi tulajdonban levő vállalat; a GDP egy része – a kifizetett nyereség formájában – így rendre hozzájuk kerül. A GNP a számítások szerint emiatt 12 százalékkal alacsonyabb a GDP-nél. Mivel azonban a két mutató majdnem ugyanolyan gyorsan emelkedik, mindenképpen jó esély van arra, hogy Írország néhány év alatt megelőzi Angliát és bekerül az EU gazdagabbik felébe.
Az ország persze eddig is szépen profitált Európából. Amikor 1973-ban belépett a közösségbe, szegény és egyértelműen mezőgazdasági jellegű volt, s e két tényezőnek köszönhetően bőkezű szubvenciókhoz jutott: a hetvenes évek vége és a kilencvenes évek eleje között évente a GDP 4-7 százalékára rúgó uniós forrást kapott. Ha ez a segítség meredeken emelkedett volna ebben az időszakban, az ír gazdasági csodát akár ennek tulajdoníthatnánk. A pénzáramlás azonban nagyjából állandó volt, sőt, a kilencvenes években – az ír növekedés felgyorsulásával egy időben – még csökkent is (lásd grafikonunkat). Másrészt: hasonló támogatást több más szegény ország is kapott, mégsem értek el ilyen látványos eredményt. Az ír GNP 1990 és 1996 között évente átlag 5 százalékkal nőtt, míg az unió egészében csupán 1,5 százalékkal.
A siker mögött valójában két gazdaság húzódik meg: az írek tulajdonában lévő, még mindig elmaradott, veszteséges és munkaerő-igényes szféra, illetve a modern, igen termelékeny és tőkeigényes külföldi szektor. Ez a helyzet nem véletlenül állt elő. A kormányok egyre impozánsabb eredményeket érnek el a külföldi befektetők becsalogatásában, amelyek aztán a gazdasági átalakulás hajtóerejét jelentették. Az utóbbi években üzemet épített Írországban az IBM, az Intel, a Gateway, a Dell, a Fujitsu, a Motorola és még számos vezető számítástechnikai és elektronikai cég. Az öreg kontinensen eladott személyi számítógépek majdnem harmada itt készül, és az 1980 óta az európai elektronikai iparba áramlott amerikai befektetések 40 százaléka szintén ide került.
Az új beruházások az élelmiszer- és a gyógyszeripart ugyancsak érintik, de a kormány kivételes erőfeszítéseket tett a nemzetközi bankok és pénzintézetek becsábítására is. A dublini Nemzetközi Pénzügyi Szolgáltatási Központban folyik például számos bank és brókerház – köztük a Citibank, a Merrill Lynch, a Daiwa, az ABN Amro és még 400 másik cég – adatfeldolgozása.
A külföldi tulajdonban lévő cégek adják a gazdasági teljesítmény 30 százalékát és az export kétötödét. Egyes becslések szerint ezen üzemekben a termelékenység majdnem háromszor akkora, mint hazai tulajdonú társaiknál. A vendégek sokkal inkább “átalakítják a házigazdát”, mint más országok esetében – még Kelet-Ázsiánál is jobban, ahol pedig szintén kulcsfontosságú szerepe van az idegen befektetéseknek.
Írország elsősorban az adórendszer miatt vonzó a külföldi tőke számára. Az iparban és a nemzetközileg forgalmazott szolgáltatásokban kitermelt nyereséget mindössze 10 százalékos adó terheli, ami a hazai és a külföldi cégekre egyaránt vonatkozik. A büdzsé mégis majdnem annyi bevételhez jut, mint azokban az országokban, ahol a kulcs kétszer-háromszor magasabb – ennyire nyereséges ugyanis a gazdaság külföldi tulajdonú része.
Nehéz megmondani, meddig lesz sikeres az írországi képlet. Az optimisták szerint még jó ideig. A kevésbé bizakodók ellenben azt hangsúlyoznák, hogy a gazdaság túlzottan függ néhány iparágtól: a számítógépes vagy a pénzügyi szolgáltató szektor globális recessziója például hatalmas károkat okozna. Most, hogy a jövedelmek megközelítették az európai átlagot, a további gyors növekedés esélye csökkent: a munkaerőköltség-előny kisebb lett, és nem világos az sem, hogy a jövőben mely ágazatok produkálják majd a leggyorsabb növekedést. Ugyancsak döntő lehet, hogy mikor változik meg az ország unión belüli kedvező helyzete amiatt, hogy egyre inkább a gazdag tagok közé sorolódik. Mint ahogyan az is kérdés: versenyképes marad-e ez a kivételesen nyitott gazdaság, ha az ír font beolvad az euróba, miközben az angol font esetleg kimarad, és később leértékelődik.
