Hazánkban – a gazdaság egészét jellemző állami tulajdon mellett – mindig létezett magántulajdonosi réteg, magánszektor, amelyet a dogmatikus elképzelések átmenetinek véltek. A hatvanas évek gazdasági reformelképzelései úgy tették rendszerkonformmá az újabb félig-meddig magántulajdonosok gazdasági szerepvállalását, hogy “szocialista (kis)vállalkozásoknak” nevezték el azokat. A szocialista jelző arra utalt, hogy a magántermelők is a szocializmust gyarapítják, s gazdasági céljaikat – autonómiájukat – alárendelik a velük szemben támasztott mindenkori “felső szintű” elvárásoknak. Mivel pedig kicsik, nem lehetnek kizsákmányoló munkaadók sem. Gazdasági döntéseiben a kisvállalkozó kvázi-piaci kalkulációt követve alkalmazkodik a sajátos magyar keretekhez, az állami nagyszervezetek mellett, az első gazdaságot úgymond kiegészítve működik.
A nyolcvanas évek virágkora
A vállalati törvény majd a társasági törvény elfogadása után, a nyolcvanas években többféle társas vállalkozási forma is megjelenhetett. Közben megváltozott a szóhasználat is: ettől kezdve beszéltek új típusú kisszervezetekről, társas vállalkozásokról. A szocialista jelző használata kezdett kimenni a divatból, s mára már el is felejtettük. A kisvállalkozások azonban máig megmaradtak.
A (kis)vállalkozás és a (kis)vállalkozó az államtól való viszonylagos függetlensége okán a reformok megtestesítője volt. A folyamatot értékelők közül sokan úgy vélték: a gazdaság “piacivá” tételéhez elengedhetetlen, hogy az önállóan gazdálkodók társadalmi csoportja növekedjék. Az idejétmúlt “minél nagyobb, annál szocialistább” nézetet felváltotta az új tézis: minél több a kisvállalkozó, annál nagyobb a piac. A nyolcvanas évek elejére e szereplők száma jelentősen megugrott, s az állami szektorhoz képest hatékonyabbnak is tűntek. Az évtized végéig a társadalmi előnyszerzés egyik útja volt a kisvállalkozóvá válás. (Azok aránya, akik igennel válaszoltak a “Szívesen lenne-e vállalkozó?” kérdésre, 1988 és 1990 között 25-ről 40 százalékra növekedett, majd 1993-ra 20 százalék alá esett vissza.)
A kisvállalkozói kör töretlen növekedése azonban önmagában sem nem pozitív, sem nem negatív jelenség, mivel a rendszerváltással a reformszocializmus viszonyaihoz képest sok minden változott a gazdaságban. Teljesen átalakult például a tulajdonosi szerkezet: az állami és önkormányzati (tanácsi) tulajdon dominanciája a vállalati átalakulások, majd a privatizáció következtében fokozatosan leépült. A kilencvenes évek legeleje óta a gazdaság termelési-tevékenységi szerkezete is jelentősen módosult, különösen a keleti piacok elvesztése miatt. A politikai rendszer változása pedig szabadságot, jogot biztosított az önálló vállalkozási tevékenységhez, a tulajdonossá váláshoz.
Ha a vállalkozások nagy része nem az, aminek nevezzük, akkor ez nyilván sokszor zavart okoz. A kisvállalkozó elnevezés általános használata ideológiai eredetű, ránk maradt terminus. Jobban megragadhatjuk az önálló kistulajdonosok tevékenységének lényegét, ha munkaerő-piaci, foglalkoztatás-gazdasági nézőpontból közelítünk. Másutt a világon azokat, akik önállóan gondoskodnak saját vagy családjuk megélhetéséről, önfoglalkoztatóknak nevezik. Az önfoglalkoztató megélhetést teremt, az igazi vállalkozó viszont ezen túl igyekszik nyomon követni a tőkefolyamatokat is, háztartása és vállalkozásának gazdálkodása jól elkülönül. A gazdaság mindenkori állapotát jellemzi, hogy a munkaerőpiacon megjelenők mekkora hányada önfoglalkoztató, mely iparágak, ágazatok nagyszervezeteinek egykori foglalkoztatottjai ők, s mi történik, ha megszüntetik önálló tevékenységüket.
A kisvállalkozások terjedését a piac növekedésével azonosító nézetek vallói megfeledkeznek arról, hogy az ipar nagyszervezetei a béren, fizetésen és az illetményen kívül különféle pluszjuttatásokban is részesítik a munkavállalót, átmeneti egzisztenciális biztonságot kínálva számára. A nyugati piacgazdaságokban az önfoglalkoztatás azokban a régiókban széles körű, ahol egyes ágazatok válságba jutottak. Az önfoglalkoztató többletterheket vállal az alkalmazotthoz képest, mivel munkavégzésének feltételeit önerőből, önmaga számára kell megteremtenie. A kisvállalkozók és az önfoglalkoztatók megkülönböztetése nem nyelvművelői akadékoskodás tehát, hanem közelebb visz a sokféle hazai kisvállalkozás működésének megértéséhez. Egy 1996-os adatfelvétel tanúsága szerint maguk a kisvállalkozók is visszajelezték, hogy tevékenységüket nem elsősorban vállalkozásnak tekintik, hanem rendszeres munkának, illetve jövedelemkiegészítésnek. Csak minden tizedik említett közülük olyan teljesítményt, eredményt a vállalkozás hozadékaként, amelyik talán összefügg valódi vállalkozói viselkedéssel.
Saját erőből
A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem szociológia tanszéke és a Központi Statisztikai Hivatal társadalomstatisztikai főosztálya 1993-ban és 1996-ban adatfelvételt végzett a kis- és közepes vállalkozások körében, azzal a céllal, hogy feltárja: milyen vállalkozások születtek a kilencvenes évek elejéig? Ennek során kiderült, hogy az 1993-ban működőnek vélt (nem mezőgazdasági) kisvállalkozások közül minden negyedik már nem létezett az adatfelvétel időpontjában, így – az akkor már majdnem egymilliósra becsült körből – csak legfeljebb 650 ezer gazdálkodott. Ezek négyötöde egyéni vállalkozó volt; a jogi személyiségű cégek tulajdonosai csupán 8 százalékos arányt képviseltek. A nemzetközi statisztikai konvenciók szerint csak ezen utóbbi vékony réteget lehetne igazán vállalkozóknak tekinteni, mert esetükben bizonyosan elválik egymástól háztartásuk és cégük gazdálkodása (a tulajdonos magánvagyonának csupán egy kis hányadáig felel a társaság gazdálkodásáért.) Kiderült az is, hogy az 1993-as állomány fele 1990 után indult, vagyis nem egészen három év alatt több mint 300 ezer kisvállalkozás alakult. Ezek egyharmada kisiparos, közel egyharmada pedig kiskereskedő – vagyis “hagyományos” egyéni vállalkozó volt. Megjelentek azonban a szellemi önállók (könyvelők, tanácsadók, biztosítási ügynökök, szellemi szabadfoglalkozásúak) is, akik az összes kisvállalkozás egyötödét tették ki. Ezen utóbbi (az átlagosnál magasabb iskolai végzettségű) körbe tartozók csaknem fele, a betéti társaságok tagjainak pedig jó egynegyede csupán mellékállásban volt kisvállalkozó, vagyis valahol másutt volt munkahelye. A kisvállalkozások negyede-harmada – különösen a társas vállalkozások – egyidejűleg két vagy több ágazatban is tevékenykedtek. Minden másodikuk a kereskedelemben volt érdekelt.
A vállalkozásokat döntően önerőből hozták létre: csak minden tizedik létrejöttében lehetett szerepe állami vagy önkormányzati forrásnak. Az alapításkor csupán háromnegyedük kötött le valamilyen pénzeszközt, vagyontárgyat, ingatlant, szállítóeszközt. Több mint egynegyedükben rokonok és/vagy házastársak is részt vesznek. A családi kft.-k aránya ennél még magasabb, jó 40 százalék volt 1993-ban, míg a nem jogi személyiségű vállalkozások kétharmada szerveződött családi alapon. A rokonok magas részvételi aránya az adózáselkerülő, jövedelemeltitkoló szándékot jelzi, de felfogható a család mint speciális erőforrás indikátoraként is: a vállalkozó a változó körülmények, kockázatok bizonytalanságát a rokonok bizalmas együttműködésével képes ellensúlyozni.
Az adatfelvétel 1996-os megismétlése arra a kérdésre igyekezett válaszolni, hogy a változó körülményekhez miként sikerült alkalmazkodni, s mely jellemzők valószínűsítik a túlélést. Az 1993-ban kiskereskedőként megkérdezettek csaknem fele már nem működött két és fél év múlva, s ugyancsak jelentős állománycsere történt a szellemi önállók körében (lásd a grafikont a 42. oldalon).
Családi kötődések
A teljes állású, nem jogi személyiségű társas vállalkozásokban lévő vagy egyéni vállalkozóként dolgozó tulajdonosok aránya 1993 őszén 58 százalék: azaz megközelítőleg 370 ezer önfoglalkoztató volt ekkor. Ugyanebből a sokaságból 1996 tavaszára az önfoglalkoztatók immár kisebb arányt – 53-54 százalékot – képviseltek, vagyis ők inkább feladták az önálló tevékenységet, mint az igazi vállalkozóknak tekinthető főállású cégtulajdonosok. Az is növelte a fennmaradás valószínűségét, ha a tulajdonosnak egyszerre több vállalkozása is volt. A mellékállásúak közül évente 20 százalék szűnt meg, a nyugdíjasok közül pedig évente minden negyedik kilépett a kisvállalkozói körből.
A vállalkozások működtetéséhez egyébként csak az összes kisvállalkozó egyötöde vett igénybe tőkeforrást 1993-ban. A megmaradtaknál ez az arány 30 százalékos, a cégeknek pedig kétötöde kötött le tőkét az üzletben. A forgóeszköz-igényes kiskereskedések tulajdonosai és a cégtulajdonosok tehát jóval nagyobb valószínűséggel veszik igénybe a banki és más piaci pénzszerzési csatornákat, mint a többiek.
A rokonok bevonása mellett gyakori, hogy volt kollégák, barátok vagy ismerősök alapítanak együtt céget, vagy hasonló megbízható ismerősi körből választanak alkalmazottakat. Felvetődik, hogy a szoros családi kötelék vajon megvédi-e a vállalkozást a felszámolástól, vagy inkább a baráti, esetleg a szakmai-munkatársi kapcsolatoknak van ilyen szerepük. Nos, azokban a megmaradt kisvállalkozásokban, amelyekben a tulajdonoson kívül legalább egy másik munkatárs is dolgozik (ilyen az összes túlélő egyharmada) 65-78 százalék a rokonok és/vagy házastársak aránya. (Az átlagos foglalkoztatotti létszám 1993-ban 2,8 fő; a 10 fős kisvállalkozás már nagynak számít, hiszen a döntő többség egyszemélyes egyéni vállalkozás.)
A családi részvétel az önfoglalkoztató-kistermelő vállalkozási formákban magasabb, s a vállalkozó cégekben alacsonyabb. Ez utóbbiak több mint felében foglalkoztatnak olyan munkatársat, akit korábban nem ismertek. A megszűnt egyéni vállalkozások csoportjában a volt munkatársakat és barátokat (is) alkalmazók aránya jóval magasabb, mint a túlélők között. A jogi személyiséggel nem rendelkező társaságok csoportjában egy kicsivel, a cégek csoportjában viszont nagyobb arányban fordul elő, hogy a (volt) munkatársakkal alapított közös üzlet 1996-ban már nem működött.
Az egyéni önfoglalkoztatók körében tehát egyértelműen érvényesült a családi kötelékek megtartó ereje. A cégeknél és a társaságoknál ez a hatás valamivel kevésbé érezhető, ám azt sem állíthatjuk, hogy a jó ismerősök közül kiválasztott társak hasznosabbak lennének a túlélés szempontjából.
Árulkodó tartalékok
A kisvállalkozások gazdálkodásának hatékonyságát vagy eredményességét a megszokott kategóriákkal – nyereség, veszteség, költségek, beruházás – jellemezni szinte lehetetlen. A döntő többségnél ugyanis a háztartás fogyasztása és beruházásai nehezen különíthetők el a vállalkozásétól, az üzleti folyamatokat nem is kell – mert lehetetlen – szigorúan regisztrálni. Többet elárul, hogy van-e akár időlegesen tartalékuk, s azt mire fordítják.
A vizsgált periódusban az a legszembetűnőbb változás, hogy a megmaradó vállalkozások között jelentősen nagyobb lett a tartalékokkal nem rendelkezők aránya, mint volt 1993-ban. Ez nehezedő körülményekre utal, annál is inkább, mert a megszűnt kisvállalkozások kétharmadának a működés utolsó évében egyáltalán nem volt tartaléka (lásd a grafikont). A tartalékfelhasználási arányokból arra következtethetünk, hogy a vállalkozások megmaradását segítette, ha a tulajdonos az üzletre (és a háztartásra is) költött. A megszűnt vállalkozások körében meghatározó jellemző a vállalkozás fejlesztésének elmaradása is. Ha mindezt egybevetjük azzal, hogy a megmaradók – különösen a cégek – banki és kedvezményes hitelt, illetve rokoni-baráti körből származó kölcsönt egyaránt nagyobb arányban vettek igénybe, mint az 1993-as vállalkozói sokaság, akkor a tőkebevonás tartalékhiányt enyhítő hatását valószínűsíthetjük. Az viszont biztosan tudható, hogy a túlélő egyéni vállalkozók 20-25 százaléka a kölcsönökből műhelyt vagy üzletet épített, és/vagy termelő, illetve egyéb beruházást valósított meg. A társas vállalkozások 20-30 százaléka leginkább gépet vásárolt a felvett hitelből, viszont a folyó üzletmenetre (is) költött.
A kisvállalkozók számának növekedése eddig igen gyors ütemű volt, de ezt nem lehet sem a piac térnyeréseként, sem a rendszerváltás sikereként elkönyvelni. Mivel a döntő hányad önfoglalkoztató, a konjunktúra változásait követve az állomány csökkenhet is, nőhet is. A vizsgált két és fél év alatt nem volt drámaian magas a vállalkozások átlagos megszűnési rátája. Az állomány csökkenéséről vagy növekedéséről e vizsgálat nem tud számot adni, mivel a belépőkkel – akik új kisvállalkozást alapítottak – nem foglalkoztunk. Az viszont kiderült: e szférán belül a gazdálkodás jellegében és a túlélési valószínűségek szempontjából is elkülönül egymástól a kisszervezetek rendszere (amely a vizsgált periódusban stabilizálódott), illetve a munkaerő-piaci lehetőségek függvényében alakuló önfoglalkoztatói kör.
(A szerző a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem docense)
