Ha tetszik, ha nem, a vezetékes vonalat választó polgárok döntő többségének a fejlett országokban is be kell érnie a helyi monopóliumokkal. Ezen szolgáltatókon persze többnyire nem holmi kisvárosi céget kell érteni, hanem a British Telecomhoz – vagy akár a Matávhoz – hasonló óriáscéget, amely valóban uralja a piacot. Ebből a szempontból a kiváltságosok közé tartoznak például az angliai Cambridge-ben élők, akik 1991 óta nem csak a British Telecomon keresztül beszélhetnek, hanem igénybe vehetik a Cambridge Cable nevű kábeltelevíziós társaságot, vagy valamelyik mobiltelefoncéget, amelyek képesek vonalakat installálni. Sőt, az Ionica nevű cég is jelen van a piacon, amely a maga vezeték nélküli rendszerével – antennák segítségével – képes a fogyasztót becsatlakoztatni a hagyományos telefonrendszerbe.
Efféle példa ma még kevés akad, pedig a távközléssel foglalkozó szakemberek szerint a jövő útja éppen ez. Az országok többségében mindenesetre a verseny már megkezdődött, elsősorban a távhívások piacán. A korábbi általános gyakorlat, amely szerint az üzleti ügyfelek és a messzire telefonálók fizetik meg annak az árát, hogy az egyéni előfizetők városon belül maradva olcsón beszélhessenek, megszűnőben van. Méghozzá nem a helyi díjak emelkedésével, hanem úgy, hogy a távhívások piacán egyre több és új szolgáltató jelenik meg. A korábban monopolhelyzetben lévő társaságok kihívói úgy építik ki saját hálózatukat, hogy társulnak más – például vasúti, energiaszolgáltató vagy vízügyi szolgáltatásokat nyújtó – cégekkel. A Japan Telecom például, amely a szigetország piacvezetője a távhívások terén, ma három vasúttársaság tulajdonában van. A vasút egyébként azért ideális, mert a sínek felett futó, már kiépített vezetékrendszer lehetővé teszi újabb telefonvonalak viszonylag olcsó és gyors kiépítését. Franciaországban a France Télécom fő versenytársának az a nemrégiben alakult konzorcium látszik, amelyben az állami vasúttársaság, az SNCF társult az egyik legnagyobb, magántulajdonban lévő vízügyi szolgáltatóval. Németországban hasonló a helyzet, amennyiben a Deutsche Telekom pozícióját három energetikai szolgáltató – a Veba, a Viag és az RWE – egyesülése kívánja megingatni. Az Egyesült Államokban szintén a sínek mentén kívánják kiépíteni azt a kábelhálózatot, amely a leghosszabb lesz a világon. A még éppen csak megindult fejlesztésről az ottani sajtóban máris szuperlatívuszokban beszélnek.
A helyzet még érdekesebb, amikor a helyi telefontársaságokat beengedik a távhívási piacra. Finnországban ez történt. A Finnet – melynek az egyéni előfizetők 73 százaléka az ügyfele volt – korábban csak a városon belüli hívások közvetítését bonyolíthatta. A cég, miután megtört a Telecom Finland nemzetközi és távhívásokra vonatkozó, hosszú évtizedek óta fennálló monopóliuma, már az első évben elvitte a forgalom több mint felét. A fogyasztók tehát a helyi telefontársaságot preferálták akkor is, amikor a városon kívülre vagy külföldre akartak telefonálni. Mivel a Finnetnek már nem kellett a Telecom Finlandot igénybe vennie ahhoz, hogy ezeket a hívásokat továbbíthassa, a tarifák is lejjebb mentek.
Az Egyesült Államokban már régóta három nagy cég – az AT&T, az MCI és a Sprint – vetélkedik egymással ezen a piacon, és bár az árak ott is egyre esnek, még mindig lassabban teszik ezt, mint ahogyan a költségek csökkennek. Lassan az a helyzet kezd kialakulni, hogy a távolságtól és a célállomástól csaknem függetlenül, egy percen át körülbelül 10 centért lehet beszélni. Szakértők szerint azonban az árháború még csak most fog igazán beindulni. A tavaly elfogadott távközlési törvény értelmében ugyanis a három nagyon kívül most majd a helyi társaságok is beléphetnek a versenybe, amelyek ugyebár előnyben vannak abból a szempontból, hogy a fogyasztó már régóta ismeri és használja a szolgáltatásaikat. Egy New York-i elemző szerint ennek az lesz a vége, hogy a távolsági beszélgetések percdíjai a bűvös 10 cent alá mennek. Sőt, a szolgáltató társaságok azt fogják kínálni a távhívások piacán is, amit a helyi beszélgetéseknél: egy bizonyos fix előfizetői díjért az előfizető bármennyit beszélhet.
A finn, illetve az amerikai tapasztalatokból az európai, többé-kevésbé még ma is monopolhelyzetben lévő társaságok sokat tanulhatnak – és tanulnak is. A teljes liberalizálás előtt álló piacon működő óriások – köztük a francia és a német távközlési társaság – a közelmúltban például jelentős engedményt adtak a távolsági beszélgetések árából, amivel nagyon megnehezítették a piacra éppen belépett vagy belépni készülő új versenytársak dolgát. Utóbbiak csak akkor lehetnek eredményesek, ha a régiek árai alá kínálnak, miközben maga a piacralépés is igen költséges. Ezért az újonnan jövők kockázata többnyire igen nagy – a sokszor látványos eredmények ellenére is.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a távközlési piaci versenynek mesterséges eszközökkel vagy szabályozókkal csak ideig-óráig lehet gátat szabni. A piac befogadó- és tűrőképessége ettől persze még véges, ha most úgy is tűnik: a világ az ezredvég eufóriájában egyfolytában kommunikálni akar. Egy idő után rendeződnek az erőviszonyok, amelyek a liberalizáció révén kissé összekuszálódtak. Néhányan az újonnan érkezők közül is eltűnnek majd, a régi nagyok pedig elveszítik kiváltságaikat. S ez alighanem így is van rendjén.
