Egyvalaki biztosan veszített az állami felügyeletek év eleji összevonásán. Ez pedig Tarafás Imre, az immár egy fedél alatt ügyködő Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet (ÁPTF) elnöke, aki – amint azt a Nemzetközi Bankárképző Központ múlt heti vitáján tréfásan megjegyezte – immár nem mondhatja el, hogy csak a bankokkal vagy a brókerekkel foglalkozik. Ezek után nem volt meglepő a bankok kizárólagos felügyeletét 1996 közepétől fél éven át irányító szakember kijelentése: mindent elkövet, hogy ne csapják az ÁPTF-hez a harmadik pénzügyi terület, a biztosítás állami ellenőrzését.
Pedig az összevonást előkészítőktől nem is állt olyan messze ez az elképzelés. Olyannyira, hogy amikor 1996 januárjában a kormány először állt elő eme merésznek tűnő elképzelésével, akkor az Állami Biztosításfelügyelet beolvasztása is komolyan felmerült. Nem sokkal később azonban már csak a bankok és az értékpapír-cégek felett őrködők összeköltöztetése maradt napirenden, még e szűkített formában is nem kis vitát kavarva. Az ellenzők többsége – emlékeztetett Tarafás Imre – mindenekelőtt azt firtatta, vajon miért pont Magyarországon kell összeboronálni e két felügyeletet, amikor még jó ideig legfeljebb csak jelszavakban beszélhetünk univerzális bankrendszerről. A bankok teljes körű értékpapír-forgalmazására ugyanis a kormány csak néhány héttel ezelőtt adta áldását, 1999. januári kezdéssel (Figyelő, 1997/43. szám). Addig csak specializált bankrendszerről lehet szó, az is csak papíron. Hiszen nehéz definiálni azt a szisztémát, melyben a bankok akár száz százalékban is birtokolhatnak brókercéget. (Az e tekintetben klasszikus példaként emlegetett Egyesült Államokban hasonló tulajdonosi összefonódás csak néhány százalék erejéig megengedett.)
Vitathatatlan, hogy a két felügyelet összecsiszolása nem megy könnyen, hiszen a pénzpiaci, illetve a tőkepiaci górcsőt használók szempontjai eltérőek. A bankfelügyelet alapvetően azon munkálkodik, hogy a bankok stabilak legyenek, és a betétek visszafizetését ne fenyegesse veszély. Az értékpapír-felügyelet ellenben – a tőzsde vezetőségével karöltve – mindenekelőtt azon szorgoskodik, hogy minden piaci szereplő korrekt és elegendő információ átadásával segítse a befektetők döntéseit. Összevont felügyelet esetén persze nagyobb az esélye a konzisztens döntéseknek, ám ezenkívül igazából Tarafás Imre sem tudott más érvet felhozni a két dudás egy csárdába terelésére.
Hiába vaskosabbak elődjeiknél az év elejétől hatályos törvények, a felügyelet mozgásterében alig történt változás. Pedig lett volna min módosítani. A jelenleg érvényes forgatókönyv szerint például hiába látja egy banknál a problémát a felügyelet, csak akkor hozhat határozatot annak megoldására, ha a szóban forgó ügyet valamelyik paragrafusba képes belegyömöszölni. Máris akadt arra példa, hogy a kellő szigorú fellépés a fenti okból hiúsult meg.
A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a sok lépés közül egyet visszafelé tettek meg a törvényalkotók. Kiderült ugyanis, hogy a magyar jogi környezetbe nem illeszthető be a felügyelet korábbi rendeletalkotási gyakorlata. Abból a megfontolásból, hogy ez csak a kormány, illetve a minisztériumok joga, végül olyan kompromisszum született, melynek értelmében bizonyos esetekben a pénzügyi tárca vezetője rendelkezhet. Ezen új módi viszont értelemszerűen lelassítja az ügymenetet.
Pedig a reakcióidő már így is rendkívül eltérő a banki és az értékpapír-területen. Míg egy tőzsdén ügyködő cég mulasztása általában 8 napon belül “gyógyítandó”, addig a bankoknál nem ritka a 90 napos válaszadási határidő. Ráadásul a bírságolás az értékpapírosoknál szinte rutinszerű (ami részben betudható annak, hogy a tőzsdén jegyzett vagy forgalmazott részvények kibocsátói – tisztelet a kivételnek – a felszólítás ellenére sem teszik közzé időben a befektetőket útba igazító gyorsjelentéseiket), a hitelintézeteknél viszont fehér hollónak számít. Az is igaz viszont, hogy a bankok fegyelmezettebbek. Ez azonban még nem lehet elegendő indok arra, hogy az értékpapír-felügyeleti határozatokkal ellentétben miért nem nyilvánosak a bankfelügyeleti “ejnye-bejnyék”. Tarafás Imre szerint az ÁPTF attól tart, hogy a betétesek a legapróbb megjegyzésre is kivehetik pénzüket, ezzel egyszersmind elindítva a hólabda-effektust a bankrendszerben. Azt azonban elismerte, hogy e helyzeten a jövőben változtatni kell.
Ez utóbbi kitétel igazságát mi sem bizonyítja jobban, mint a Postabank elmúlt egy évi története. Várhegyi Éva, a Pénzügykutató Rt. tudományos főmunkatársának hite is megingott a tekintetben, hogy nincs-e az ÁPTF-nek nagyobb felelőssége a betétesek elégséges információhoz juttatásában. Vajon nem indokolt-e jóval nagyobb nyilvánosság nemcsak a felügyelet, hanem a Magyar Nemzeti Bank (MNB) részéről is? Sok kisbetétes érezte úgy február végén – s tegyük hozzá: azóta folyamatosan -, hogy semmilyen támpontot nem kap arra nézve, hová is tegye a pénzét.
Rusznák Tamás, az MNB ügyvezető igazgatója (mellesleg Tarafás Imre elődje a volt Állami Bankfelügyeletnél) sem tudott vitatkozni azzal, hogy a hitelintézetekbe vetett bizalom megőrzéséhez a bankoknak a mainál lényegesen több információt kellene önmagukról kiadniuk. Ellenkező esetben ugyanis a nem kellően tájékozott betétesek akár egy álhír hallatán is “bemozdulhatnak”. Az más kérdés, hogy hiába szolgáltatnak a bankok több információt, ha még az auditorok sem egységesek a tételek könyvelésének mikéntjét illetően.
Az mindenesetre biztos, hogy az ÁPTF nem tehet közzé értékelést egy bankról – jegyezte meg Tarafás Imre, aki egyébként egyetértett a felügyeleti intézkedések nyilvánosságra hozatalával. Ennek megvalósítása már rázósabbnak tűnik – ehhez a törvényt minden bizonnyal ismét módosítani kellene. Azt viszont már a hatályos passzusok is tartalmazzák, hogy a hitelintézetek milyen információkat kötelesek betéteseik orrára kötni.
