Ha a kilencvenes évek közepén Magyarország gazdasági teljesítményét egyetlen gondolattal akartuk összefoglalóan jellemezni, akkor az ellenkező előjelű mikro- és makrogazdasági folyamatokról beszéltünk. A vállalati szférában – a radikális piactisztulást követően – látványos alkalmazkodási folyamatok mentek végbe. Ugrásszerűen javult a versenyképesség és a gazdálkodás jövedelmezősége – legalábbis a túlélők körében. A makrogazdasági adatok tükrében ugyanakkor igencsak gyenge teljesítményt mutatott fel az ország.
A vállalati gazdálkodás pozitív tendenciáinak mérése, az alkalmazkodás kvantifikálása azonban – megbízható adatok híján – komoly nehézségekbe ütközött. Különböző kutatási projektek keretében kérdezőbiztosok százai jártak a jelentősebb hazai cégeknél, s több ezer olyan kérdőívet küldtek szét, amelyek a cégek gazdálkodásának különböző mennyiségi paramétereit firtatták. Megkezdődött egy “eredeti adatfelhalmozási folyamat”, amelynek során a kutatók nem csupán mennyiségi adatokat próbáltak összegyűjteni és rendszerezni, s azokból következtetéseket levonni, hanem a gazdálkodás belső és külső minőségi jellemzőit – például a befektetési motivációkat, a költségvetési korlátok keménységét, a piacra lépési akadályok erősségét, a verseny intenzitását – is igyekeztek számszerűsíteni.
Más kutatók – a cégek nyilvános mérlegadatait alapul véve – statisztikai, ökonometriai elemzések segítségével kísérelték meg a mikroszintű alkalmazkodási teljesítményt, vagy annak egy-egy kiválasztott elemét kvantifikálni.
A Világgazdasági Kutató Intézetben egy, az Európai Unió Phare-alapjából finanszírozott kutatás keretében, húsz hazai céget vizsgáltunk meg abból a szempontból, hogy a mérlegadataikban, az 1992 és 1996 között kimutatható változások mögött milyen stratégiai alkalmazkodási lépések húzódnak meg. Arra a kérdésre is választ kerestünk, hogy léteznek-e olyan, a gazdálkodás eredményeit befolyásoló, vállalatspecifikus külső és belső tényezők, amelyek félrevezetik az elemzőt akkor, ha puszta mérlegadat-elemzésből, a súlyozott átlagokat alapul véve próbál meg következtetéseket levonni.
Mérlegtorzítók
A kutatás során abból a hipotézisből indultunk ki, hogy az “ipari átalakulás” első, kaotikus időszakában a mérlegadatok alapján nem mondhatunk igazából semmi biztosat a vállalati reorganizáció pillanatnyi állapotáról és sebességéről, mert a gazdálkodás belső és külső körülményeinek gyors változása eltorzítja az adatokat és az azokból számítható mutatók értékét.
A kutatás nem a legalapvetőbb változásokra – szervezeti szétválások, gyáregységek kiválása, eszközök, ingatlanok értékesítése – koncentrált, hanem néhány kevésbé feltűnő mérlegtorzító tényezőt vett nagyító alá.
A torzulások egyik jellegzetessége az, hogy nem csupán a mutatók számlálói, de a nevezői is gyorsan változtak az átmenet első időszakában. Stabil gazdaságok vállalatainál a mérlegadatokból képezhető pénzügyi, jövedelmezőségi és termelékenységi mutatók idősorainak változása főként a számlálók változására vezethető vissza. Így az idősorok viszonylag megbízható képet nyújtanak a vállalati teljesítmény változásáról. Az átmeneti gazdaságokban ugyanakkor a létszámalapú termelékenységi, az eszközalapú hatékonysági és pénzügyi, valamint a vagyonarányos jövedelmezőségi mutatókat jelentősen torzította, hogy az elmozdulások nagyobb része nem a számlálók (árbevétel, eredmény, kötelezettségek), hanem a nevezők (befektetett eszközök, összes eszköz, saját tőke, létszám) változásának volt betudható.
Gyakori jelenség az átalakulás első időszakában, hogy az alkalmazkodás jegyében maga a tevékenység vagy annak alapvető paraméterei megváltoznak. Módosul a termékskála, amelynek hatására alapvetően átalakul a termelés költségszerkezete, anyag- és munkaigényessége, technológiaintenzitása. A cégek egy része önálló termelésről átáll bérmunkára. Ez utóbbi esetben például drámai csökkenés figyelhető meg a termelés anyagigényességében, hiszen az anyagokra fordított összegeket már nem az adott cég mérlegeiben mutatják ki. Ugyancsak alacsonyabbak lesznek a termelés közvetett költségei, mert a vállalat beszerzési-, marketing- és kereskedelmi ráfordításai megszűnnek – ezeket a bérmunkamegrendelő vállalja magára. S persze csökken az árbevétel is, hiszen az értékesített termékért a megrendelő csupán a bérmunkadíjat fizeti ki. A soványabb árbevétel ellenére – különösen az első időszakban – jócskán megnő viszont a termelés jövedelmezősége. A bérmunkára létrehozott cégeknél nagyságrendekkel alacsonyabb lesz a termelés tárgyieszköz-igényességének mutatója, hiszen ezeket a külföldi megrendelő szállítja, ingyenes haszonbérleti szerződés keretében. Számos olyan mérlegadat és mutató van tehát, amelyek – ha az elemzők önmagukban vizsgálják azokat – könnyen félrevezető következtetésre adnak alkalmat.
Vevőállomány
A vállalati mérlegek eszközoldalán a vevőállománysor is számos elhamarkodott ítéletre csábíthat. E mutató a vizsgálatok kedvelt kiindulópontja, hiszen az átmenet számtalan minőségi jellemvonását lehet a segítségével számszerűsíteni. Az ipari átalakulás első időszakában jelentős vevőállomány-stock halmozódott fel a cégeknél. Mivel ugyanebben az időszakban a feldolgozóipari árbevétel is visszaesett, a vevőállomány/nettó árbevétel-mutató átlagos értéke különösen gyorsan emelkedett. A mutató országos átlagának javulása tükrözi a piac tisztulásának mértékét, sőt – közvetve – egyes piacgazdasági intézmények (például a csődtörvény) meglétét és hatékonyságát is.
A vizsgált mutató értéke, országos átlaga ugyanakkor egy többdimenziós vektorrendszer eredőjeként alakul ki. Ha a mutató értéke csökken, az nem csupán arra utalhat, hogy javult a fizetési fegyelem, mérséklődtek és könnyebben behajthatóvá váltak a kintlévőségek, a krónikusan fizetésképtelen szereplők eltűntek a piacról és/vagy növekedett a cégek árbevétele. Vállalati szintről kiindulva világossá válik, hogy a vevőállomány értékének csökkenése önmagában nem feltétlenül előnyös. A mutató ugyanis nem csupán azt mutatja meg, hogy a vállalat feszes ütemben be tudja-e hajtani kintlévőségeit, hanem azt is: képes-e finanszírozni, hogy vevői kedvező fizetési feltételekkel vásároljanak tőle. Az átlagosnál magasabb vevőállomány tehát – bizonyos körülmények között – épp a pénzügyi stabilitást tükrözheti. Napjainkban a fizetési határidő a vállalati versenyképességnek majdnem olyan fontos része, mint maga a minőség vagy a szállítási pontosság. Számos iparágban rendkívül szoros kapcsolat van e tényező és a nettó árbevétel között. A vevőállomány növekedése azt is kifejezheti, hogy változott a cég vevőköre, az árbevételből nagyobb súlyt képviselnek a perspektivikus, ám viszonylag hosszú – esetenként akár 180 napos – határidővel fizető együttműködések.
Ha az átlagos kinnlevőségek alakulását, a piac tisztulását vizsgáljuk, nem elegendő a “vevőállomány” mérlegsort górcső alá venni. A “követelések” mérlegfősor “egyéb követelések”-tétele tartalmazza ugyanis a multinacionális cégek szervezetébe integrált hazai leányvállalatoknak az anyavállalatukkal vagy az egyéb társvállalatokkal szemben fennálló követeléseit. A vizsgált cégek közül nem egy esetben előfordult, hogy az “egyéb követelések” jóval meghaladták a vevőállomány értékét. Ilyenkor – amint az a mérleg kiegészítő mellékletéből kiderült – ezek domináns részét az anyavállalattal szembeni követelések tették ki.
A vállalati reorganizációk során a cégeket átvilágító tanácsadók általában beavatkozási célpontként jelölik meg a vevőállomány mutatóját. Pedig annak mértéke az értékesítési módszertől is függ, hiszen ha a gyártó a kiskereskedelmi hálózatnak (például a mintaboltoknak) halasztott fizetéssel értékesíti a termékeit, akkor a vevőállománya lesz magas, ha viszont bizományosi szerződést köt velük, akkor a készletállománya. Önmagában tehát egyetlen mutató finomra hangolása sem célszerű.
Készletek
A készletállomány más célmutatókkal is összefügg. A vállalati versenyképesség-javító programok kiemelt területe a készletek – gyakran az iparági szükségszerűségeket is figyelmen kívül hagyó – csökkentése. Ám ha azt vesszük alapul, hogy a “készletek” mérlegfősor “befejezetlen termelés” rovata segítségével egy-egy évben mesterségesen javíthatjuk a jövedelmezőséget (ezáltal tehát, hitelfelvétel vagy privatizáció előtt, a valóságosnál szebb képet sugallhatunk a cégről), akkor nem egyértelmű, hogy a készletállomány minimalizálásának minden esetben elsőrendű prioritást kell kapnia. A cégek eredménykimutatása ugyanis úgy áll össze, hogy a különböző forrásokból származó bevételek felsorolását követik a különböző költségek, ráfordítások, majd ezekből számolják ki egy-egy év üzemi eredményét. Egyetlen kivétel van csupán: a befejezetlen termelés állománya. Az ehhez kapcsolódó ráfordítások nem szerepelnek az eredménykimutatásban (azokat csak azt követően kell feltüntetni, ha befejezték, és úgy vették készletre a termékeket). A “befejezetlenség” ugyanakkor tág határok között mozog (ugyanez állítható egy 25 százalékban és egy 95 százalékban kész termékről is). A számviteli szakembereknek tehát viszonylag széles mozgástere van ahhoz, hogy egy-egy évben – a készletek jó részét befejezetlennek minősítve, s az azokhoz kapcsolódó költségeket “elhallgatva” – javítsák a cég üzemi eredményét. Az általunk vizsgált húsz vállalkozás közül egy privatizáció előtt álló társaság készletállományának “befejezetlen termelés” rovata például – 44 százalékkal bővülve – 1 milliárd forint fölé emelkedett 1996-ban.
Kötelezettségek
Az átalakulás első időszakában látványosan csökkent a cégek hosszú lejáratú kötelezettségállománya: a bankok óvakodtak az efféle kihelyezésektől. Még a hitelképes cégek jó része is rövid lejáratú, de folyamatosan meghosszabbított, görgetett kölcsönfelvétellel finanszírozta tevékenységét. A hosszú lejáratú állomány aránya 1994 után némileg emelkedett. Első pillantásra azt a következtetést is levonhatnánk ebből, hogy a piactisztulást követően – mihelyt a szereplők köre és teljesítménye stabilizálódott – a bankok a korábbiaknál nagyobb mértékben voltak képesek és hajlandóak hosszú lejáratú forrásokkal ellátni a vállalatokat.
Az országos adatbázist ugyanakkor jelentős mértékben torzítja az adóskonszolidáció. Az ebben részt vevő vállalatok hatalmas rövid lejáratú kötelezettség-állományainak egy része – a megállapodások eredményeként – átkerült a hosszú lejáratúak közé. Az átütemezési megállapodások feltétele többek között az volt, hogy a vállalat a moratórium alatt és az átütemezett törlesztési időszakban egyaránt teljesíti folyó kötelezettségeit. A tartozások szerkezetében megfigyelhető fluktuáció (átmenet a rövid lejáratúból a hosszúba, és fordítva) arra vezethető vissza, hogy a vállalatok sok esetben a konszolidációs megállapodást követően sem voltak képesek eleget tenni a fenti vállalásnak, így hitelezőik egy része – tőkésítve – azonnal lejárttá tette követeléseiket. Az Állami Vagyonkezelő (ÁV) Rt., a portfóliójába tartozó néhány cégnek elengedte a kötelezettségeit. Az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ), költségvetési intézmény lévén, nem tehette meg ugyanezt. Az adóskonszolidáció során a Pénzügyminisztérium közvetítésével a bankoktól felvásárolt, és az ÁVÜ mérlegeiben szereplő követelésállomány hosszú lejáratú kötelezettségként tehát továbbra is ott maradt a cégek mérlegeiben. E kötelezettségek ugyanakkor nem is hasonlítottak a piacgazdaságokban tevékenykedő cégek hasonló állományaihoz. Ezek után ugyanis az ÁVÜ nem számított fel kamatot, s a legtöbb esetben szó sem volt a törlesztésről (ezekre a tételekre a privatizációs szerződés kétoldalú alkufolyamata során tért vissza az ÁVÜ).
Mindez azt mutatja, hogy a vállalati mérlegadatok hosszú lejáratú kötelezettségállományának idősorai félreértelmezhetőek; az egyes évek adatai egymással összehasonlíthatatlanok; és ezen állományok jellemzői nem olyanok, mint amilyenekkel a hasonló források a fejlett piacgazdaságokban rendelkeznek.
Exportarány
A termelés exportrészaránya korábban ugyancsak a kiemelten vizsgált mutatók közé tartozott. Holott a megváltozott keresleti viszonyokhoz történő alkalmazkodás sikerességét már az átalakulás első időszakában is csak némi túlzással lehetett ezzel a mutatóval mérni. Egyrészt a kivitel jövedelmezősége akkoriban számos esetben kívánnivalót hagyott maga után; másrészt a cég versenyképességét – az import liberalizálása következtében – a belföldi értékesítés mutatói már ugyanúgy tükrözték. Ráadásul, az idő múlásával egyre több vizsgálat támasztotta alá azt a feltételezést, hogy a belföldi értékesítés esetenként és bizonyos iparágakban (például textilipar, textilruházati ipar) jövedelmezőbb lehet a kivitelnél.
Amennyiben egyes cégek exportrészaránya egyik évről a másikra erőteljesen csökken, ez nem pusztán azt jelentheti, hogy az adott vállalat elvesztette exportmegrendelőinek egy részét, s kiszorult korábbi külpiacairól. Előfordulhat olyan eset is, hogy a cég külföldi megrendelője leányvállalatot hoz létre Magyarországon, és a korábbi exportszállítások célpontja ezentúl a belföldön lévő helyi leányvállalat lesz. Ha belegondolunk, hogy milyen drámai sebességgel nőtt a hazánkba irányuló külföldi működőtőke-befektetések állománya, illetve a zöldmezős beruházással létrehozott leányvállalatok száma a kilencvenes években, akkor világosan látszik, hogy az exportrészarány fluktuációjának nem pusztán egyedi eseteiről lehet szó, hanem a nemzetgazdasági átlagot is befolyásoló tényezőről.
A cégek egyes telephelyeinek leválasztása, önálló jogi formában történő kiválása az exportarányadatokat is számottevően torzította. Az egyes telephelyek gyakorta a törzsgyár beszállítói voltak, s így értelemszerűen kizárólag belföldre termeltek. Máshol egyes telepek már évekkel, évtizedekkel a rendszerváltás előtt külföldi bérmunkavégzésre szakosodtak, tehát a teljes termelésük exportra irányult. Voltak olyan nagyvállalatok, ahol bizonyos telephelyek kizárólag a keleti, illetve csak a nyugati piacra termeltek; mások belföldre a végfelhasználóknak; megint mások ugyancsak belföldre, de a nagyvállalaton belül szállítottak csupán. A leválasztások így vállalati szinten, a reálfolyamatok változása nélkül is erőteljes fluktuációt okoztak az értékesítés összetételében. (Szakágazati vagy nemzetgazdasági szinten ez a hatás már nem jelenik meg.)
Vigasz
A statisztikai elemzéseket korábban torzító, gyors változások hatására úgy alakul át az egyes vállalatok eszköz- és forrásszerkezete, tevékenysége és eredménye, hogy a mérlegsorok, illetve az azokból nyerhető mutatók lassanként azt jelentik majd, és azt kezdik tükrözni, amit a világ fejlett régióiban. Az országos adatbázis egyik része tehát átalakul, hozzáigazodik a nemzetközi normákhoz. Az adatbázis másik, egyre növekvő része pedig a piacra újonnan belépett cégekből áll: ezek mérlegadatai pedig már nem cipelik a múlt terheit. Mindezek nyomán idővel az országos adatbázis egyre nagyobb része áll majd olyan cégek adataiból, amelyek a piacgazdaságokban szokásos, azokkal azonos jelentésű mutatókat használják.
(A szerző az MTA Világgazdasági Kutató Intézet munkatársa)
