Valószínűleg a jövő héten derül ki, kell-e és ha igen, mekkora pótlólagos céltartalékot képeznie a Postabanknak minősített követelései és befektetései után. Akkora ígérte ugyanis a kilenc éve működő hitelintézet első komolyabb könyvvizsgálója, az Arthur Andersen a bank elmúlt évi mérlegének és eredményeinek auditálását (Figyelő, 1997/9. szám). Bár lapunk értesülései szerint legalább 5 milliárd forint – egyes banki körök szerint viszont még ennél is több – pótlólagos céltartalékképzésre lesz szükség, a Postabank illetékese érdeklődésünkre azt közölte, hogy “az Arthur Andersen szempontrendszerének figyelembevételével már az elmúlt év közben megképezték a pótlólagos céltartalékot.”
A korábbi céltartalékhiányt egyébként Princz Gábor azzal szokta magyarázni (legutóbb a Világgazdaság 1996. december 23-i számában), hogy “a Postabank nem vett részt a bankkonszolidációban, ha úgy tetszik, nem volt abban érdekelt, hogy nagy mennyiségű céltartalékot képezzen.” A bank valóban nem kapott egyetlen fillér tőkét az államtól, sem tőkeemelés, sem alárendelt kölcsöntőke formájában. Ez azonban a Figyelő értesülései szerint korántsem rajta múlt. Lapunk úgy tudja, hogy 1995-ben a Postabank vezetője egyszer már kérte az állami szerepvállalás ezen formáját, de akkor – nem utolsósorban Bokros Lajos pénzügyminiszter heves ellenkezése okán – ebből az elképzelésből nem lett semmi; legalábbis a hivatalos (de nem a Big Six egyike által) auditált könyvekben erre nem található utalás.
Mindenesetre az adós- és bankkonszolidációt vizsgáló parlamenti bizottság tavaly júliusban kinyilvánította azon szándékát, hogy az OTP Bank és a Postabank vezetőit, valamint Horn Gyula miniszterelnököt is meghallgassa, mondván: olyan tényekre bukkantak, amelyek mindenképpen igénylik a kérdezz-feleleket.
Kevésbé homályos az adóskonszolidációra vonatkozó rész, amelyben ügyfelei révén már a Postabank is érintett volt, valamivel több, mint 16 milliárd forint erejéig (lásd táblázatunkat). A bankrendszer helyzetének javításában különböző lehetséges módszerek kombinációja érvényesült. Először 1991 végén az állam garanciát vállalt a hitelek szűk körére, viszonylag csekély értékben; ezt követte a banki portfóliók megtisztítását célzó hitelkonszolidáció, vagyis a rossz hitelek állami megvétele, 1992 végén úgynevezett bankorientált, 1993 végére pedig – az adósok szűk körére vonatkozóan – vállalatorientált módon (ez utóbbiban vett részt a Postabank). Végül 1993 decemberétől kezdve a tőkevesztett bankoknál az állam tőkét emelt, vagy alárendelt kölcsöntőkét nyújtott.
Az állam a bankkonszolidációból kimaradt bankoktól is megvásárolta meghatározott élelmiszer-ipari vállalatokkal szembeni követeléseik jelentős részét, illetve megvette és elengedte a mezőgazdasági vállalkozásokkal szemben az aszály miatt behajthatatlanná vált követeléseket. E vállalatorientált banki portfóliótisztítás keretében az állam az érintett bankoknak 62 milliárd forint névleges értékű követelés fejében mintegy 57 milliárd forint hitelkonszolidációs kötvényt adott át. Ebből pedig 16,3 milliárdnyi – az MHB után a második legmagasabb összeg – a Postabankhoz került.
A történet ennél a pontnál akár véget is érhetne, ha a Figyelő nem jutott volna azon információhoz, amely szerint 1996 végén a Postabank állami tőkejuttatást kért. Ám – értesüléseink szerint – a Gazdasági Kabinet elutasította a kérést, így valóban helytálló Princz Gábor azon kijelentése, hogy a bank a mai napig egyetlen fillért sem kapott a bankkonszolidációban. Kérdés, érvényes lesz-e ez a mondat a jövőben is, hiszen azt a szakértők mellett maga Princz Gábor is többször elismerte: a Postabanknak pótlólagos tőkebevonásra van szüksége. S ha ezt sem a jelenlegi részvényesek, sem a szóba jöhető külföldiek nem biztosítják, előbb-utóbb valóban nem marad más hátra, mint az állami tőkeemelés. Azaz a bankkonszolidáció…
