Mezőgazdaságunk – elsősorban a hatvanas-hetvenes évek beruházás-politikájának eredményeként – a nyolcvanas évekre viszonylag magas eszközellátottságot ért el, és nem kis részben ennek köszönhette eredményeit. A beruházások folyó áron már a hetvenes évek végén meghaladták az évi 27 milliárd forintot. Ez a mai áron kalkulálva hatalmas értékű invesztíció azonban alapvetően a mennyiségi szemléletet tükrözte, így a termelésbővülés sokszor hatékonyságromlással járt együtt. Ezt a sikeresnek ítélt időszakot tehát az erőforrásokkal való pazarlás is jellemezte.
Az ágazat 1987-ben érte el a legmagasabb beruházási értéket, 37,3 milliárd forinttal. Ettől kezdődően évről évre egyre meredekebben csökkent a beruházási teljesítés, és 1992-ben folyó áron már az öt évvel korábbi szint 44 százalékára esett vissza. Még drasztikusabb volt a beruházási volumen csökkenése: ez 1992-ben csupán ötöde volt az 1987. évinek (lásd az alsó grafikont). Az azóta eltelt időszakban ugyan folyó áron emelkedett az ágazat beruházása, de a volumeneket illetően beruházás-bővülésről továbbra sem beszélhetünk. (Az ipari beruházások alakulásáról lásd a Figyelő, 1997/36. számát.)
Az ágazat relatív térvesztését jelzi a nemzetgazdaság beruházásaiból való részesedés alakulása. Míg a nyolcvanas években ez az arány rendre meghaladta a 10 százalékot – sőt 1987-ben 15 százalék felett volt -, addig 1992-ben már nem érte el a 3 százalékot sem; lényegi változás azóta sem következett be. Az agrárberuházások az elmúlt tíz évben rendre devalválódtak az ágazat nemzetgazdasági jelentőségéhez viszonyítva, s ezzel veszélyes ösvény nyílt a versenyképesség romlása felé.
Az invesztíciók pénzügyi teljesítésének forrásösszetétele is átalakult. Míg a nyolcvanas években rendre 70 százalék fölött volt a saját forrás aránya, 1992-től kezdődően csupán 20 és 48 százalék közt ingadozott (lásd a felső grafikont). Ez a kedvezőtlen tendencia összefügg az ágazat jövedelemtermelő képességének romlásával, az aszályos évekkel és az átalakulási időszak többletterheivel.
A bankok hitelkihelyezése az 1987. évi csúcspontot (több mint 7 milliárd forint) követően 1992-ig (3,3 milliárd forint) folyamatosan csökkent. Ettől kezdődően tapasztalható némi élénkülés: 1995-ben a hitelkihelyezések összege – folyó áron – újra megközelítette a tíz évvel azelőtti szintet. Ebben szerepet játszottak a Világbank és az EBRD hitelkonstrukciói, de a bankok kockázatát is csökkentette az Agrárvállalkozási Hitelgarancia Alapítvány működése.
A megfigyelt időszak első éveiben a költségvetési támogatások – az infrastrukturális beruházások kivételével – megszűntek. Fordulatot az 1993-as év hozott, amikor a földművelésügyi alapok megkezdték működésüket, és a reorganizációs támogatási konstrukció is élénkülést teremtett a beruházások területén.
Az üzembe helyezett új állatférőhelyek, magtárak és tárolók nagyságrendje 1987-ben érte el a legmagasabb értéket; ezt követően folyamatosan és gyorsuló ütemben csökkent, majd alacsony szinten stabilizálódott. (1987-ben például 56,7 ezer szarvasmarha-férőhelyet adtak át, 464 ezer tonna befogadóképességű magtár és szemestermény-tároló épült. Ezzel szemben a vizsgálat utolsó négy évében mindösszesen 3657 szarvasmarha-férőhelyet és 117,6 ezer tonna befogadóképességű magtárt helyeztek üzembe.)
A gyümölcsösök telepítésében 1989. hozott fordulópontot: ekkortól rendkívül gyorsan csökkent az éves telepítések nagyságrendje. (Míg 1989-ben 2940 hektárt, 1994-ben mindössze 246 hektárt telepítettek a gazdálkodó szervezetek.) A szőlőknél az elmúlt tíz évben lényegében az éves telepítések folyamatos csökkenése figyelhető meg.
A gépesítés jelentős visszaesése viszonylag később, 1991-ben következett be. Minimális élénkülést 1993-ban, illetve 1994-ben jeleznek az értékesítési statisztikák.
A rendszerváltás időszaka úgy érte az agráriumot, hogy eszközeinek korszerűsége folyamatosan romlott, elhasználódottságuk pedig nőtt (évente egy százalékkal). Ebből adódóan emelkedetek a karbantartási, üzemeltetési költségek is. Ezzel párhuzamosan az ágazat jelentős piacvesztést szenvedett el, s így romlott a meglévő eszközök kihasználtsága is. Nem csoda, hogy emiatt a kárpótlási, illetve privatizációs folyamatokban, a vagyonértékelések során jelentősen leértékelődött az ágazati eszközállomány, és egyes becslések szerint százmilliárdos nagyságrendű értékvesztés következett be.
A gépi vonóerő teljesítmény 45 százalékkal lett kisebb az elmúlt évtizedben. (A gépkocsi- állomány a tíz évvel ezelőttinek csaknem felére, a traktorállomány 64 százalékára csökkent.) Az ezer hektár mezőgazdasági területre jutó vonóerő-kapacitás tíz év alatt több mint 30 százalékkal mérséklődött. Ez már a mezőgazdasági munkák időben történő elvégzését is hátráltatja.
Az ország három fő régiójára egyaránt jellemző ugyan, hogy a pénzügyi teljesítés 1987-ben volt a legmagasabb, de az ezt követő három évben a Dunántúlon figyelhető meg a legnagyobb (46 százalékos) visszaesés. Észak-Magyarországon a beruházások teljesítményértéke kevésbé (36 százalékkal) csökkent. Érdekes módon az Alföld volt a legkiegyensúlyozottabb: itt csak 17 százalékkal estek vissza a beruházások. (A kilencvenes években aztán az Alföld teljesítményértéke csökkent, míg a Dunántúl magasabb beruházási dinamikát mutatott: részesedése a mezőgazdasági ágazat beruházásaiból megközelítette az 50 százalékot.)
Az európai és a tengerentúli országok többségében az elmúlt másfél évtizedben jellemző volt, hogy a tényleges dotáció súlya a mezőgazdasági termelés értékéhez, illetve az ágazatban dolgozók számához képest dinamikusan nőtt. Hazánkban ezzel szemben az állami szerepvállalás a nyolcvanas évek legvégétől fokozatosan és drasztikusan csökkent, s mélypontját 1992-ben érte el. A komor tények láttára ezt követően a támogatások szerepe a mezőgazdasági beruházásokban ismét emelkedni kezdett. Az erre fordított összeg már 1994-ben meghaladta a 10 milliárd forintot. A támogatást a mezőgazdasági termelőkön kívül az integrátor szervezetek is megkaphatták.
A kilencvenes évek közepére a fejlesztések támogatása az egész dotációs rendszer legjelentősebb elemévé vált. Az 1992. évi mélypont után kezdődő beruházás-támogatási program lényegében két pillérre támaszkodott: a reorganizációs hitelre és a Mezőgazdasági Fejlesztése Alapra.
Az agrárágazat szervezeti-szerkezeti átalakítását elősegítő reorganizációs program megalkotását az a felismerés ösztönözte, hogy – a nagyüzemek átalakulása kapcsán – kihasználatlan vagyontárgyak tömege jelent meg, amelyek mobilizálását elő kellett segíteni. A támogatás leghatékonyabb módjának az látszott, ha az ágazat jövedelmezőségéhez mérten irreálisan magas kamatköltségek nagyobb hányadát a költségvetés átvállalja.
A program folyamatosan szélesedett, bővült a lehetséges pályázók és a reorganizációba vonható vagyontárgyak listája is. A pályázatok befogadása 1995 végén zárult le.
A program keretében 1992. és 1995. között elfogadott pályázatok alapján összesen 35,2 milliárd forintnyi, 5-7 éves futamidejű fejlesztési forrást helyeztek ki, amellyel – a fejlesztésbe vont meglévő tárgyi eszközökkel, illetve saját pénzeszközökkel együtt – 88,9 milliárd forint értékű vagyont mobilizáltak az árutermelés érdekében. Ebből 59,1 milliárd a volt nagyüzemi vagyontárgyak tulajdonváltását, újrahasznosítását, illetve reorganizálását szolgálta. Az engedélyezett állami támogatás összesen 30 milliárd forint volt, amelyből 9 milliárd az 1997-2002. éveket terheli.
Az újrahasznosított nagyüzemi vagyontárgyak csaknem kétharmada szövetkezeti eredetű volt. Az egykori állami gazdaságokból származott az eszközök egyharmada, és csupán 5 százaléka volt élelmiszer-ipari eredetű.
A pályázatok 45 százalékát egyéni vállalkozók nyújtották be. A kamattámogatásból való részesedésük azonban mindössze 8 százalék volt, fejlesztéseik összértéke pedig alig haladta meg az 5 milliárd forintot. Ezzel szemben a reorganizációs program keretében 29-29 milliárd forintnyi fejlesztést hajtottak végre a kft.-k és a szövetkezetek. Míg azonban a szövetkezetek a fejlesztés 26 százalékát finanszírozták hitelből (s nem egészen 7 milliárd forint kamattámogatást vettek igénybe), addig a kft.-knél a fejlesztés forrásainak 57 százaléka volt hitel (a kamattámogatás pedig meghaladta a 14 milliárdot). A részvénytársaságok kamattámogatása is megközelítette a 6 milliárdot, ami az 1994. évi önreorganizációs program következménye.
A megvalósított fejlesztések ötöde valamilyen formában kapcsolatban volt a szántóföldi növénytermesztéssel. Jelentős volt a beruházási szándék a szarvasmarha-tenyésztésben is: az összes fejlesztés 16 százaléka ideirányult. Ennek kevesebb mint felét invesztálták a termelők a sertés-, illetve baromfitenyésztésbe – ágazatonként 5-6 milliárdot. Meglepően alacsony volt viszont a befektetői szándék a szőlő- és gyümölcstermelésben, együttesen alig haladta meg az egymilliárd forintot. Az összes forrás egyötöde a mezőgazdasági termeléssel összefüggő szolgáltatásokat és a feldolgozást finanszírozta.
A reorganizációs program keretében megvalósított fejlesztések 44 százaléka az épület, építmény, ingatlan eszközcsoportba volt sorolható. (A megoszlásról lásd a grafikont.)
A kérelmeket legnagyobb számban Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből nyújtották be a termelők: innen származott az összes pályázat 18 százaléka. A teljes reorganizációs fejlesztésnek azonban csupán 3 százaléka valósult meg legkeletibb megyénkben. Békésre ellenben több mint 10 százalék jutott.
Külön kell megemlíteni az exportárualap-növelő reorganizációs program keretében adott támogatásokat. Ezek – 5 milliárd forint értékben – négy állattenyésztési ágazat állománybővítését szolgálták. A baromfi ágazathoz 45 százalékuk került; 21-21 százalékkal részesedett a szarvasmarha- és a sertéságazat, s mindössze 13 százalék jutott a juhászatnak.
A földművelésügyi alapok részeként 1992-ben állt fel a Mezőgazdasági Fejlesztési Alap (MFA), amely – pénzügyi forrásait tekintve – a legnagyobb jelentőségűvé nőtte ki magát.
Ebből a forrásból csak pályázati úton lehetett támogatáshoz jutni, méghozzá elsősorban az agrártevékenységekhez közvetlenül szükséges termelő beruházások megvalósításához, valamint egyes erdőgazdasági feladatok gépi berendezéseinek beszerzéséhez. Támogatást lehetett szerezni bizonyos infrastrukturális fejlesztésekre, s a mezőgazdasági szempontból is fontos összekötő és bekötő utakra is.
A későbbiekben jelentős változások történtek a jogszabályi háttérben és a működtetés szervezeti felépítésében is. Ezek – ellentétben a reorganizációs program változásaival – nem követtek egy határozott fejlődési irányt. Sok volt a politikai töltetű improvizáció, a kudarcot okozó zsákutca. (Ilyen volt például az 500 ezer forintos egyszeri forrás-kiegészítést megengedő szabályozás, melynek nyomán megjelentek a kizárólag a támogatás megszerzését célzó, közel 80 százalékos dotációt élvező beruházások.)
A támogatás rendje 1996-tól alapvetően megváltozott, igénybe vétele egyszerűbbé vált. A gépesítés, a melioráció, az öntözés, az ültetvények és erdők telepítése élvezett kiemelt elbánást. Külön pénzt lehetett szerezni a térségi és a szövetkezeti integráció fejlesztéséhez is.
A MFA részletesebb elemzésére az agrártárca hatáskörében elbírált pályázatok adatainak felhasználásával van mód. Az így kirajzolódó tendenciák jól jellemzik az ágazat egészének beruházási sajátosságait, noha részletkérdésekben jelentősnek tűnő különbségek is lehetnek. (1994-ben például az egy pályázatra jutó beruházási költség a minisztériumi hatáskörűeknél 4,8 millió forint, a megyeieknél 1,4 millió forint volt.)
Az alap támogatásával már megvalósult, illetve 1998-ig megvalósuló beruházások kétötöde kft.-khez köthető. A finanszírozásban a saját forrás 43 százalékot tett ki. A beruházások több mint fele a növénytermesztés fejlesztését szolgálta. A szaktárca elbírálási körébe sorolt támogatásokkal megvalósult invesztíciók több mint 60 százaléka épületek, építmények létesítését szolgálta, és mindössze 18 százalékát fordították gépek és berendezések vásárlására. Ellenben a megyei elbírálású pályázatoknál ezen utóbbi csoport négyötödös arányt képviselt.
A gépek kétségkívül emelték a műszaki színvonalat, a pozitív hatás azonban elmaradt a tényleges lehetőségektől. Néhány területen – elsősorban az 500 ezer forintos támogatási körben – túlgépesítés történt, míg egyes mezőgazdasági ágazatok – állattartás, kertészet, cukorrépa-termesztés – gépesítésére egyáltalán nem, vagy csak kismértékben került sor.
A gépek zömét a szántóföldi növénytermesztésben használatos erő- és munkagépek tették ki. A rendkívül sokféle típus egy része ellenőrizetlen csatornákon, zömmel a szomszédos volt szocialista országokból került az országba, s minőségük nem volt megfelelő. (Az elmúlt években azonban folyamatosan bővült a nyugati országokból beszerzett gépek köre is.) A pályázók zöme lehetőleg minél több gépet szeretett volna vásárolni – a korszerűségre kevesebb figyelem jutott.
A beszerzett traktorok háromnegyede keleti eredetű volt. Vonzerejüket olcsóságuk adta, ám hamarosan jelentkeztek a szerviz- és alkatrészellátási gondok is. Az egynegyedet kitevő nyugati traktorok zöme nagy teljesítményű, így a tulajdonosok valószínűsíthetően bérmunkára is használták gépeiket.
A megvásárolt erő- és munkagépek méretben és funkcióban igazodtak a 25-50 hektár nagyságú, vegyes gazdálkodású gazdaságok igényeihez. Korszerűségben azonban messze elmaradtak a technika mai követelményeitől. A pályázók gyakorta ötletszerűen állították össze terveiket, nem tájékozódtak alaposan a legkedvezőbb megoldásokról. A hazai gyakorlatban még ismeretlen gépeket és eszközöket is vásároltak, amelyeknél sem a szerviz, sem az alkatrészellátás nem megoldott.
A központi elbírálású beruházási támogatásokból Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyék részesedtek a legnagyobb mértékben. Az átlagosnál jóval kevesebb támogatáshoz jutott Nógrád, Vas, Komárom-Esztergom, Borsod-Abaúj-Zemplén, Veszprém, Győr-Moson-Sopron, Jász-Nagykun-Szolnok, valamint Fejér megye. Általában megfigyelhető, hogy az alföldi megyékben kétszer annyi eszközt vásároltak központi MFA-támogatással, mint a dunántúli megyékben.
Az elmúlt bő évtized agrárberuházásainak tendenciái egy dolgot meggyőzően alátámasztanak: a rendszerváltás legnagyobb vesztese az agrárágazat. Míg a mezőgazdaság a GDP-nek – a piacvesztés utáni években is – a 6-8 százalékát állította elő, addig az összes nemzetgazdasági beruházásból mindössze 3 százalékkal részesedett. Az agrárinvesztíciók volumene az 1987. évinek alig negyedére zsugorodott. Ez a helyzet részben az agrárium szempontjából kedvezőtlen piaci erőviszonyok miatt állott elő. Másrészt azonban annak az erőtlen, következetlen agrárpolitikának a számlájára írandó, amely egymást kioltó célokat vállalt föl, s azokat vargabetűkkel igyekezett megvalósítani. Jórészt ezzel függ össze, hogy mintegy 300-400 milliárd forintos fejlesztés nem valósult meg, s az agrárgazdaság nehezen áttörhető, mélybe tartó spirális pályára tévedt. A fejlesztések és pótlások elmaradása miatt gyengült a piaci alkalmazkodó készség, romlottak a hatékonyság és a versenyképesség mutatói, a jövedelemforrások pedig elapadtak. S mindez alkalmas elvi alapul szolgált az állami támogatások megvonásához.
A kitöréshez nyilvánvalóan új agrárpolitikára van szükség. Olyanra, amely nemzeti erőforrásainkkal, az agrárgazdaság potenciális versenyképességével reálisan számol, s amely józanul veszi figyelembe a nemzetközi versenytársak adottságait és az általuk követett szabályozási módszereket is. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen agrárpolitikának minden eszközét a versenyképesség növelésére kell összpontosítania. A nemzeti érdekeinknek megfelelő agrárpolitika tehát növekedéspárti, s a birtokpolitikát, a piac- és versenyszabályozást, a finanszírozási rendszert, valamint az adó- és támogatáspolitikát is a piac- és jövedelemszerzési esélyek javításának a szolgálatába állítja.
A teljes rendszernek értelemszerűen szerves része a beruházáspolitika (a kívánatosnak tartott szisztéma jellemzőit lásd külön), különösképpen pedig a beruházási támogatások rendszere is. Erre az elmúlt időszak azon tanulsága is felhívja a figyelmet, miszerint a beruházások igen nagymértékben állami támogatások által vezéreltek. Márpedig amilyen a vezérlés, olyan az eredménye is. Az adatsorokból kiolvasható tendenciák inkább cikk-cakkokról, mintsem tudatos, szelektív, összehangolt támogatáspolitikáról árulkodnak.
(A két szerző az Agrárgazdasági és Informatikai Intézet főigazgatója, illetve igazgató-helyettese)
