Kitüntetett szerepük van a gazdaságok működésében a beruházásoknak: megteremtik a jövőbeli fejlődés anyagi alapjait. Nem véletlen, hogy a fejlett piacgazdaságokban a középtávú gazdasági prognózisok egyik legfontosabb eleme e tevékenység elemzése. Az átalakuló országokban a beruházások szerepe kiemelten fontos, és sajátosságai eltérőek is lehetnek. Jelentőségüket fokozza, hogy az átalakuló országok köztudottan számottevő beruházási deficitet halmoztak fel egy sor olyan ágazatban (távközlés, közlekedés, banki és üzleti szolgáltatások, oktatás, egészségügy), amelyek a piaci versenyképesség növelése szempontjából meghatározóak. Más ágazatokat eközben mesterségesen hatalmasra duzzasztottak. A beruházásoknak tehát jelentős szerkezetátalakításban kell közreműködniük. De a feldolgozóiparban is segíteniük kell a vállalatok alapvető műszaki korszerűsítését, termékszerkezetük átalakítását. Különösen igaz ez Magyarországon, ahol a népgazdasági szintű beruházási mutatók 1979 óta lényegében változatlanul hanyatló trendet mutatnak.
Az átalakulási válságban a beruházások másként viselkednek, mint az egyszerű ciklikus krízisek idején. Túltermelési válságokban elsőként a beruházási tevékenység hanyatlik, és visszaesése általában meghaladja a termelés vagy az értékesítés csökkenésének mértékét. A beruházási trend változása fellendüléskor is megelőzi a termelésben jelentkező fordulatot. Az átalakulási válságban ezzel szemben szó sincs túltermelésről (legkevésbé a “kínálati sokkal” jellemezhető Magyarországon). Ellenkezőleg: a versenyképes kapacitások hiánya okozza a problémát, illetve szükségessé válik a gazdasági szerkezet komoly mértékű átalakítása. E szükséglet természetesen azokban az országokban a legerősebb, ahol a gazdaság versenyképtelenné vált része a legkiterjedtebb (például nagyok a hadiipari kapacitások, s veszteséges a kitermelő- és alapanyagipar vállalatainak jó része). Nem véletlen, hogy ezekben az országokban (egyebek közt Szlovákiában, Romániában vagy Oroszországban) viszonylag lassúbb a szerkezeti átalakítás üteme, és azt a kormányok sem siettetik. A beruházási tevékenység a hatalmas szerkezetátalakítási feladatok közepette tehát akkor sem csökkenhet jelentősen, ha egyébként a gazdaság válságban van.
E tevékenység a cseh gazdaságban nem is hanyatlott, Lengyelországban pedig a stabilizációs periódust követően érdemben megélénkült. Hazánkban viszont a folyamat sokkal inkább a klasszikus válságokban tapasztaltakra emlékeztetett: ciklikus kilengése lényegesen kisebb mértékű volt, mint az átalakulási válsághoz hasonló méretű gazdasági visszaesések idején tapasztalt beruházási hullámzás.
Makrogazdasági összefüggések
A beruházási tevékenység mozgásai mögött a fenti nagyon általános összefüggések mellett a részletes elemzés természetesen sok egyéb okra is fényt deríthet. A makrogazdasági adatok elemzése azt mutatja, hogy a GDP, illetve annak végső felhasználásra kerülő része 1990-ig lényegében szinkronban változott (lásd a bal oldali grafikont), a felhalmozásra kerülő rész viszont évről évre csökkent. 1991-től aztán drámai változás tapasztalható: a GDP csökkenését a végső felhasználás további növekedése és a felhalmozásnak a korábbinál is súlyosabb vissza-esése kíséri. Ez utóbbinál már a ciklikus hatások érhetők tetten.
Mindezek ellenére a GDP felhalmozásra fordított aránya 1992 kivételével (15,2 százalékos visszaesés) nem csökkent drámai mértékben, és a nyolcvanas évekre jellemző 25 százalék körüli értékről csupán 21-23 százalékra mérséklődött. Ez nemzetközi mércével mérve átlagosnak tekinthető. A végső felhasználás arányának 1990 utáni 10-13 százalékos növekedését a külső deficit jelentős felfutása, nem pedig a felhalmozás arányos csökkenése kísérte. Vagyis a GDP felhasználásának arányaiban a beruházási tevékenységet is tartalmazó felhalmozás szerepe csak kisebb mértékben esett. A beruházások pedig még kevésbé csökkentek; igaz, az ipari beruházások ezen belül már sokkal inkább visszaestek (lásd a fenti grafikont). A felhalmozásban és a beruházási mutatókban is növekedés figyelhető meg 1994-ben, a felhalmozásnál 1995-ben is. A beruházások azonban ebben az évben ismét visszaestek. A makrogazdasági mutatók alakulása nem volt túlzottan hízelgő a feldolgozóiparra nézve. A kialakult beruházási deficit lefaragására tehát látszólag semmilyen jel sem mutat, ellentétben a cseh és a lengyel adatokkal. Ez ellentmond az iparvállalatok jó részénél megfigyelhető átalakítási erőfeszítéseknek, és a külföldi tőkével megvalósított beruházások egyre emelkedő mértékének is.
Gazdaságpolitikai vonatkozások
A beruházásokra ható tényezők közt az egyik legfontosabb a gazdaságpolitika. A rendszerváltást követő első években a beruházások növekedését nagyban gátolta a szigorú monetáris és fiskális politika. Előbbi 1992-ben a magas kamatlábak csökkentését és a recesszióból való kilábalást tűzte ki célul, és a fiskális politika restriktív jellege is visszaszorult. A változás kétségkívül pozitívan hatott a beruházási klímára, valós hatását azonban nagyban csökkentette az ösztönzésre használt eszközök alacsony hatékonysága: a kamatlábak csak kismértékben csökkentek, a felszabadult pénz pedig likviditásként bennmaradt a bankrendszerben, a vállalatoknak alig jutott belőle. A költségvetés növekvő deficitje ugyanakkor elszívta a megtakarításokat a beruházások elől. Az utóbbiak szempontjából kedvezőtlen gazdaságpolitika és a magas kamatlábak ellenére 1993-ban és 1994-ben a megélénkülő hazai kereslet hatására a beruházások növekedésnek indultak. Ám az 1995 márciusában bejelentett Bokros-csomag a hazai keresletet ismét visszavetette, ami érzékenyen érintette a beruházási tevékenységet is. Ezt a kiesését csak részben pótolta a megnövekedett export. Az adópolitikában végrehajtott 1996-os beruházás-ösztönző intézkedések, valamint a belföldi kereslet várható élénkülése 1997-ben – minden valószínűség szerint – ismét emelkedő beruházási tevékenységet eredményez.
A gazdaságpolitika intézményi változásokkal járó lépései közvetett hatásaikkal szintén hátráltatták a beruházásokat. A privatizációs politika bizonytalanságai az 1990-92 közötti időszakban meggyengítették és elbizonytalanították a vállalati menedzsment helyzetét. A cégvezetők elhalasztották alkalmazkodási döntéseiket. Nem tudhatták ugyanis, hogy egyes lépéseikre a frissen felállt tulajdonosi szervezet képviselői hogyan fognak reagálni. Az 1992-ben bevezetett hármas törvénycsomag pedig nem csupán a beruházásokhoz szükséges tőke forrásait korlátozta (például az óvatosabb banki hitelezési gyakorlat, illetve a banki követelések kötelező minősítése miatt), de újabb adminisztratív jellegű feladatokat is rótt a cégekre.
A vállalati irányítás korlátozott anyagi és szellemi kapacitásait tehát – a piaci változásokhoz történő hosszú távú alkalmazkodás stratégiája, illetve a beruházási tevékenység koordinálása helyett – a privatizációval, csődtörvénnyel, új számviteli és információs rendszer kialakításával kapcsolatos teendők kötötték le. A csődhullám természetesen közvetlenül is jelentősen hozzájárult a fejlesztések visszaeséséhez. A felszámolás alá került vállalatok többsége érdemben nem invesztált, ami a korábbiakhoz képest mindenképpen hiányként jelentkezik. Ennek mértékét nem tudjuk felbecsülni, többek között azért sem, mert egy sor felszámolás alatt álló (főként állami tulajdonú) cég hajtott végre beruházásokat.
Modernizációs hatás
A beruházási mutatók részletesebb vizsgálatával megkísérelhetjük a mutatók és a gyakorlatban tapasztalható beruházási tevékenység között feszülő ellentmondás feloldását. Egyfajta magyarázat lehet ugyanis például az, hogy bár a beruházások volumene csökkent, azok hatékonysága jelentősen javult, ami a gazdálkodás feltételeit jelentősen javította. Ugyanilyen hatással járhattak az állam által végzett komolyabb infrastrukturális fejlesztések is. A modernizációs hatás kimutatására a beruházások iparági szerkezetét és azok műszaki összetételét vizsgáltuk meg. Hipotézisünk az volt, hogy a piaci környezetben bekövetkezett változások gyors alkalmazkodást, termékváltást, esetleg akár új profilok felvételét is szükségessé tehették a feldolgozóiparban. Ennek következtében a beruházásokon belül a gépi beruházásoknak kellett gyorsabban növekedniük, hiszen a termelés feltételeit közvetlenül elsősorban az alkalmazott gépek minősége és jellege határozza meg.
Ezzel szemben a beruházások szerkezeti összetételében az építkezések aránya emelkedett (lásd a grafikont). Az emelkedés mértéke nem túl drámai, de egyértelmű, és éppen a rendszerváltást követően megy végbe egy jelentősebb ugrás: 1991-ben az építkezések aránya 5,7 százalékponttal emelkedett. Ez teljesen ellentmond a feltételezéseinknek, még akkor is, ha a későbbiekben ez az érték alacsonyabb szinten állt be.
A műszaki összetétel eme kedvezőtlennek minősített változását több tényező is befolyásolhatta. Ezek közül az egyik statisztikailag elkülöníthető tényező az összetételhatás. Ha a mintában ugyanis megnövekszik az általában magasabb építési aránnyal dolgozó ágazatok súlya (mert többet invesztálnak, mint mások), akkor az átlag akkor is eltolódhat, ha minden gazdálkodó a korábbiakhoz hasonló építési aránnyal dolgozik, és fajlagosan nem növeli építkezéseit. Ezért tehát célszerű megnézni, hogy melyek a magasabb, illetve az alacsonyabb építkezésaránnyal működő ágazatok, illetve azt, hogy ezek súlya a teljes mintában miként változott.
Az alacsonyabb építési hányaddal dolgozó feldolgozóipar súlya 1993-ban és 1994-ben csökkent, majd 1995-ben ismét emelkedett. Eközben a magasabb építési aránnyal működő ágazatok (például a közigazgatás vagy az országos szolgáltató vállalatok) súlya nőtt. Visszatekintve a beruházási klímát meghatározó konjunkturális tényezők és a gazdaságpolitika időbeli változásaira, azt lehet mondani, hogy a feldolgozóipar az 1993-ban és 1994-ben megfigyelhető valamelyes élénkülést és gyenge ösztönzést nem tudta beruházásai növelésére kihasználni. Ellenkezőleg, a feldolgozóipar súlya a beruházásokon belül ebben a két évben csökkent. Adataink szerint a feldolgozó-ipari beruházások reálértéken számítva 1993-ban 16 százalékkal csökkentek, 1994-ben viszont 8, 1995-ben pedig 10 százalékkal nőttek. Az összes beruházások reálértéken számítva eközben 1993-ban 1,5 százalékkal, 1994-ben pedig 17 százalékkal nőttek, egy évvel később viszont 9 százalékkal csökkentek. A két trend tehát ellentétes mozgást mutat.
Az 1993-94-es beruházási növekménynek számításaink szerint több mint felét közvetlenül állami intézmények (például a közigazgatás, és a társadalombiztosítás szervezetei) “érték el”. További több mint egyharmad jutott állami tulajdonú közszolgáltató vállalatokra (az energiaszektorra, a távközlésre és hasonlókra). (E beruházások nagy része minden bizonnyal össztársadalmi szinten hasznos, és hatásuk hosszú távon a gazdaságban is érezhető lesz; rövid távon azonban nem járulnak hozzá a feldolgozóipari versenyképesség javításához. Az általános gazdasági infrastruktúra fejlesztését szolgáló invesztíciók hatása természetesen rövidebb távon is érvényesül.)
Az államtól függetlenül működő ágazatok részesedése elenyésző volt a vizsgált növekményből. Ezzel szemben 1995-ben – a Bokros-csomag ellenére – dinamikusan bővült a feldolgozó-ipari invesztíció; az összes beruházásokban megfigyelhető csökkenés az állami fejlesztések hanyatlására vezethető vissza. Ennek a megfigyelésnek a fényében nem csak a vizsgált kétéves beruházási boom utólagos értékelése változik meg, de újra kell gondolnunk az alkalmazott gazdaságpolitikai lépések gazdaságra (de legalábbis feldolgozóiparra) gyakorolt hatásának mértékét, jelentőségét is. Úgy tűnik, hogy a magyar feldolgozóipar beruházási teljesítményét sem elsősorban a klasszikus konjunkturális és gazdaságpolitikai tényezők befolyásolták az átalakulás első időszakában. Feltehetőleg a magyarázó tényezők másik köre, tehát az intézményi változások hatására kialakult sokkhatások, illetve az ezekhez történő alkalmazkodás prioritásként való kezelése okozta a beruházási tevékenység 1991-94 közötti hanyatlását e szektorban. Az intézményi keretek megszilárdulásával a beruházási tevékenység ismét élénkült. Természetesen hozzájárult ehhez a külföldi tőkével működő vállalatok terjeszkedése is.
A modernizációs hatásokat vizsgálva a statisztikai adatok azt mutatták, hogy a feldolgozóiparban valamelyest emelkedett a gépi beruházások aránya. Még érdekesebb folyamat volt ugyanakkor az egyes iparágak közötti differenciálódás, más szóval a feldolgozó-ipari szerkezet átalakulása. Ha a korszerűbb és korszerűsödő iparágak súlya emelkedik, ezt véleményünk szerint a modernizáció szempontjából kedvezőnek kell értékelni. Ha megvizsgáljuk, hogy mely iparágak részesedése emelkedett a beruházásokban, akkor kiderül: egyértelmű nyertes az élelmiszeripar (miközben a mezőgazdasági beruházások még 1995-ben is csökkentek), valamint a kőolaj-feldolgozás (ahol 1992-ben az üzemanyagtöltő állomások építése ugrott meg). Némi emelkedés tapasztalható a vegyiparban is, míg a közlekedési eszközök gyártásában a beruházási tevékenység hullámzó. (Ennek a mutatónak az alakulása nyilván a nagyobb külföldi beruházások időzítésétől függ.) Jelentős még a Matáv-privatizációt követően a távközlési beruházások növekedése.
Általános korlát a forráshiány
A kutatás empirikus részében fény derült arra, hogy a vállalatok tökéletesen tudatában vannak helyzetüknek, s nem lustaságból hanyagolják a beruházásokat. Az első évek átalakulási bizonytalanságainak megszűnte után is rendkívül korlátozottak azonban anyagi lehetőségeik. Ennek következtében elsősorban az alacsonyabb ráfordítással megvalósítható beruházásokra törekszenek. A vállalati kommunikációs és adatátviteli hálózatok felújítása például általánosnak tekinthető. Ez is jelentősen növelheti a gazdálkodás eredményességét, ugyanakkor természetesen nem pótolhatja a termelő berendezések korszerűsítését, felújítását, cseréjét. A nagyobb anyagi erőfeszítést igénylő beruházásokat csak apránként, és döntően saját forrásokból finanszírozva képesek végrehajtani a vállalatok (lásd a grafikont). A saját források aránya a feldolgozóiparban az empirikus felmérés eredményei alapján az átlagos 60 százaléknál jóval magasabbak, elérik a 80-85 százalékot. A külső források bevonása továbbra is rendkívül nehéz, hiszen a belföldi hitelforrások igen szűkösek, érvényesül a költségvetési hiteligény kiszorító hatása. A bankrendszer működése is kedvezőtlen a kis- és közepes méretű vállalkozások finanszírozása szempontjából. Országon kívüli hitelforrásokhoz is jobbára csak a külföldi kézben lévő cégek jutnak, illetve az a néhány hazai tulajdonú cég, amely méreteivel és teljesítményével, esetleg rendszeres külgazdasági kapcsolatai révén megfelelő alkuerővel rendelkezik.
(A két szerző az MTA Közgazdaságtudományi Intézet tudományos főmun-katársa, illetve az MTA Világgazdasági Kutató Intézet tudományos munkatársa)
