A hazai hitelintézetek közül kétségtelenül az 1988-ban alapított Postabank és Takarékpénztár Rt. érte el a leglátványosabb fejlődést. A mennyiségi bővülésre mi sem jellemzőbb, mint a bank mérlegfőösszegének alakulása, amelynek alapján tavaly már a második legnagyobb hitelintézetnek mondhatta magát. Korántsem mondható el ugyanez a Postabank tőkeellátottságáról – ebben az összevetésben az elmúlt év végén a bank csak a hatodik helyet foglalta el a hazai mezőnyben. Az alacsony tőkeellátottság azonban egy bizonyos ponton túl már a további fejlődés gátja lehet. Nem csoda, hogy az elmúlt években a Postabank egyre nagyobb gondot fordított a biztonságos hátteret megteremtő saját vagyon gyarapítására.
Míg 1988 és 1995 között mindössze kétszer (1990-ben 1,7, 1992-ben 2,5 milliárd forint) került sor tőkebevonásra, addig 1995-től kezdve öt alkalommal, az 1995. augusztusi 9,9 milliárd forintos nyilvános tőkeemelés kivételével általában 1-2 milliárd forint értékben.
Mindezek ellenére pénzügyi körökben jó ideig tartották magukat a vészjósló hírek: 1995-ben a Postabank saját vagyona olyannyira lecsökkent, hogy – hivatkozva arra, hogy a Postabank korábban nem igényelte a konszolidációba való bekerülést – az állami tőkejuttatás is komolyan szóba került. Ezzel állítólag az akkori pénzügyminiszter, Bokros Lajos enyhén szólva nem értett egyet. Ő maga háttérben maradt, ám annál jelentősebb kezdeményezése volt, hogy a Postabankot egy, a neves nemzetközi auditálók körébe tartozó könyvvizsgáló világítsa át. 1995 derekán Bokros nem kapott politikai támogatást ehhez a tervéhez.
A bank saját tőkéje 1995-ben 11,4 milliárd forinttal izmosodott. Változatlanul „homály” övezi azonban a Postabank 1995-ös közgyűlése előtt, alárendelt kölcsöntőke formájában végrehajtott tőkeemelést. A nagy port felvert ügyben azóta számos, egymásnak ellentmondó nyilatkozat látott napvilágot, ám a tények egyelőre váratnak magukra. Információink szerint mindenesetre a volt Állami Bankfelügyelet a hitelintézet közgyűlése előtt jelezte: mivel a bank tőkemegfelelési mutatója nem éri el a törvényben előírt 8 százalékot, a megképzett 1,871 milliárd forintos adózott eredményből az osztalékfizetésre elkülönített összeget a tőketartalék növelésére kellene fordítani. A Postabank vezetősége úgy vágta át a gordiuszi csomót, hogy tulajdonosain keresztül alárendelt kölcsöntőkéhez jutott, és így tudott részvényeseinek osztalékot fizetni.
Korábban, a bank 1994. október 18-i igazgatósági ülésén zártkörű alaptőke-emelésről is szó esett, amelynek során a részvényesek, tulajdoni hányaduk arányában, 20-30 százalékkal emelték volna a bank alaptőkéjét. Princz Gábor elnök-vezérigazgató egyúttal azt közölte, hogy az Erste Österreichische Sparkasse 51 százalékos tulajdonrészt szerezne a bankban, ám ehhez a Pénzügyminisztérium (PM) nem járult hozzá, mondván: nem lenne egészséges, ha egy befektető kezében többségi részvényhányad összpontosulna. Részt vállalt volna a Postabank alaptőke-emelésében az a Bausparkasse Schwäbisch Hall is, amellyel egyébként nemrégiben alapítottak közös lakás-takarékpénztárat. (Arról nincs információ, hogy végül mi lett a két ajánlat sorsa.) Princz egyébként a jegyzőkönyvek tanúsága szerint elégedett volt a bank akkor 6 százalék körüli tőkemegfelelési mutatójával, és mint mondta: „nincs közgazdasági értelme az 1994. év végéig elérendő 8 százalékos tőkemegfelelési mutatónak”.
Az 1995 áprilisában tartott közgyűlés is mutat némi furcsaságot, és egyes felvetések szerint alapos a gyanú, hogy a Postabank a tulajdonában lévő saját részvényeivel legalábbis igyekezett a szavazás menetét befolyásolni. Mindezt alátámasztani látszik két cég, a Reinvest Portfóliókezelő Rt. és a DC Invest Kft. közgyűlési megnyilvánulása. A két társaság – amely együttesen 2,57 százaléknyi Postabank-részvényt birtokolt – nevében az a dr. B. A. szavazott, aki ma a bank egyik leányvállalatának vezető alkalmazottja. A Reinvest Rt. felügyelőbizottságában ugyanakkor feltűnik az az A. E., aki egy ideig a Postabank vezérigazgató-helyettese volt, ma pedig a Bankár Kft.-hez közel álló követelésbehajtó cég, az AB Faktor ügyvezető igazgatója. A DC Investről jóval kevesebbet lehet tudni, miután a társaság ezen a néven nem szerepel a cégbíróság nyilvántartásában. Mindenesetre a részvénykönyvben megadott székhelyen számos olyan cég működik, amelynek köze van a Postabankhoz. Ilyen például a Prudentia könyvvizsgáló cég, amely múlt év áprilisáig volt a hitelintézet és leányvállalatainak könyvvizsgálója.
A további tőkeszükségletet érzékeltette a bank 1996. áprilisi közgyűlése, melyen Princz Gábor arról tájékoztatta a részvényeseket: még abban az évben 10 milliárd forinttal nő a Postabank addigi, 16,4 milliárd forintos alaptőkéje – részint az 5 milliárd forintosra tervezett zártkörű alaptőke-emelés, részint a saját vagyon alaptőkésítése következtében.
Ezekből az elképzelésekből azonban nem lett semmi, csupán egy újabb, 2 milliárd forint értékű alárendelt kölcsöntőke került zárt körben a Postabankhoz. Erről a tőkeelemről azonban tudni kell, hogy meglehetősen nehezen mobilizálható: csak bizonyos feltételek esetén, utolsóként lehet bevonni.
A tőkésítési tervek egyikében az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. is érintett volt. A Figyelő információi szerint 1996 derekán az ÁPV Rt. kisebbségi állami tulajdonrészeket készült egyetlen portfólióba rendezve úgy értékesíteni, hogy a kisebbségi portfólió megszerzője is megtalálhassa a számítását. A tervek szerint zártkörű pályázaton dőlt volna el a portfólió sorsa, s azon a Postabank kitüntetett szerephez juthatott volna. A terv kiszivárgása után azonban más hitelintézetek is érdeklődést mutattak az üzlet iránt, s ez megakasztotta a kivitelezését, majd 1996 szeptemberében, a Szokai-botrány kirobbanása után az ÁPV Rt.-ben levették az ügyet a napirendről.
Ilyen előzmények után, az elmúlt év nyarán kezdte teljeskörűen átvilágítani a volt Állami Bankfelügyelet (ma: Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet) a Postabankot. Tarafás Imre az elmúlt napokban többször (legutoljára a PM-beli múlt pénteki sajtótájékoztatón) hangsúlyozta: a felügyelet csupán azon törvényi kötelezettségének tett eleget, hogy valamennyi pénzügyi intézmény működését kétévente górcső alá kell vennie, az akkori etapnak azonban a pénzügyi körök valamilyen okból jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. Különösen azok után, hogy a novemberben lezárult vizsgálat csak megerősítette korábbi feltételezéseiket: a Postabanknak növelnie kell tőkeerejét, több milliárd forintnyi céltartalékhiányt kell pótolnia, s körültekintőbbé és óvatosabbá kell tennie a befektetéspolitikáját. Azokra a feltételezésekre a mai napig nem derült fény, hogy esetleg gondok lettek volna a Postabank tőkemegfelelési mutatójával (a szabályok szerint, ha egy hitelintézet nem teljesíti a törvényben meghatározott 8 százalékot, akkor a felügyelet enyhébb szankciókat hoz; 4 százalék közelében bírságol; az alatt pedig korlátozhatja a tulajdonosi jogokat, s tőkepótlásra szólíthatja fel a bank tulajdonosait). Princz Gábor csak annyit mondott a sajtótájékoztatón, hogy a Bankfelügyelet nem büntette meg a Postabankot. Murányi Róbert vezérigazgató-helyettes pedig a Figyelőnek azt nyilatkozta: a tőkemegfelelési mutató mind a bankfelügyeleti vizsgálat idején, mind pedig azt megelőzően 10-12 százalék körül mozgott, 1996. december 31-én meghaladta a 9 százalékot, s ez a mérték mostanáig még növekedett is. Hitelintézeti szakértők körében a tőkemegfelelési mutató alakulásáról szóló értékelés az, hogy természetesen a mérlegkészítés idején elsőrendűen fontos a törvényben megkövetelt 8 százalékos határérték, év közben viszont a mutató akár a 8 százalékos szint alá is csúszhat.
Hogy ezeknél azért több is szerepelt a – nyilvános értékpapír-felügyeleti határozatokkal szemben – titkossá minősített bankfelügyeleti végzésben, arra a bankok reakcióiból lehetett következtetni. Elsőként a külföldi tulajdonú bankok léptek: jelentősen csökkentették a Postabank napi hitelfelvételi limitjét a bankközi pénzpiacon.
A bankközi hitelfelvételi limitek szokásosan negyedévente-félévente esedékes felülvizsgálata főként a mérleg és az eredménykimutatás elemzésén alapul. De komoly súllyal esnek latba a sajtóból, illetve más fórumokon beszerezhető információk is. Az általános gyakorlat szerint egy százmilliárd forint mérlegfőösszegű bank esetében az azonnali piacon néhány milliárd forintban szokták megszabni az egy nap köthető üzletek értékét. Ennek hozzávetőleg ötöde-hatoda lehet az egyazon hitelintézetnél elhelyezhető betétek értéke. Hasonló limitekkel szabályozzák a partnerbank kötelezettségeire vállalható garanciákat is. A bankprivatizációk során pedig az új tulajdonos, saját szemléletének megfelelően, bankjának üzletfilozófiáját is átalakítja, így ilyenkor a bankközi ügyletek limitei is górcső alá kerülnek.
A Postabank körüli kételyek és bizonytalanságok miatt több bank fokozatosan mérsékelte a vele köthető üzletek értékét. Ez annyit jelent, hogy a szokásos milliárdos összegek helyett alig 100-200 millió forintot lettek volna hajlandók egy napra kölcsönadni a Postabanknak.
A legtöbb fenntartás a Postabank nehezen áttekinthető gazdálkodására vezethető vissza; ezt csak tovább fokozta, hogy a bank vezetői, sokak értetlenségére, éveken keresztül nem a Big Six valamelyikére bízták az éves beszámoló auditálását. Mivel azonban a Postabank – lakossági hitelintézet lévén – többnyire kihelyezőként jelenik meg a bankközi piacon, különösebben nem befolyásolta tevékenységét a vele szemben alkalmazott limitek esetleges csökkentése.
A bankközi pénzpiacon egy nagyobb bank által egy nap alatt beszerezhető összegek nagysága 5 és 14 milliárd forint közé tehető. Optimális esetben egy bank – napi hitelfelvételei megújításával – átlagosan 6-7 milliárd forintos állományra tud berendezkedni. Ez azonban életveszélyes lehet, ha akár csak egyetlen napig nem tudja megújítani állományát.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a Postabank nem igazán aktív résztvevője a bankközi piacnak; általában önerőből oldja meg likviditási gondjait. Az elmúlt időszakban sem hitelfelvevőként, hanem -kihelyezőként szerepelt, nemcsak a bankközi pénzpiacon, hanem az állampapírpiacon is, köszönhetően az elmúlt héten is megcsodált bő likviditásának. Ezt a körülményt Princz az utóbbi napokban többször is elismételte.
A Postabank elleni múlt heti rohamot tehát a bankközi hitelfelvételi limitek megnyirbálása nem is okozhatta. Éppen ellenkezőleg: a hitelintézetek többsége éppen azért vett vissza tavaly novemberben, hogy bebiztosítsa magát arra az esetre, ha a Postabank nagyobb mennyiségű forrást igényelne tőle.
Így, a kedvezőtlen információk ellenére, 1996/97 fordulóján ment minden tovább a maga útján – egészen február utolsó hetéig, amikor már nemcsak a külföldi tulajdonú, hanem a magyar érdekeltségű hitelintézetek is sorra csökkentették a Postabank bankközi hitelfelvételi limitjét. Ennek tényét maga Princz Gábor is elismerte a PM már említett múlt heti sajtótájékoztatóján, megismételve: nem is szorulnak rá effajta forrásokra.
A banki partnereket persze elsősorban az foglalkoztatja: mekkora a Postabank korrigált szavatolótőkéje? A szavatolótőke ugyanis általában egy bank kockázatviselő képességét tükrözi: minél kisebb, az illető bank annál nehezebben juthat forráshoz. Nos, a pénzpiacon úgy vélik, hogy a Postabank korrigált szavatolótőkéje november végén nem volt több 10 milliárd forintnál. Ezzel szemben a Postabank vezérigazgató-helyettese a Figyelővel azt közölte: 1996. december 31-én a szavatolótőke már meghaladta a 26 milliárd forintot.
Ami pedig a tavaly őszi 75 millió dolláros szindikált hitelfelvételt illeti, az egyesek szerint elsősorban presztízsokokból lehetett fontos, hiszen a Postabank nemigen tud mit kezdeni a nagy mennyiségű devizával. (A bankközi piacon is úgy vélik, hogy a Postabank devizaforrásai a forintforrásokhoz képest aránytalanul magasak, ez pedig nem igazán egészséges.)
Kérdés, mit tud tenni egy bank, ha csökkentik napi limitjét a bankközi piacon, azaz nem jut elegendő forráshoz. Mindenekelőtt megcsapolhatja a forrásai után a jegybanknál képzett kötelező tartalékát. Hasonlóra egyszer állítólag már volt példa: akkor egy hazai tulajdonban álló kisbanknak több hónapig nem kellett tartalékot elhelyeznie a Magyar Nemzeti Bankban. Márpedig ez a lehetőség a Postabankon is segítene, hiszen forintforrásai után számításaink szerint közel 30 milliárd forintot köteles tartalékként a jegybanknál elhelyezni. (Mellesleg, ha egy bank helyzete megrendül, annak első jele éppen az, hogy nem tudja teljesíteni jegybanki kötelező tartalékát.)
Kérdésünkre Murányi Róbert cáfolta, hogy az MNB akár tavaly novemberben, akár most mentesítette volna a Postabankot tartalékképzési kötelezettsége alól.
Ennek némileg ellentmond, hogy – mint a Postabank vezérigazgató-helyettese lapunk másik kérdésére közölte – a Princz Gábor szerint az elmúlt héten emlegetett 70 milliárd forintos likviditás 30 milliárd forint értékben az MNB-nél vezetett elszámolási számla egyenlegéből származik. Murányi Róbert szerint szintén 30 milliárd forint állt rendelkezésre jegybankképes értékpapírból 1997. február végén, noha 1996. december 31-én a Postabank az elmúlt évéről közzétett gyorsjelentése szerint még csupán 15,8 milliárd forintnyi értékpapírral rendelkezett. Ezek mellett a készpénzállomány 3 milliárdot, a passzív repoállomány 7 milliárdot tett ki, és a bank 15 milliárd forintnak megfelelő likvid devizaállománnyal is rendelkezett.
Ugyanakkor ellentmondó hírek láttak napvilágot arról, hogy a Postabank valóban pótolta-e a bankfelügyelet által hiányolt több, értesüléseink szerint 5 milliárd forintnyi céltartalékát, hiszen az előzetes, nem auditált tavalyi mérleg szerint az 1995-ben 237 millió forintos céltartalék, mindössze 32,1 százalékot növekedve, 1996-ban 313 millió forintot ért el. Princz Gábor mindenesetre 1996 decemberében a Világgazdaságban azt nyilatkozta, hogy a néhány milliárd forint pótlólagos céltartalékot még a bankfelügyeleti vizsgálat idején megképezték.
Ez utóbbit erősítette meg a Figyelőnek Murányi Róbert is, mondván: az Állami Bankfelügyelet megbízásából a vizsgálatot végző könyvvizsgáló cég, az Arthur Andersen szempontrendszerének figyelembevételével már az elmúlt év közben megképezték a pótlólagos céltartalékot. A Baf határozata az ily módon már meglévő céltartalékhoz képest kívánt minimális mértékű további céltartalék-feltöltést, amelyet a Postabank 1996. december 31-i mérlegében már érvényesített. Tehát az előírt mértékű céltartalékképzés megtörtént.
Pénzügyi körökben mindenesetre úgy tartják, hogy a Postabank úgymond meglehetősen alultartalékolt. Az elnök-vezérigazgató a céltartalékhiányt az említett interjúban azzal magyarázta, hogy nem vettek részt a bankkonszolidációban, így egyszerűen nem voltak érdekeltek abban, hogy nagy mennyiségű céltartalékot képezzenek.
Azt Princz Gábor is elismerte az újságírók előtt, hogy a banknak folyamatos tőkeszükséglete van; a tavasszal esedékes éves közgyűlésen 5 milliárd forintos tőkeemelésre kerülhet sor. A jegyzők között azonban elsősorban külföldiek jöhetnek szóba, hiszen a jelenlegi részvénytőke összességében több mint 40 százalékát birtokló két tb-önkormányzat, valamint a százhalombattai önkormányzat aligha képes erre a célra forrást megmozgatni. Ha viszont a határon túliak sem mutatnak érdeklődést, akkor könnyen érvényesülhet a más hazai hitelintézeteknél konszolidáció néven már alkalmazott recept: az állam megvásárolja a tőkeemelésre nem képes tulajdonosok részvényeit, s költségvetési forrásból rendezi a Postabank tőke- és vagyoni helyzetét.
AZ ÖSSZEÁLLÍTÁST ÍRTÁK: ÁDÁM ZOLTÁN, CSABAI KÁROLY, ÓSZABÓ ATTILA, SÜLE LÁSZLÓ, TÓTH LEVENTE, WERNER PÉTER
