Az amerikai munkahelyteremtő gépezet minden hónapban 250 ezer új munkahelyet produkál; 1985 óta több mint tizenegy milliót. Ez – jósolta Clinton – még öt évig így folytatódik. Ha igaza lesz, 2002-ben az USA 16 éves megszakítás nélküli bővülésre tekinthet majd vissza (ha az 1991-es átmeneti megtorpanást nem számítjuk).
Az amerikai közgazdászok azonban kételyeket táplálnak a végtelen konjunktúraciklus elméletével szemben. Alan Greenspan, a Federal Reserve vezetője április elején, már a kamatemelés után, maga is elutasította az ilyen várakozásokat: “A történelem olyan új korok látomásaival van kikövezve, amelyek utólag rendre vágyálomnak bizonyulnak.”
Ám a tények is azt mutatják: a jelenlegi boom az Egyesült Államokban némileg valóban más, mint az eddigiek voltak. Az 1982-1990 közötti és a jelenlegi, 1992 óta tartó bővülési fázist csupán egyetlen rossz év választotta el egymástól. Hasonlóan hosszú növekedésre csak egyszer volt példa az Egyesült Államokban: 1961 és 1969 között. Olivier Blanchard, a bostoni Massachusetts Institute of Technology (MIT) közgazdász professzora mégis úgy véli: “Az USA gazdaságának az elmúlt években sikerült lecsillapítania a konjunktúragörbe ingadozása-it. A kilengések – sem felfelé, sem lefelé – már nem olyan nagyok.”
Paul Romer, a Stanford egyetem közgazdásza is azon a nézeten van, hogy az USA ezúttal jobban kézben tartotta a makrogazdasági irányítást, mint korábban. Maga Greenspan sem zárja ki az alapvető gazdasági változásokat: “Lehetséges, hogy a jelenlegi fellendülés alapvetően különbözik a korábbiaktól. A piacok hatékonyabbá válhattak, a verseny globálissá lett, az információs technológia pedig növelte a vállalati tevékenység stabilitását.”
Mégis, miként a dollár legfőbb őre, úgy az ország más közgazdászai is szkeptikusak. Paul Romer ugyan lehetségesnek tart öt év további növekedést, de a recessziót sokkal valószínűbbnek véli. Pittsburgban Allan Meltzer, a Carnegie-Mellon egyetem professzora és a Federal Reserve monetarisztikus kritikusi körének elnöke a “végtelen boom” puszta felvetését is “gyengeelméjűségnek” tartja.
A Federal Reserve nyíltpiaci bizottsága március 25-i ülésén bejelentett kamatemelést két nap alatt a Dow Jones részvényindex 1987 októbere óta nem tapasztalt gyorsaságú esése követte, majd a 30 éves kincstári kötvények árfolyama csökkent, magasabbra hajtva (7,08 százalék) a kamatot (Figyelő, 1997/15. szám). A FED – és Greenspan – a gazdasági fejlődés megítélésénél a közeljövőben mindenesetre a munkanélküliségi ráta és az infláció kölcsönhatásából indul ki.
A legtöbb amerikai közgazdász évtizedek óta úgy okoskodik, hogy hat százalék alatti munkanélküliségi ráta esetén a munkaerőhiány béremeléshez vezet, amelyet a vállalatok a termelői árakban érvényesítenek, és ezzel inflációt gerjesztenek. A tények azonban azt mutatják, hogy az USA-ban a munkanélküliség 1994 óta a mágikus hatszázalékos határ alatt van – anélkül, hogy a bérek jelentősen emelkedtek volna.
Blanchard, a MIT konjunktúra-szakértőjének elemzése szerint azonban az amerikai munkanélküliség arányát a világpiaci változások csökkentették, ez pedig összeegyeztethető az árstabilitással. A vállalkozók fenyegetése, hogy a nemzetközileg nem versenyképes munkahelyeket külföldre helyezik át, gyengítette a munkavállalók tárgyalási pozícióját. Ezenkívül a nemzeti és nemzetközi dereguláció rendkívüli rugalmasságra kényszerítette a vállalatokat. Blanchard szerint “az amerikai iparra a mostani fellendülés során kevesebb zsír rakódott rá, mint korábban, ezért ellenállóbb a krízissel szemben”.
A munkanélküliség így már nem ad kielégítő támpontot annak megítéléséhez, hogy mikor fognak emelkedni a bérek; a FED ezért jobban figyeli a munkapiac egyéb fejleményeit, amelyek inflációgerjesztők lehetnek. Az Economist azt jósolja, hogy ha a mostani kamatemelés “nem hűti le a konjunktúrát, akkor a FED újra cselekedni fog”. (Feltehetően ezért adta elemzésének a Vihar előtti vihar címet.)
A bérek pedig emelkednek. A Bureau of Labour Statistics szerint az átlagos órabér 1997. januárban 3,7 százalékkal, majdnem tizenkét dollárra emelkedett, ez hét év óta a legnagyobb ugrás.
A már idézett Alan Meltzer professzor azonban szembeszáll azzal a nézettel, hogy egyedül az emelkedő bérek miatt kellene majd emelni a kamatokat. A béremeléseket szerinte korrigálni lehet a nagyobb termelékenységgel; így a darabbérköltségek stabilak maradnak. A termelékenység pedig – a mezőgazdaság kivételével – 1996 negyedik negyedében 2,2 százalékkal nőtt, ami a legnagyobb emelkedés 1993 vége óta.
Az emelkedő béreknek – így Meltzer – tehát nem kell inflációhoz vezetniük, ha a pénzpolitika kellő időben ellenintézkedéseket tesz. Következtetésként felszólítja a Federal Reserve-t, hogy erősebben korlátozza a pénzmennyiség növekedését – amely az utóbbi időben ismét felgyorsult. Elemzése szerint az infláció elsősorban monetáris jelenség, és nem áll közvetlen összefüggésben a foglalkoztatással. A jelenlegi – talán valóban különleges – fellendülés eddig mindenesetre azt mutatta, hogy a munkanélküliség az inflációval párhuzamosan csökkent.
