Majdnem két évtizednyi fájdalmas átalakulás után Anglia ismét a régi; 3 százalék feletti éves GDP-növekedését és 2,5 százalékos inflációs rátáját irigylik a Csatornán túli szomszédai. Virágzó pénzügyi szférája adja a GDP 19 százalékát; a szolgáltató szektor a munkahelyteremtés motorjává vált. Így a munkanélküliség 6,2 százalékra csökkent, ami fele a franciának és kétharmada a németországinak. Európához képest Nagy-Britannia minden szempontból – növekedés, versenyképesség és munkanélküliség – figyelemre méltó teljesítményt nyújtott. (Az utolsó választás előtti napokban a konzervatívokat mindemellett igen kényelmetlenül érintette egy, a Financial Times által nyilvánosságra hozott, kiszivárogtatott kormánydokumentum. Ez feltárta, hogy a munkanélküliség csökkenésének mértékéről és folyamatosságáról közölt hivatalos adatok “kozmetikázottak”, és a csökkenési trendet a valóságosnál kedvezőbbnek tüntetik fel.)
Ez a 18 évnyi konzervatív párti kormányzás gazdasági öröksége. A Munkáspártnak a közvélemény-kutatásokban mégis tartósan 20 százalék körüli előnye volt. 24 órával a választások előtt, a Figyelő megjelenésének napján, így komoly esélye volt annak, hogy a Munkáspárt és ifjú, dinamikus vezére, Tony Blair örökli meg ezt a konjunktúrát. Furcsa módon a toryk nem tudtak tőkét kovácsolni a gazdasági fellendülésből. A Business Week szerint “az emberek szerint a hosszú hivatali idő alatt a konzervatívok elfáradtak, egyre ideologikusabbakká váltak és botrányszagú politikusaik vannak”.
Noha Blair a támogatás megőrzése érdekében folyamatosan finomította programját, minden jel arra mutatott, hogy győzelem esetén sem sokat módosít a konzervativizmus gazdaságpolitikáján. Szívós munkával sikerült a régóta esélytelen Munkáspártot elfogadható középutas kormányképes erővé alakítania. Gyakorlatilag leválasztotta a pártot a szakszervezetekről, amelyek egyébként sem jelentenek akkora erőt, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Blair és pénzügyminiszter-jelöltje, Gordon Brown a választás pillanatáig minden erejükkel nyugtatgatták az üzleti köröket. Blair elkötelezte magát amellett, hogy a Munkáspárt nem fogja visszacsinálni a privatizációkat, nem növeli a jövedelemadót és nem engedi meg az állami kiadások felduzzadását. El akarja kerülni azt a fajta konjunktúra-dekonjunktúra ciklikusságot, amely előidézte az 1990-es évek elején bekövetkezett recessziót, és megingatta a vállalkozóknak a konzervatívok iránti bizalmát.
Másrészt viszont biztosnak tűnt, hogy győzelme esetén Blair finomítani fogja a thatcherizmus megszigorító gazdaságpolitikájának néhány radikális maradványát. Egyik legvitatottabb javaslata az volt, hogy 8 milliárd dollár összegű nyereség-különadót vetne ki a magánosított közművekre. A pénzből munkahelyteremtő programot finanszírozna, amellyel 250 ezer ember segélyezését lehetne megszüntetni. Kormányra kerülése esetén a Munkáspárt véget vetne annak a gyakorlatnak, hogy Anglia azon kevés fejlett ipari ország közé tartozik, ahol nincs minimálbér. Ezek a jelzések is nyugtalanították ugyan az üzleti köröket, mindent összevetve azonban felismerték: Blair és az általa újjáalakított Munkáspárt (“New Labour”) azt tekinti feladatának, hogy folytassa, nem pedig azt, hogy lerombolja a Margaret Thatcher kezdeményezte “szabadpiaci” forradalmat. A színfalak mögött a Munkáspárt számos vállalati vezetővel tárgyalt. Ennek eredményeként egy befolyásos gazdasági kutatócsoport – tagjai között George Bain, a London Business School főigazgatója, George Simpson, a brit General Electric vezére és Robert P. Bauman, a British Aerospace elnöke – támogatta a Munkáspárt bizonyos gazdasági elképzeléseit, például a minimálbér bevezetését.
Az üzleti szférát azonban általában nem foglalkoztatja a választás. Akárki is nyer, mondotta a Business Week tudósítójának a szavazás küszöbén Adair Turner, a Brit Gyáriparosok Szövetségének tagja, “még néhány évig biztosan 2-3 százalékos növekedés és alacsony infláció lesz. A vállalkozások szeretik az ilyen környezetet.”
Az üzleti körök hidegvérét az is magyarázta, hogy felismerték: bárki is nyeri a választásokat, előbb-utóbb meg kell tennie bizonyos törvényszerű lépéseket. Így mindenekelőtt lehűteni a toryk monetáris és fiskális politikájának eredményeképpen túlfűtött gazdaságot; emelni a kamatlábakat. Emellett – ismét csak függetlenül attól, hogy ki nyer – igen valószínű a személyi jövedelemadón kívül a többi adónem emelése is. Ennek nyomán lehűlhet a brit részvénypiac és 1998-ra 2,5 százalékra csökkenhet a növekedés.
A gazdaság esetleges fékezését azonban óvatosan kell végrehajtani, nehogy megsérüljön a virágzó vállalati szféra. A legfontosabb ágazatokban – pénzügy, légi közlekedés, távközlés és gyógyszeripar – a brit cégek ma a világelsők között vannak. Agresszíven törnek előre a külföldi piacokon, és a legjobb amerikai, ázsiai és európai menedzsereket csábítják magukhoz. Folytatódik Nagy-Britanniába a külföldi tőke beáramlása, s ez javítja a gazdaság egészének termelékenységét.
Noha a bírálók szerint Anglia gazdasági sikere elsősorban a – leggazdagabb EU-országokhoz viszonyítva – alacsony bérekkel magyarázható, az igazság az, hogy a vállalati szektor kiválóan teljesít, pedig a nagyarányú átszervezések és menedzsment-újítások nyomán 2 millió munkahely szűnt meg a toryk idején. Nagy-Britanniában működik Európa 50 legnagyobb vállalata közül 19, és az Egyesült Államok és Japán után itt tömörül a legtöbb nemzetközi vállalat. A londoni tőzsdén jegyzett vállalatok piaci tőkeértéke eléri az 1,7 billió dollárt. (Ennél csak az USA-ban és Japánban magasabb.)
A választás eredményétől függetlenül nem lehet ma működőképes olyan kormány, amely konfrontációt keresne ezekkel a nagyvállalati erőkkel. Fejlődésükre talán legjobb példa a British Telecommunication, az egykori állami távközlési monopólium, amelyet 1984 után több szakaszban privatizáltak. A gyenge szolgáltatásaiért és magas áraiért gyakran kritizált BT a privatizáció kezdete óta reálértékben több mint felével csökkentette a telefontarifákat. Vezérigazgatója, Peter Bonfield a távközlési ipar egyik legbefolyásosabb figurájává vált, amióta 20 milliárd dolláros ajánlatot tett az MCI Communications Corp. megvásárlására, és egész sor európai és ázsiai céggel kötött szövetséget.
Ilyen fontos gazdasági szereplők mellett eleve fel sem merülhetett annak a régi munkáspárti hagyománynak a felélesztése, hogy új szabályzókkal korlátozzák a vállalati szférát.
A választások után a Labour győzelme esetén is az egyik legfontosabb kísérleti terep a londoni City lehet. A pénzügyi és üzleti szolgáltatások a GDP (kulcsfontosságú) 19,1 százalékát adják, és a City a fúziókkal és felvásárlásokkal is elősegíti az ipari modernizáció lendületét. A londoni befektetési bankok csak tavaly 1,8 milliárd dollárnyi fúziós és felvásárlási (M+A) jutalékot termeltek ki, és ez az arány ma a belátható jövőre stabilnak látszik.
Nagy-Britanniában ma valójában háromszintű gazdaság van kialakulóban: vannak folyamatosan, sőt rohamosan növekvő szupercégek; nyereséges, globális szereplőnek tekinthető szolid vállalatok és marginális, alacsony nyereséggel működő vállalatok. A legmagasabb növekedést az erős hazai ágazatok produkálják: a pénzügyek, a média és a gyógyszeripar, ahol az óriások – a Glaxo Wellcome, a SmithKline Beecham és a Zeneca – évente több milliárd dollárt költenek kutatásra és fejlesztésre. Ezek az ágazatok azonban nem tudnak mindenkinek munkahelyet adni. Folytatni kell tehát a külföldi tőke becsábítását, elsősorban a hagyományos, sebezhetőbb gyáripari területekre. A külföldi működőtőke (például a Nissan) teszi lehetővé, hogy Anglia a jövőben is autógyártó maradjon. Ugyanez mondható el az elektronikáról. A skóciai – Edinburgh és Glasgow között elterülő – Silicon Glen olyan világhírű sztárvállalatokat vonzott, mint a Compaq, a Hewlett-Packard és a Sun Microsystems. Az 1970-es évek óta ebben a térségben 46 ezer munkahelyet teremtett az elektronika. (A legújabb és eddig legnagyobb projekt a Hyundai 3,8 milliárd dolláros félvezető-üzeme Fife grófságban, amely március 19-én nyitott és 2000 embernek ad munkát.) A brit elektronikai ipar másik nagy befektetője a német Siemens, amely kihasználni igyekszik az angol munkaerőpiac rugalmasságát. Most kezdi működését Tyneside-ban az új félvezető-üzem első, 1,09 milliárd dolláros első szakasza. Az összesen 1,82 milliárd dolláros beruházás 1500 embernek ad majd munkát.
Összevéve: ami a gazdaságot illeti, jó néhány nyugat-európai vezető politikus örülne annak, ha a következő brit miniszterelnök helyében lenne. A brit konzervatív politikai vezetők már megfizették a gazdasági átalakulás árát, amellyel kollégáik a kontinensen – még Kohl kancellár is – most szembesülnek. Ha pedig önmagához mérjük, a biztosan bekövetkező gazdasági ciklusok gerjesztette problémákkal együtt is biztatóbb gazdasági jövő vár Nagy-Britanniára, mint bármikor az elmúlt 30 évben.
