Ariel Saron, a jobboldali Likud párt színeiben izraeli kormányfővé választott, keményvonalas ex-tábornok győzelme hírére Condo-leezza Rice fehér házi nemzetbiztonsági főtanácsadó szinte megkönnyebbülten jelentette be, hogy a Bush-kormányzat szakít a Clinton-korszak kudarcot vallott közel-keleti rendezési próbálkozásaival. Annál is inkább, mert azok végképp nem alkalmazhatók akkor, amikor Ariel Saron ül az izraeli kormányfői székben.
ELLEHETETLENÜLTEK. A békefolyamat kudarcát a gazdaság is megsínylette. Egy átlag izraeli ma mintegy tízszer gazdagabb, mint egy átlag palesztin. Az elszabaduló erőszak és az arab területek válaszul még tovább szigorított blokádja pedig csak tovább mélyíti ezt a különbséget. Az 1993-ban véget ért, hat esztendeig tartó előző intifádánál sokkal véresebb jelenlegi arab erőszakhullám okai a politikai elégedetlenségen túl nem kis részben éppen ebben a gazdasági ellehetetlenülésben keresendők. A Jasszer Arafat vezette Palesztin Hatóság ellenőrzése alatt álló területek GDP-je 1999-ben még több mint 6 százalékkal növekedett – és elérte a 4,7 milliárd dolláros összértéket -, a múlt évben viszont már 13 százalékkal esett vissza. A 800 millió dollárt kitevő export 85 százalékot zuhant. A palesztin-izraeli határokon életbe léptetett blokád hosszú évek erőfeszítéseit tette tönkre: csődöt mondott az az elképzelés, hogy az arab és az izraeli területek között kialakuló üzleti és gazdasági kapcsolatok idővel elhozzák a megbékélést.
A zárlat mindazonáltal mindkét felet sújtja. Míg az arab oldalon a munkanélküliség az intifáda előtti 11 százalékról 35-40 százalékra szökött fel, a korábban több mint 70 ezer palesztint foglalkoztató izraeli építőipar például munkaerőgondokkal küzd. Az izraeli GDP ugyan továbbra is 6 százalékos ütemben növekszik, de elemzők szerint volumenéből 2000-ben legalább 2 százalékot lecsípett a politikai bizonytalanság.
Pedig a békefolyamat már bizonyított. Míg az oslói izraeli-palesztin megállapodás évében, 1993-ban még csupán 400 millió, tavaly már 5 milliárd dollárnyi működő tőke áramlott az országba. Az egykor infláció gyötörte, és számos súlyos gonddal küszködő Izrael hét év alatt tekintélyt parancsoló high-tech “nagyhatalommá” nőtte ki magát. Olyannyira, hogy 2000-ben már a technológiai iparág vállalatai adták a gazdasági növekedést kétharmadát, és az export a 46 százalékát.
CSŐDVESZÉLY. Rosszabbkor tehát nem is jöhetett volna a Nasdaq mélyrepülése. Elemzők szerint az idén akár 20 százalékkal is csökkenhet az Izraelbe érkező beruházások összege, a frissen alakult technológiai vállalkozásoknak pedig akár a kétharmada is lehúzhatja a rolót.
Izraeli oldalon égető szükség lenne egy átfogó pénzügyi és adóreformra, de egy ilyen csomag az általános politikai bénultság közepette aligha vihető keresztül a kneszeten. A vereséget szenvedett eddigi kormányfő, Ehud Barak tavaly tett erre egy kísérletet, de adóreform-tervezete elvérzett a törvényhozásban. Palesztin oldalon ugyanakkor a korrupció megfékezése lenne gyógyír számos problémára. Az elmúlt évek dollármilliárdokra rúgó nemzetközi segélyeiből szinte semmi nem maradt. Tekintélyes summát költöttek persze a – máris túlburjánzó – bürokratikus gépezetre, a 40 ezer fős hadseregre és a hét (!) biztonsági szolgálatra, de a milliárdok java Arafat bizalmasainak bankszámláján landolt, illetve vadonatúj luxusvilláikba épült bele. A hét biztonsági szolgálat pedig busás jutalék fejében egy sor alaptermék esetében izraeli cégeknek biztosított monopoljogot a palesztin területeken.
Addig nyilván egyik fél sem tesz rendet a maga portáján, amíg a békefolyamat ki nem jut a zsákutcából. Ám az egész életét az arabok elleni harcnak szentelő Saronnal ez most alighanem még nehezebb lesz.
