Gazdaságunk helyzete – növekedési teljesítménye és egyensúlyi állapota – ma már sokkal nagyobb mértékben függ a világgazdasági (elsősorban nyugat-európai) konjunktúra alakulásától, mint az olyan belső sokkhatásoktól, amilyen például az árvíz vagy a belvíz.
Ez a szinkronitás nem véletlen. A magyar export az évtized elején még mindössze a GDP 30 százalékát tette ki (ráadásul ennek számottevő része még a volt KGST-országokba irányult). Ma viszont már a bruttó hazai termék 54 százalékára rúg a kivitel, s annak durván négyötöde a fejlett ipari országokat veszi célba (ez utóbbinak a fele Németországba irányul). Így azután érthető, hogy amennyiben legfontosabb partnereink importkereslete mondjuk recesszió következtében csökken, akkor ez a magyar növekedési lehetőségeket szűkíti, s főként a fizetési mérleget billenti ki. De másról is szó van. A liberalizáció óta a hazai értékpapírpiacon a kereslet igen jelentős tényezője a mozgékony külföldi tőke. Ha ez bármilyen okból visszavonul, akkor a tőzsde azonnal megsínyli a változást. (Hasonló a helyzet akkor is, ha a vegyes vállalatok növekvő mértékben repatriálják a profitot.) Körülbelül ezek a magyarázatai az “egy hajóban evezünk” szituációnak.
Az elemzők eleve azzal számoltak, hogy jövőre az Egyesült Államokban, ahol a konjunktúra túlfűtött, jelentősen, mintegy 1,5 százalékponttal csökken a növekedés (és ezzel az importkereslet is). Ez nem marad hatástalan az EU-régióra, ahol enyhébb 0,3-0,4 százalékpontos lassulás fog várhatóan bekövetkezni. Félreértés ne essék, ez egy optimista forgatókönyv. Azt feltételezi, hogy az Egyesült Államok elkerülhetetlen lassulása nem okoz megrázkódtatást a világgazdaság egészében.
TRENDFORDULÓ. A közelmúltban változott a nemzetközi konjunktúra megítélése. Fordulatról ugyan nem beszélhetünk, de bizonytalanságról, egy rosszabb variáns bekövetkeztének nagyobb esélyéről igen. Az okok nagy része jól ismert, szinergikus hatásuk viszont, úgy tűnik, csak most tudatosul.
Az olajárak magas szinten (barrelenként 30 dollár körül) “ragadtak be”, ami az importra abszolút ráutalt Nyugat-Európa fizetési mérlegét és cserearányait (ismét csak Magyarországhoz hasonlóan!) rontja, csökkenti az egyéb – például a Magyarországról származó – importra fordítható erőforrásokat. Az euró 27 százalékkal gyengült a bevezetése óta, s ebben alapvetően az tükröződik, hogy Európa lemaradt a technológiai versenyben az Egyesült Államokkal szemben (tehát tartós tényezőről van szó).
Meglepetést keltettek viszont a tőzsdei robbanások. A high-tech részvényeket tartalmazó Nasdaq indexe az év elejétől október 10-ig 60 százalékot esett. Egyre több jel mutat arra, hogy a high-tech iparágak részvényeinek túlértékeltsége robbanásveszéllyel jár, amit csak erősít a szintén főleg e területen jellemző, gyakran kifejezetten spekulatív célú – azaz jórészt részvénycserékkel finanszírozott – akvizíciós hullám. Magyarán, növekszik a veszélye annak, hogy az információtechnika fejlődése által generált növekedés, a “New Economy” legalábbis átmenetileg kifullad, de annak is, hogy a tőkepiac megrendülésén alapuló kumulatív válságfolyamat alakul ki, rövid, de annál intenzívebb lefolyással.
HAZAI FESZÜLTSÉGEK. Mi következik mindebből a magyar gazdaságra nézve? A sajtóban ismertetett, egymástól csak árnyalatokban különböző 2001. évi előrejelzésekből tudható, hogy még a kedvező világgazdasági forgatókönyv esetén is számolnunk kell jó néhány feszültséggel. Ezek között mindenképp első helyen áll, hogy a 6 százalékos átlagos jövő évi inflációra vonatkozó kormányzati prognózis semmiképpen sem reális. (A valószínű érték 8 százalék körüli lehet.) Ebből már következik, hogy a kamatcsökkenés tendenciája megáll, sőt, a reálkamatok némi emelkedésével, a monetáris politika szigorodásával kell számolni. Kiderül az is, hogy a növekedés első számú húzóereje – ellentétben a korábbi évekkel – nem az export bővülése, hanem a belföldi felhasználás, elsősorban a lakossági fogyasztás lesz. Biztosan romlik az államháztartás egyensúlya (a költségvetés több év után újra keresletbővítő lesz) és a fizetési mérlegé is. Továbbá fel kell készülni a megtakarítások visszaesésére. Az optimista világgazdasági szcenárió megvalósulása esetén azonban ezek a feszültségek még elviselhetők maradnak, persze amennyiben a rákövetkező évben, 2002-ben nem növekednek tovább. A mostani változások tehát nem annyira 2001-et, mint inkább 2002-t veszélyeztetik.
A gazdaság növekedési teljesítménye azonban – ellentétben az előrejelzések többségének állításával – kismértékben lassul, s kevés a valószínűsége annak, hogy az áhított (körülbelül 10 százalékos) beruházási dinamizmus megvalósul. Ha a világgazdaság feltételei kedvezőtlenebbé válnak, akkor eleve megkérdőjeleződik a csúszó leértékelés mértékének 0,2 százalékra való csökkentése, kisebb lesz a gazdasági növekedés és a fogyasztás védelmében lassítani kell az állami beruházásokat (máskülönben az infláció kerül még nagyobb veszélybe). Nyilván magasabb reálkamatra lesz szükség és megnehezül a dezinflációs politika. Mindezek egyelőre nem túlságosan nagy valószínűségű veszélyek. Bekövetkeztük nem fátum, de nem is agyrém. Egy biztos: a fiskális szigort nem lehet feladni.
