Hamar irreálisnak bizonyult a közös valuta ötlete, amikor az a hetvenes évek elején a Werner-tervben megfogalmazódott.#<# A Bretton Woods kényszerzubbonyából épphogy kiszabadult, s önállóságukkal mindenképp élni kívánó nemzeti gazdaságpolitikák a világgazdasági válsággal (az 1973-as olajárrobbanással) szembesültek. Mivel a kor közgazdasági kánonját követve a munkahelyek és a meglévő termelési szerkezet védelmét mindeneknél fontosabbnak vélték, viszont a béralkuk országonként eltérő eredményre vezettek, a főbb valuták közti arányok összekuszálódtak, időnként pedig igen nagy kilengéseket mutattak. Ennek elkerülésére indult a Delors-terv. Ez vázolta fel a maastrichti szerződésbe foglalt célkitűzést, a monetáris politika közösségiesítését.
ÁRSTABILITÁS. Sokat írtak arról, és könnyen – “józan paraszti ésszel” is – belátható, hogy a közös valuta révén csökkennek a tranzakciós költségek, kiiktatódik az árfolyamkockázat, fölerősödik a termékek és a szolgáltatások közti verseny, vagyis nő a jólét. Makroökonómiailag is könnyen belátható, hogy a nemzetközi jegybankot politikailag kevéssé lehet zsarolni, s konjunktúrapolitikai célokra sem lehet majd használni. Így pedig a közép- és hosszú távú árstabilitás elvi kívánalomból gyakorlattá válik. Mindez kézenfekvővé teszi, miért volt oly népszerű az euró bevezetése azokban az országokban, ahol a monetáris hatóság és az állami pénzügypolitika nem éppen szigorú elveiről és mértéktartásáról volt híres az elmúlt évtizedekben. Ugyanakkor az sem meglepő, hogy az újjal járó elkerülhetetlen bizonytalanság azokban az országokban szólaltatott meg kétkedő hangokat, amelyeknek erős volt a valutájuk.
Ez a történet akkor kezd izgalmassá válni, amikor a kevésbé fejlett országok és a gazdasági felzárkózás szempontját is megpróbáljuk bevonni a képbe. A hatvanas évek közepéről származik az a fölismerés, hogy ha egy országban a “magországoknál” gyorsabban nő a termelékenység, akkor ez az állam – a felzárkózás áraként – magasabb árszintemelkedéssel, fölértékelődő árfolyammal szembesül, vagy mind a kettővel. Ezért – első megközelítésben – minél inkább pannon tigrisként látjuk az átalakuló országokat, annál inkább kényszerzubbonyként élhetjük meg a “maastrichti diktátumot”, amely mind az államháztartásra, mind az árfolyamra nézve konkrét megkötéseket tartalmaz. A nyolcvanas évtized nemzetközi irodalmában, és a kilencvenes évtized angol szakirodalmában ezért erőteljes irányzatként fogalmazódott meg, hogy a dél-európai (majd a közép-európai) országok nem saját érdekeiket követik, ha az Európai Unió konvergencia kritériumainak gyors elérését célozzák. Főképp azért nem áll ez érdekükben, mert ennek a növekedést lefojtó, illetve – a felértékelődés miatt – a fizetési mérleget destabilizáló hatásai lehetnek.
Az elmúlt két évtized empirikus elemzései a fenti aggályt nem igazolták. Mint John FitzGerald a Word Economy című lap tavalyi 10. számában Írországra, Horváth Ágnes és Szalai Zoltán a Közgazdasági Szemle tavalyi duplaszámában a dél-európaiakra igazolta, a felértékelődés a gazdaság számára egyik esetben sem járt növekedési veszteséggel, mert a gazdasági szerkezet nemesedése ezt elviselhetővé tette. Makroökonómiailag is egyértelmű, hogy az euró megkövetelte “kényszerzubbony” csak abban korlátoz, hogy az állam gerjesztette kereslet révén pörgessék föl a növekedést. Ha azonban a helyzet az – mint Magyarországon a legutóbbi időkig -, hogy a költségvetés elsődleges egyenlege pozitív vagy zérus közeli, akkor a növekedés nem az állami gerjesztésen alapul. A kereslet más, magángazdasági és külföldi elemei a meghatározóak. Ekkor pedig az állami keresletgerjesztésről történő lemondás nem is valós áldozat.
ERŐS VONZERŐ. A magyar gazdaság empirikus elemzései egyfelől arra utaltak, hogy ahol 57 százalék fölött van a gépipari cikkek kiviteli részaránya, az az export nem igazán érzékeny. Másfelől viszont ha az allokációs mechanizmus gyengesége, a humántőke-képződés gyengesége, az innovációk ebből fakadó gyengesége miatt a magyar gazdaság hosszú távú endogén növekedési pályája inkább a 3,0-3,5, mint a 7,0-9,0 százalékos trendérték körül van, akkor a felértékelési nyomás sem lehet katasztrofálisan erős. Ekkor viszont a stabil, kiszámítható pénzügyi keretek mielőbbi átvétele, az infláció alacsony szintre szorulása és a közkiadások megfegyelmezése éppen a hosszú távú növekedést legjobban és leginkább megalapozó intézményi újításnak bizonyulhat. Az euró kézzelfogható közelsége így az EU-tagságot illetően nagyobb vonzerő, mint bármekkora transzfer.
