Mielőtt folytatnám tallinni krónikámat, nehogy elfelejtsem: gyönyörű az észt lobogó. Ez a sötétkék-fekete-fehér trikolór a maga északi, hűvös eleganciájával valóságos színterápiaként hatott rám#<#, valahányszor megláttam lobogni tornyon, bástyán, városházán, nyilván a színek sorrendjében van valami léleknyugtató. Akárcsak a nyelvben. Csupa ívelés meg duplázás, a mássalhangzókon kívül kettő magánhangzók kottázzák a dallamot. (Kosztolányi "Ilona" c. verse mintha észtül szólna: "Lelkembe hallgatag dalolom lallala, dajkálom a neved lallázva, Ilona".) Maga Tallinn is ilyen szó, pedig az évszázados középkori dán uralom produktuma, eredetileg Taani-linn, azaz a "dánok vára".
Megérkezésünk napján este már megnéztük Komámasszony, hol a stukker című darabom előadását a Theatrum nevű teátrumban, tavaly óta játsszák, ezért hívtak meg. A végén kicipeltek a színpadra, de túl korán, úgyhogy a slusszpoént maga a szerző szúrta el, ami ugyan nem olyan nagy ritkaság, de ezt a drámaíró kollégák általában már otthon az íróasztalnál el szokták intézni, írás közben. Iróniával sikerült áthidalni a hülye helyzetet, és volt taps bőven. Utána: színész- és közönségtalálkozó. Kicsit túl hosszúra nyúlt, úgyhogy mire farkaséhesen vacsorázni indultunk, szinte minden étterem konyhája befejezte működését, vodkával, borral és sörrel (nagyon jó az észt sör) mégsem lakhattunk jól. E bolyongás közben már az első estén volt szerencsém megismerni a gyönyörű óvárost, és szinte valamennyi lakmározó helyének ódon szépségét. Ám végül célba értünk.
Ott volt a Contravento. Fantasztikus középkori utcában, ravasz módon alulról megvilágítva, ettől valósággal életre kelnek a falak. (Másnap visszatértünk ide, csupa műterem az utca egyik oldala, a másikon a régi dominikánus kolostor és templom falai, tele középkori rekvizitummal.) A Contravento is középkori épület, belül öreg, patinás faszerkezettel. A konyhája olasz, ahogy a nevéből is kitetszik, viszont a jelentése, miszerint “szél ellen”, abszolút illik az észtek viharos történelméhez. A faszerkezet olyan masszív és jó minőségű, hogy nem recseg-ropog a lépcső és a padló sem. Végre lakoma!
Évek óta nem ettem olyan ráksalátát, főleg itthon, de külföldön sem, melyben azok
a nyavalyás rákfarkacskák (shrimps) a rák ízét adták volna nyelvnek és szájpadlatnak, íztelenített rugalmas műanyag helyett. Vendéglátóim mégis nagyon ajánlották, és igazuk volt: a rafináltan ízesített salátában rengeteg valóban rákízű, finom rákfarok tömegelt, több évnyomasztó műanyag emlékét lesöpörve nyelvünkről. Toszkán zöldszilvánit kortyolgattunk hozzá. E remek indítás után bátran nekiláttunk egy jó kis minestrone levesnek, majd egy médiumra sütött bélszínnek, zöldbors-mártással, és belekóstoltunk egy kiváló sült lazacba is. (Hallottuk, volt itt egy középkori törvény: cselédeknek csak háromszor egy héten jár lazac. Kegyetlen világ! Állítólag ezeket a feudális csökevényeket később eltörölte a felszabadító szovjet hatalom.) Desszertnek az olasz tulaj, fején szakácsföveggel, leült az asztalunkhoz egy gitárral, és olasz dalokat adott nekünk elő, feloldódva a zenélés örömében. Ha ételeiből netán nem tudtuk volna, most bizonyságát adta, hol született, mielőtt e szeles északra költözött volna.
